A királyné boldog, a hercegprímás is, de mégis sír - történet Mindszenty Józsefről és Zita királynénkról

1972 április 1. Zita ismét ott áll a madeirái halott előtt. Az ötvenedik évforduló ez. Kereken félszázada, hogy a szere¬tett férfi nincs vele. Fizikai valóságában nincs vele, mert máskülönben mindig együtt voltak e nehéz évtizedekben s amit gyerekeiért tett, érte is tette, Károlyért, akit az Egyház talán a szentek sorába iktat egyszer... És Károlyra gondolt néhány hét múlva megint, immár odahaza, az utolsó otthonban, Zizersben. Elérkezett a hosszú élet nagy állomása: Zita 80. születésnapja.

A legszebb ajándékot kapta a nagy évfordulóra: a kor egyik legnagyobb történelmi személyisége jött el hozzá ezen a napon. A nagy jellemóriás, a XX. században is római jellem: Mindszenty bíboros, ö mondta a misét Zita 80. születésnapján és magyarul mondott szentbeszédet. Ausztriában, Németországban, Franciaországban, Belgium¬ban, Hollandiában Zita fiai és lányai már hetekkel előbb az unokákkal foglalatoskodtak. Aki még nem tudta a kisebbek közül, meg kellett tanulnia a magyar himnuszt. Hegedű, zongora vagy harmónium szólalt meg Waldsteinben, Pöcking-ben, Párizsban, Brüsszelben egy-egy Habsburg-otthonban vagy kápolnában s a szülők begyakorolták a gyerekekkel a magya¬rok fájdalmas, de mégis bizakodó nemzeti imáját.

Május 9-e helyett május 1-én tartották a születésnapi ünnepséget, hogy minden unoka — kivéve a mexikóiakat — ott lehessen. Délelőtt fél tizenegykor már, Zitával az élen, a zizersi rendház és templom kapuja előtt szorongott, várt, lesett a tömeg, mikor érkezik a magyar bíboros. Fél tizenegy után néhány perccel Chur felől befutott a gépkocsi és kiszállt a legendás öreg, aki néhány hete volt maga is nyolcvan éves.
Zita jól ismerte. Lequeitióba, mint apátplébános, magyar zarándokokat vezetett át Lourdes-ból; aztán többször utazott Steenockerzeelbe; látta Zita akkor is, mikor Ottawában a Mária-kongresszuson képviselte a magyar egyházat. Nem sokkal azután rálépett a mártírok útjára, s hitéért, népéért börtönt, megkínzást, s újabb száműzetést kellett elszenvednie.

Zita örömmel látja, hogy a kocsiból kiszálló aggastyán főpapnak Isten visszaadta egészségét, a magyar bíboros töretlen, szilárd, élénk és erős.
Tizenegy órakor megkezdődik a szentmise. A bíboros prédikációjának szavai gyógyító balzsamként vigasztalják a nyolcvanéves asszony szívét. Nagy történelmi tudása van ennek a főpásztornak, maga is remek történeti munka szerzője, s most a történelem tanulságairól beszél az itt összegyülekezett három Habsburg-generációnak. A régi, nagy birodalomról szól:

— A most felolvasott szent Evangélium hangsúlyozza, Isten szándékával, a Szent Család jelentőségét a világ előtt, s benne a családapa és a családanya szerepét. Mindehhez ma hozzá¬adjuk egy történelmi család szándékát és hálaadását...

— Volt idő, századokon át, mikor a világ diplomatái vallották, hogy e család kormányzása elengedhetetlen szükséges¬ség a népek életében. De később hatalmi érdek megváltoztatta ezt a felfogást és akkor milliók dolgoztak a Monarchia pusz¬tulásán. Ma viszont már, kevés kivétellel, az egész világ történetírása egyhangúan megállapítja, hogy e birodalom pusz¬tulása tragédia volt, s immáron milliók sírnak e birodalom elvesztésén...

— És a tragédia, amely e birodalom szétzúzásával bekövet¬kezett, megsebezte, kereszttel, fájdalommal azt a szívet is, amely egy hűséges özvegynek a szíve, egy gondos édesanyának a szíve... De nemcsak kereszt volt ennek az asszonynak az életében; mert a kereszten volt rózsa is, kegyelem is, vigasz¬talás is. Hála legyen az Istennek, ezt akarjuk hirdetni a mai szentmisével, hála legyen minden kegyelemért és vigasztalásért.

Megrendülten hallgatja a szentbeszédet a maroknyi sereg, a nyolcvanéves Zita és több mint félszáz leszármazottja. A bíboros folytatja:

— Hálát adunk, különleges hálát, hogy megtörtént az első lépés a boldoggáavatásra. Hálát adunk a Test feltámadásáért, hogy új életre kel a férj, az apa, a nagyapa, a császár és király. Te Deum laudamus.

A mise végetért és a bíboros, aki ezzel a szentbeszéddel oly szép ajándékot adott az özvegy Édesanyának, most maga kap ajándékot. Mert Zita unokáinak ajkán felhangzik a meglepetés, felhangzik az „Isten, áldd meg a magyart!" A harmadik Habsburg-nemzedék énekli szüleivel együtt a magyar himnuszt. S a bíborruhás öregember, Magyarország prímása ekkor a saját anyjára gondol s az elveszett hazára, s neki, aki mindig uralkodott érzelmein, ott az oltárnál megered a könnye.

[Részlet: Csonka Emil: Zita története, Eötvös József Könyvkiadó, 1989]