Egység és egyensúly - a törvényhozó és végrehajtó hatalom megosztásáról

Ma Magyarországon a végrehajtó hatalmat a kormány, a törvényhozót az országgyűlés gyakorolja, kettejük viszonya nagyban meghatározza a parlamentáris demokrácia működését korunkban. Ez a viszony – bár teljesen le van tisztázva a két szerepkör – nem mindig konfliktusmentes. Az országgyűlési képviselőket a választásokon a szavazásra jogosult állampolgárok választják, a képviselőkre egyéni és pártlistás rendszerben szavaznak. Az országgyűlésben többséget szerzett párt alkothat kormányt, melynek a kezében lesz a végrehajtó hatalom. A sarkalatos törvények meghozásához kétharmados többség szükséges, mely most épp megvan a magyar parlamentben először a II. Magyar Köztársaság életében.

Írta: vitéz Uhel Péter Ágoston.

Magyarország kormányformája jelenleg parlamentáris demokrácia, ez egyértelművé teszi, hogy az országgyűlésnek rendkívül hangsúlyos a szerepe a köztársaságban. A kormány a parlamentnek tartozik felelősséggel, nem gyakorolhatja korlátlanul a végrehajtó hatalmat, ezen túl a parlament befolyást is gyakorolhat a kormánypolitikára. A parlamentáris demokráciában a köztársasági elnök csupán marginális szerepet játszik, mint államfő, leginkább reprezentatívat, amíg a magyar király nemcsak uralkodik, hanem kormányoz is. Az elnököt az országgyűlés választja meg, ám ez teljesen ellehetetleníti a nemzetet képviselő szuverén egyénként meghatározott szerepét, különösen, ha egy erős, kétharmados frakció uralja az országgyűlést. E mellett a köztársasági elnök személye mindig a pártpolitikai harcok eredménye, minden csak nem a nemzeti egység képviselője (ld. Sólyom László választását több fordulóban).

Ez átvisz minket a következő kérdésre, a pártok helyzetére. Magyarországon a tömegdemokrácia rövid, húsz éves kísérleti ideje alatt a rendszert tulajdonképpen pártok által uralttá tette (pártokrácia). Míg a Magyar Királyságban a választások egyéni, és nem listás alapon működtek, valamint pártokról csak parlamenti csoportosulások szintjén lehetett beszélni az 1930-as évekig, addig jelenleg a politikai pártok hatalmas infrastruktúra, embererő és anyagi javak urai, amely maga után hozta a pártfinanszírozás rákfenéjét is. Ez a frakciófegyelemmel kombinálva olyan statikussá teheti a törvényhozást, hogy sokszor érdemi vita nem is folyik egy-két javaslatról.

Erős pártfrakció erős és stabil kormányt adhat, ám magában rejti a veszélyét annak, hogy a „kormánynak lesz parlamentje, és nem az országgyűlésnek kormánya”. Ezáltal akár a törvényhozó és végrehajtó hatalom közti egyensúlyt is földöntheti, hiszen a kormánynak szabad kezet ad az, hogy a kormányalkotó párt frakciója kétharmados többségben van. Így előfordulhat, hogy a kormány vagy a kormányfrakció által beterjesztett törvényjavaslat esetén érdemi vitának nem jut hely. Erre az adott kormányt alkotó pártnak kell figyelnie.

A frakción belüli képviselők önálló véleménynyilvánítását megnehezíti az, hogy a túlnyomó részüknek jövedelemügyileg nélkülözhetetlen a képviselői állás a mai Magyarországon, így a frakciófegyelem stabil. A helyzet oldását így a kormánypárttól nem várhatjuk, hacsak az föl nem ismeri ezt jól felfogott érdekének.

Két lehetséges megoldást vélünk megvalósíthatónak konzervatív monarchista szempontból. Az egyik az országgyűlés kétkamarássá alakítása, és egy felsőház megléte esetén két szűrőn menne át a törvényjavaslat és biztosabb lenne annak megtárgyalása is. Elképzelhető, hogy ez lassítaná a államvezetés folyamatát, de a jogbiztonság növeléséhez mindenképpen hozzájárulna. Ezen túl a felsőház elvenné a törvényhozás pártközpontú élét, annak hivatásrendi, szellemi arisztokrata és meritokrata szerveződése miatt és organikus politikai hagyományainknak is megfelelne jobban.

A másik, több szempontból is kardinális kérdés a hatalmi egyensúlyt tekintve a jogfolytonosság helyreállítása lenne. Ez visszatérést jelentene a kartális alaptörvények helyett a történeti alkotmányunkhoz, illetve helyreállítaná a királyság államformáját is rövidebb-hosszabb úton, egy elkerülhetetlen kormányzói provizórium után a király személye olyan tényleges erőt képviselne a kétkamarás országgyűlés felett, mely nem lenne pártokhoz és politikusokhoz köthető, igazi nemzeti balansz lehetne. Ez egy valóban független, tekintéllyel rendelkező államfőt eredményezne, aki érdemben tudna együttműködni a törvényhozással és a végrehajtással, valamint a háta mögött támaszként ott lenne az íratlan és rugalmas történeti alkotmány. Ezzel a magyarországi parlamentáris rendszer stabilitása helyre állna, és ehhez jelenleg csak határozott politikai akarat kell, a hagyománya és közjogi rendszeres ugyanis megvan.