Regionális vörösterror - recenzió

Nem alaptalan, hanem nagyon is indokolt Raffay Ernőnek, az előszóban írt méltatása, Szentesi Zöldi László könyve valóban érdemes a figyelemre és méltatásra. Munkájában a magyar történettudomány egyik régi adósságából – ami Tanácsdiktatúra történéseinek hiteles feltárása –, törleszt egy fontos tételt és forrásokra támaszkodva, a szakirodalom – és nem az annak mondott pártirodalom – alapos ismeretében a szolnoki események korszerű, jegyzetelt össze-foglalását nyújtja az olvasóknak.

Nem csupán a Szolnokon vagy környékükön élőknek ajánlott ez a kötet, hiszen a Szolnokon történtek megismerése hozzájárulhat az első hazai proletárdiktatúráról alkotott kép hitelessé-géhez és az egykorú, illetve későbbi események megértéséhez. A szerző tulajdonképpen ott kezdi, ahol Gratz Gusztáv – az időszakról szóló „A forradalmak kora” című kiváló munka írója – abbahagyta. Gratz Gusztáv valószínűsíthetően szintén elsősorban a peranyagok alapján dolgozott, ahogy Szentesi Zöldi László is, ugyanakkor munkáját összefoglaló jellegűnek szánta, így nem tért, nem is térhetett ki olyan részletesen az egyes településeken történtekre, ahogyan ezt Szolnokra vonatkozóan a szerző megteszi.

Írta: Galambos István.

A „Vörös majális” fejezetben a szerző arra tesz kísérletet, hogy bemutassa a proletárdiktatúra belpolitikai és külpolitikai helyzetét május első napjaiban, melyek mintegy előzményeit adták a későbbi történéseknek. A román előrenyomulás megállása, a Vörös Hadsereg kivonulása miatt a város lakossága – a szerző szavaival élve – „két front közé szorult” és „a senki földjén találta magát”, ami a későbbi események szempontjából kulcsfontosságúnak bizonyult. Az önmagában is beszédes című következő fejezet „A vértől nem kell félni” az ún. Lenin-fiúkkal foglalkozik, forrásokkal támasztva alá a tevékenységükről szóló rémhíreket, amelyeket előbb a hazai pártirodalom előbb igyekezett dicsőséges színben feltűntetni, majd a fehérterror gyakori emlegetésével igazolni, végül pedig elhallgatni. A személyekről közölt fényképek mellett a korábbi tankönyvekben, szakmunkáknak mondott írásokban nem ritkán egészen más magyarázatot, ismertetőt szoktunk találni. Akit nem riasztanak el a forrásokkal igazolt tények, továbblapozva a „Harc Szolnokért” fejezethez érkezhet el, amelyért kétségkívül érdemes kéz-be venni az egész kötetet. Az itt tárgyalt történések – a „régi rend” visszaállítása Szolnokon és annak előzményei, illetve a „vörösök” és a „fehérek” között a városért kialakult harc részletei – eddig csak kevéssé voltak ismertek, a szerző jó érzékkel használja a forrásokat és hitelesen mutatja be az eseményeket, melyek menetére komoly hatást gyakorolt a vasutasoknak ígért fizetésemelés: „a váltóőr éppen olyan fontos munkát végez, mint a magasabb rangú tisztviselő, és kell, hogy ugyanolyan kultúrigényei legyenek, a legkisebb váltóőrnek vagy málházónak 12000 korona évi fizetést kell kapnia. A vasutasok óriási többsége ezzel lelkes híve lett a tanácskormánynak”. A szerző ugyanilyen érdekes forrásidézetekkel alátámasztva mutatja be Szolnok elfoglalását a Vörös Hadsereg által, kritikai vizsgálat alá véve az eseményről szóló hivatalos közleményeket. Miközben a román haderő a várostól nem messze táborozott a vörö-sök ádáz tombolásba kezdtek a városban.

A következő fejezet „A rettegés napjai” jórészt már a peranyagokon alapul, és igyekszik bemutatni a vörösterror áldozatait, meggyilkolásuk körülményeivel, kitérve a vörösök által alkalmazott brutális módszerekre is. A szerző magyarázatát adja annak is, miért sorolta be dr. Váry Albert a köztörvényes bűncselekményeket elkövetőket a kommunizmus áldozatai közé, ugyanis a szolnoki forradalmi törvényszék illetékességét nem ismerte el. Ha e törvényszékek nem voltak illetékesek, akkor természetesen nem ítélhettek volna el senkit sem, így nem a köztörvényes bűnelkövetők mentegetéséről van szó. Ahogy ez előzőt, ezt a fejezetet is remekül kiegészítik a szerző nagyapjának naplójából vett idézetek, amelyek nem pusztán a történéseket segítenek feltárni, hanem árnyalhatják a levéltári források anyagait is. A városban ténykedő vörösök nem a közelben álló román haderő, hanem a város lakosságával szemben folytatott háborút, és gyilkosságok, fosztogatások révén ismertették meg a szolnokiakkal a „kommunista törvényességet”, melyben dr. Márton Ferenc törvényszéki bíró vádbiztosként segédkezett. A románok május 4-én ágyúzni kezdték a várost – amit később a vörös propaganda részben a „fehéreknek” tulajdonított” –, miközben a Tisza áradni kezdett, az árhullám 12-én tetőzött, így a szolnokiaknak ez ellen is védekezniük kellett a folyamatosan hulló gránátok dacára. Mindezek mellett kellett elszenvednie a lakosságnak Szamuely rögtönítélő bíráskodását, amely hivatalosan ugyan a „fehérek” ellen irányult, de az, hogy ezen személyek listáját nem találták meg, nem az ítélettel rögtön kész bírákat nem zavarta, találtak elég áldozatot. A gyanúsításhoz és az ítélethez elegendő volt egy feljelentés vagy „egy közönséges utcai leány bemondása”. A kötet a rendelkezésre álló források alapján kísérli meg bemutatni a történteket, gyakran idézve is azokat.

A „Gyilkosságok után” fejezet érdekessége, hogy feldolgozza a korabeli sajtóban megjelent híradásokat és ütközteti a cikkekben található hamisításokat a valós adatokkal, ugyanakkor kitér a szolnoki történések későbbi megítélésére is. Ismerteti a különböző értelmezési szempontokat és indokolja is azokat, beszámolva a mártírok történetének elhallgatásáról is évtizedeken keresztül.

A könyv utolsó fejezete „Utóhang” állást foglal a „fehérterror”-vitának olyan fontos kérdéseiben, miszerint törvényesek, megalapozottak voltak-e a vörösökkel szembeni számonkérések, bírósági eljárások, kimondva, hogy ezek vizsgálata után és a kihirdetett ítéletek alapján bátran kijelenthető, ez kétségbevonhatatlan. A függelék – amely a tiszavárkonyi, a jászkarajenői, a jászberényi vörösterror rövid összefoglalásai – már a köteten belül is bizonyítják, hogy a szolnoki történések nem egy helyen előforduló túlkapások voltak csupán, hanem a terror a proletárdiktatúra lényegi eleme volt. Az imponálóan gazdag irodalomjegyzék, amely a levéltári forrásokat és a folyóiratcikkeket is tartalmazza, értékes kiadvánnyá teszik a könyvet – amely a Nagy Magyarország Könyvek 6. kötete –, nem csupán a történelem iránt érdeklődő olvasók, hanem az óráikra készülő történelemtanárok számára is.

[Szentesi Zöldi László: Vörösterror Szolnokon – 1919. május 3-4., Budapest, Kárpátia Stúdió Kft., 2011.]

Hozzászólások