Miért éppen a kettős kereszt?

A kettős kereszttel kapcsolatosan több félreértés is van a köztudatban. Nem feltétlenül az „apostoliságnak a jelképe”, de biztosan nem valamifajta „továbbértelmezett napkereszt”, hiszen az emlékeink szerint Szent István királyunk nem ezt használta, hanem a crux latina-t, amely „egyes kereszt” volt csak (ld. pénzeit ezzel kapcsolatban). Egészen a XII. század végéig, egészen konkrétan III. Béla királyunkig nem jelenik meg a kettős kereszt, mint jól elkülönített állami címer, illetve pontosabban, mint királyi szimbólum. III. Béla minden jel szerint bizánci behatásra, de egyáltalán nem bizánci alávetettségének jeleként, ellenkezőleg azért, hogy királyi hatalmának potenciálját legalább ugyanolyannak tüntesse fel, mint a bizánci császár, kezdte el használni, az ősi Árpád-házi, Turul-vérű dinasztia vörösével és ezüsttel / fehérrel együttesen, az „árpádsávos” címer helyett, vagy éppen a mellett, de nagyobbrészt mégis a kettős keresztes megoldást alkalmazva.

Mi volt ennek az oka?

A kora középkori jog szerint minden hatalom a királyé az országban. A királyon kívül nincsen semmilyem más hatalom sem, amely legitim lenne az országban; ő a legfőbb földesúr, a legfőbb hadúr is, élet és halál ura. Minden hatalom egyetlen princípiumban egyesült, a felkent királyban. Nincsen semmilyen különbség még az államhatalom közjogi és magánjogi minősége között. A korona, a királyság (regnum) a királyé, akit az uralom gyakorlásában nem akadályoznak – elméletileg – a törvények, hiszen a törvények forrása is, Isten végtelen kegyelme által, ő maga egy személyben. Az Árpád-házi királyok alatt megerősödik az a szemlélet és szinte esszenciálisan jelen van a magyarok között, hogy az ország a király tulajdona, és ez nem egyfajta kultuszt jelent, hanem azt, hogy a királyé az ország, tehát az alattvalók (nemesek és nemtelenek, szolgák és szabadok), a „királyban vannak benne”, vagyis ő képviseli az országot Isten személye előtt elsősorban, de e mellett kifelé és befelé is, másokkal szemben is. A király szava, a király akarata, de személye is szent és sérthetetlen, nem „fizikai személye” okán elsősorban, hanem felkentsége, kiválasztottsága, legitimitása okán. Ő az, aki létezik egyáltalán, és aki jelenvaló, aki elszámoltatható Isten előtt. Jól jelzi ezt, hogy ekkor a királyi címer az ország címere is, sőt az ország embereinek a címere is egyben. Még a XIII. század elején a király utáni második ember, a nádor is a király címerét hordja, mert az, az egyetlen igazán létező címer, amely az országban van.

III. Béla királyunk neveltetése diplomáciai okok miatt Bizáncban történt, Alexios hercegként, a császári trón örököseként, ahol az uralkodó igazi összekötő kapocs volt Ég és Föld között. A bizánci császárok (ahogyan magukat hívták, és ez most esetünkben igazi perspektívákat ad; a római császárok) nem elsősorban vallási jelként használták a kettős keresztet, hiszen arra az ortodoxia az ún. „hármas keresztet” használja, hanem világi, uralkodói jelként és az uralkodók korlátlan hatalmát hirdette ezen a világon mindenhol és mindenkinek, aki az alattvalója volt vagy éppen országával bármilyen kapcsolatba került. Tehát III. Béla királyunk, aki uralkodóink közül is az egyik legkiválóbb és leghatalmasabb volt, minden tekintetben, tudatosan arra használta a kettős keresztet, hogy magát úgy definiálja, mint aki senkinek sem tartozik elszámolni valóval ezen a világon, Istenen kívül (ahogyan egy oklevelében említi) persze, legfőképpen nem a bizánci (római) császárnak, aki egyébként korábban az államválság alatt függésben tartotta uralkodónkat (IV. István). III. Béla fejébe vette egyébként azt is, hogy a világi és az egyházi hatalomnak egyképű szimbóluma lesz a kettős kereszt, hiszen köztudott, hogy összetűzésbe került Lukács érsekkel, akivel szemben az isteni rend földi vetületének a hatalmát is ő birtokolta. Imre királyunknál, aki egyébként egy módosított „árpádsávos” címert használt, a nagypecsétjén már kettős keresztes az országalma, amely egy nagyon is tudatos használatot jelent; az ország, tehát a magyar király szuverenitásának és abszolút legitimációjának a szimbóluma lett a továbbiakban a királyainknál a kettős kereszt, amely a mai napig minden monarchista számára egy olyan szimbólum, mely önmagán túlmutató ideaként, egy eleven valóságként él.

