Sok minden, mi valaha létezett, eltűnt…

J.R.R. Tolkien méltán világhírű műve, A Gyűrűk Ura meggyőződésem, hogy a fantasy műfaj alapkövének tekintett történet messze több, mint holmi kitalált mese és fantazmagória, a benne szereplő ideák és alapelvek révén a tradicionális világ egyik legsikerültebb és legélvezetesebb leírásával találkozhat az olvasó.

„A Megyének ez idő tájt nem volt semmilyen „kormányzata”. A nemzetségek többnyire külön-külön intézték a maguk ügyeit. Szinte minden idejüket kitöltötte az élelem megtermelése és elfogyasztása. Más dolgokban nem a mohóság jellemezte őket, hanem inkább a nagylelkűség, elégedettség és mérséklet, úgyhogy a birtokok, majorságok, műhelyek és különféle kisebb boltok nemigen változtak, ahogy nemzedékről nemzedékre szálltak. A régi hagyományok persze még őrizték a király emlékét, aki a Megyétől északra, Fornostban székelt – ők Északvárnak hívták. De a valóságban már csaknem ezer esztendeje nem volt király, és az északvári székhelynek még a romjait is benőtte a fű. A hobbitok közt mégis az a szólás járta, ha vad népekről vagy gonosz teremtményekről beszéltek (például a trollokról): „Ezek hírét se hallották a királynak.” Ők ugyanis még mindig a hajdani királytól származtatták minden fontos törvényüket; meg is tartották őket szabad akaratból, mert a törvény az törvény (így mondták): régtől való és igazságos.”.

Írta: Ummenhoffer István.

A fenti idézet J.R.R. Tolkien méltán világhírű műve, A Gyűrűk Ura első kötetéből származik. Meggyőződésem, hogy a fantasy műfaj alapkövének tekintett történet messze több, mint holmi kitalált mese és fantazmagória, a benne szereplő ideák és alapelvek révén a tradicionális világ egyik legsikerültebb és legélvezetesebb leírásával találkozhat az olvasó. S hogy mi keresnivalója van Tolkiennek egy magyar monarchista oldalon? Csupán annyi, hogy tapasztalataim szerint roppant hasznos abból a szempontból, ha a királyság és a királyiság egyetemes eszméjét meg kívánjuk értetni a politikum és a história, a különféle eszmetörténeti, vallási és filozófiai kérdések iránt kevésbé érdeklődő, azokban nem igazán jártas, ám a regényt kedvelő és az abban megjelenített princípiumok irányt fogékony beszélgetőpartnereinkkel (akik közül sokan a többé-kevésbé jól sikerült filmes adaptáció révén kapnak kedvet a mű elolvasásához). Csak néhány azon jelentős témák közül, amelyeket az egyébként hívő katolikus és konzervatív író mély bölcsességgel és érzékenyéggel épített bele (a már elnevezésével is sokatmondó, amennyiben vertikumban is gondolkodunk) Középfölde és lakói történetébe: a jó és a gonosz/rossz problematikája; a szabad akarat és a determináció, a választás és a végzet kérdése, a tradíció, a tradicionális/konzervatív értékek és a hamari modernizmus szembenállása, etc. Persze minderre a modern, aufklérista és „realista” olvasó rávágja, hogy csupán mítosz, gyerekmese, holott korántsem szabad alábecsülni a mítoszok jelentőségét, mivel valójában egzakt létleirások, melyekben a lét benső összefüggései és folyamatai testesülnek meg szimbólumokon, - tehát magasabb jelentésre visszavezethető jelképeken - keresztül. Így a mitológémákat személytelen, perszonalitás feletti létállapotok es hatalmak tükröződéseinek is tekinthetjük.

Monarchista szempontból Aragorn (másik, titkos nevén Estel, azaz Remény) személye különösen érdekes, aki nem csupán származása szerint való királyi vérből, hanem a kiállott próbák során alkalmasságát bizonyítva beavatást nyer, a hatalomgyakorlás feltételeinek a legitimitás és az idoneitás szempontjából egyaránt eleget téve. A királyt és a királyságot övező szimbólumok, például a „kiszáradt fa”, a „kettétört kard”, a (transzcendenciát képviselő tündék által készített) koronaékszerek (gyűrű, korona, jogar) vagy akár a bölcsességet jelképező szűz Sophia (itt a halhatatlan Arwen, akit csak a Homály legyőzése árán kaphat meg Aragorn, mivel nem lehet kisebb ember asszonya, csak olyané, ki egyaránt bírja Gondor és Arnor királyságát), egytől egyig olyan ideák, amelyek középkori hagyományainkban, többek között a Grál-mondakörben is kitüntetett szerepet játszanak.

A történetbeli harmadkor utolsó nagy csatája után megtörténik a restauráció, a világban helyreáll a Rend, a káosz erői legyőzetnek; kezdetét veszi egy új ciklus, az emberek korszaka, az előző korok segítő, angyalszerű lényei pedig elhajóznak Nyugatra. Tolkien története ezen a ponton is egybevág az egyik legjelentősebb tradicionális gondolkodó, René Guénon szavaival: „Ettől az időponttól kezdve az egykor minden ember számára könnyedén elérhető igazságok egyre rejtettebbekké, megközelíthetetlenebbekké válnak; fokozatosan egyre kevesebben ismerik azokat, s bár az előbbi korszakokban még élő "emberfeletti" bölcsesség kincse sohasem veszhet el, mégis egyre áthatolhatatlanabb fátyolba burkolózik, elrejtőzve, s rendkívül nehezen felfedezhetővé válva az ember számára. Pontosan ez az oka annak, hogy különböző szimbolikus megfogalmazásokban mindenütt ugyanannak a - legalábbis minden látszat szerint - elveszett "valaminek" a témájával találkozunk; eme elveszettség azonban csak a külső világra vonatkozik, ezért akik valódi tudásra törekednek, újra meg kell találniuk azt, ami elveszett. Ugyanakkor azt is megállapították, hogy ami ily módon elveszett az a ciklus végénél - amely a dolgok összességét egymáshoz kötő folytonosság révén egyben egy új ciklus kezdete is lesz - újra meg fog jelenni.”

Tehát, amennyiben és ameddig a ma embere képes magáévá tenni, interiorizálni a királyság eszményét, azt hősiesen képviselve és fenntartva a mindennapokban, a Remény velünk van. Várjuk a Királyt, de amíg nem jön, beérnénk egy valamirevaló Helytartóval is.

"Van, mi arany, bár nem fénylik,
van, ki vándor s hazatér,
Régi erő nem enyészik,
fagyot kibír mély gyökér.
Lángját a tűz visszakapja
árnyékból a fény kiszáll,
Összeforr a törött szablya,
s koronás lesz a király."

(Regnum!)