Avareső a napfényben - Emlékek az idei Károly-miséről és zarándoklatról

Kellemes és nagyon ritka érzés az, amikor az ember úgy érzi, hogy újraindított egy hagyományt. Valami hasonló lebegtetett mégis október eleje óta, mert az ország különböző helyeiről kerestek, szinte minden nap hárman-négyen is, a Károly-misével és zarándoklattal kapcsolatosan. Ez két éve még messze nem így volt, amikor hárman szorongtunk egy autóban és csak két ismerős jött el a közelből. Most már lázasan készülődött fiatal egyetemista, nagycsaládos apuka, tanár, őszhajú legitimista, vitéz, imádságos lelkű édesanya vagy éppen kombattáns konzervatív és ellenforradalmár. Vegyes, de elég egységes volt a kép a szándékában, tisztelegni a szentéletű Károly király emléke előtt és a restaurációért imádkozni, együtt lenni és véleményt cserélni. Látni egymást, megismerkedni másokkal, odazarándokolni és áldozni.

Írta: Pánczél Hegedűs János.

Az idő egyszerűen csodálatos volt aznap. Ahogyan Győr-Mosonban beértünk már magasan járt fent a Nap, Vasban pedig lekívánkozott a pulóver és a kabát is. Ingújjban álltam ciráki határban és a jól ismert ligetet néztem, ahol a kápolna áll. Fél órával a kezdés előtt érkeztünk ugyanis a helyszínre, a Cirák és Dénesfa határában elhelyezkedő Király-kápolnához, mely egy kis liget a nagy szántóföld területén. A ligetet a Ciráky grófok emelték annak idején, a restaurációs kísérlet tiszteletére, kis vörös kőkerítéssel rendelkezett, vaskapuval, amelyet a megszálló szovjet hadsereg széthordott aztán. A kapuban egy nagy Trianon-kereszt áll, méltó hely ez neki, hiszen a megkoronázott király tragédiája a trianoni békediktátummal is összefonódott.

A szentmise előtt segédkezünk, pakolászunk, barátkozunk, a helyiek, mint mindig most is nagyon barátságosak. Mosolyaik, kedves szavaik mellé még jobban esik a napfény melege. A szentmisére mindent elhelyezünk, Jász atya mellett Fazakas Márton premontrei kormányzó perjel segédkezik, illetve egy lengyel pap is, aki magyar származású és kiválóan tud magyarul. Ő Károly király ereklyéiből visz a jó lengyelek közé, cserébe lengyel hagyományőrző monarchisták állnak díszőrséget a szentmise alatt, teljes pompában és nagy fegyelemben. A magyar zászló mögött feszesen álló egyenruhás díszőrségük kellemes kuriózum.

Összegyűltünk 11 óra körül, vagyunk vagy százötvenen. Sokakkal beszéltem egész idő alatt; a zarándoklat azon része, hogy az ideút lemondás és felajánlás legyen szinte mindenkinél megvalósult. Ínséges idők idején vannak, akiknek komoly személyes spórolás eredménye ez az út, a családi kassza bánja, két hónapja tesznek erre félre és hajnal ötkör indultak.Több helyen is négyen-öten is összefogtak, hogy itt legyenek, ami különösen szép példa, amikor két-három generáció is ült egy-egy autóban.

A tábori oltáron Károly királyunk ereklyéje pihen most is, míves tartóban. A szentmise könyörgéseinek egyiket én, másikat Czeininger Tamás barátom olvassa, aki Pécsről jött ide, és egész évben várta a mai napot. A pap azon a helyen, ahol a király annak idején megérkezett a magyar földre, hogy visszavegye a trónt és az országot, könyörgéseink után ezt imádkozta;"Mindenható Istenünk! Te Boldog Károly királyt sok nép atyjává tetted és a Kereszt királyi útjával tüntetted ki. Köszönjük, hogy oltárainkon tisztelhetjük, add, hogy példáját kövessük, és alakítsd szívünket a Te Fiad Jézus Krisztus Szíve szerint! Krisztus, a mi Urunk által.".

Vajon az ima, az áhítat, a könyörgés valósággá és tetté, megélhető mindennapokká válik-e? A remény hal meg legutoljára. A reményt pedig ezen a mai napon leginkább Fazakas atya beszéde táplálta, aki átérzi és átérezteti a nap szellemiségét és lényegét a szentbeszédében. "Volt értelme 360 kilométert utazni ma, és vissza is majd ennyit."- jegyzi meg mellettem valaki sóhajtva.

A gesztenyefákról hull a levél. Néha belekap az avarba is a szél. Avareső a napfényben. A zászlók pedig fényesen lobognak, rajtuk a Szűzanya, a magyar címer, a lengyelek nemzeti szimbólumai, és a négy fontos jelszó: Isten, Király, Haza, Egység. A pap pedig a reményről és a helyzet komolyságról beszél a Károly ereklyék felett. Hirtelen úgy érzem, hogy az elmúlásban már benne van a remény sugara is és ez az érzés legalább egy hétig elkísér még.

A szentmise után többekkel hosszasan beszélgettünk, sokan fényképezkednek. Csoportképek, videók, hangulatképek, bemennek a kápolnába is, zászlókat néznek, ismeretségeket kötnek. Mindenki sugárzik (csak Balázs barátunk nem, akinek az autója nem indul).

Mindannyian hivatalosok vagyunk a szentmise után a plébániával szemközti kocsmába vaddisznópörköltre, amit a határban lőttek le, süteményre és egy kis sörre. Nagyvonalú agapé ez, de különösen a messziről jötteknek nagy ajándék és nagyon jól is esik. Az étel kiadós és nagyon finom, de sokkal jobban esik a beszélgetés, a barátkozás az U-alakú asztal körül. Ritka vendégszeretet ez, amellyel mindenkit meghatnak a helyiek, mi meg arról beszélünk, hogy jó lenne még többen lenni és valamilyen eseménysorozatot (búcsút?) kötni a Károly-miséhez. A helyi fővadász bőszen bólogat és magyarázza, hogy ők is valami egészen hasonlón gondolkodnak mostanában, miközben egy kárpátaljai papnak mutat be.

Kora délután indulunk vissza. Még mindig süt a Nap. Egy darab nyarat bocsátott ide a Teremtő ma, ami egészen estig ki is tartott. Megint van mire emlékeznünk egy évig.

Uhel Péter Képgalériája itt tekinthető meg. Két másik beszámolót itt és itt lehet olvasni.