Jól mutatja ezt az is, hogy a monarchia ellenségei, mint például gróf Károlyi Mihály, vagy éppen itt most nevezetesen Hegedűs Géza. Ők egy köztársasági disputa alkalmával jelezte, hogy az árpádsáv még hagyján, hiszen Árpád fejedelmet nem nagyon lehet megtagadni egyetlen magyarnak sem, de a kettős kereszt évszázadokon keresztül azt mutatja, hogy a királyok igazi kényurak voltak, akik nem tűrtek ellentmondást és a szegény nép nem szólhatott bele a dolgokba.

Nos, igen.

Ugye nem mindegy, hogy honnan és milyen módon magyarázzuk a dolgokat és főleg, hogy abból mi, mit értünk meg és legfőképpen, hogy abból mi mit és hogyan adunk tovább. Ha valaki mondjuk, nem érti azt a fogalmat, és ezzel persze egy elég szegénységi bizonyítványt is állít ki magáról, hogy az ország egy az uralkodóval, a szuverenitása pedig, az ország, tehát minden egyes alattvalójának a szuverenitását is jelképezi, amelyhez a legitimitást Isten hagyja jóvá, akkor persze annak csak egy nagyon profán vetületét láthatja csak meg, mondjuk azt, hogy parancsolgatnak, parancsolgatnak, nekem meg engedelmeskednem kell. Olyan ez, mint, amikor valaki misére jár, de az egészből annyit fog fel, hogy a tömjén az csíp, meg büdös is, és elgémberedett a lábam, mert nem tudtam jól ülni, vagy ne adj Isten kijövök róla, mert állnom kellett. Az meg ugye fárasztó.

Csak a lényeget nem fogja fel.

Jellemző persze az is, hogy Magyarországon mikor jelennek meg ezek a republikánus eszmék, akár komolyabban is, amikor már a király és a királyságot évszázadok óta rágta a népuralmi rozsda, és nem hoztak új vért belé. Más kérdés, hogy első körben olyan emberek is, mint gróf Károlyi Mihály a legitim uralkodótól, IV. Boldog Károlytól kérte a kinevezését. Érdekes találkozás lehetett, a szentéletű hivatása tudatában lévő uralkodó és a politikai svindler.

A kettős kereszt tehát a Magyar Királyság és a király valóságának a jele a számunkra, ahogyan az volt korábban, az ma is. Ha ezt korábban az ellenfeleink tudták, nekünk is illik, még akkor is, hogyha mindebből ma, csak valami üresen csillogó „hagyományt” láttatnak nagyra becsült államférfiaink. Az idők sötétebbek lettek, de a reményünk, ha nagyon összébb is húzódott, fáklyaként ma is ég és utoljára huny majd csak ki. Egyébként is, a remény, egy nagyon alapvető keresztény erény, és mi nemcsak királyságpártiak, hanem hithű katolikusok is vagyunk. Nincs mitől tartanunk tehát.

Várjuk továbbra is a királyt.