Miért vagyok monarchista? - III.

Világra eszmélésem első pillanatától visszataszítónak találtam a tömegdemokráciát. Leküzdhetetlen undorral viseltetek azon berendezkedés iránt, melynek alapja, hogy két erkölcstelen (tehát ilyen-olyan előnyökért bármire kapható), politikailag beszámíthatatlan (vagyis – legjobb esetben is – súlyosan alulinformált) ember szavazata felülírja akár a legmagasabb kvalitású személyiség szavazatát. Ily módon ráadásul bizonyos időközönként újra és újra felfordul a politikai élet, mivel a liberális demokrácia részérdekeket képviselő pártrendszerének szereplői ide-oda rángatják szerencsétlen hazánk szekerét.

Írta: Ágoston Balázs.

Ebből következik, hogy a mennyiség rémuralma helyett a minőség autoritását óhajtom. Ettől azonban még nem kellene feltétlenül monarchistának lennem, hiszen a világtörténelemben számos példát találunk ilyesféle egészségesebb berendezkedésű társadalomra.

Csakhogy magyarnak születtem, és ez nem csupán jogos büszkeségre ad okot, hanem bizonyos kötelezettséget is rám ró. Magyarként és törvénytisztelő emberként pedig lehetetlen nem igenlő álláspontra helyezkednem a monarchista felfogás tekintetében. Királyságunkat ugyanis a magyarság önmaga lelkiségéből gyöngyözte ki; annak korai formáit legkésőbb Attilánál megtaláljuk (akit ugyebár mondavilágunk – és történetírásunk egészséges része – határozottan királyként azonosít), később a vérszerződésnél találkozunk vele, majd egy ugrással Szent Istvánnál vagyunk, aki nem csak első keresztény királyunk, hanem egyszersmind az Árpádok örököse is. A Magyar Királyság már e korai időszakában is közjogi mestermű volt, amit időtállósága is bizonyít. Mai kifejezéssel élve a fékek és ellensúlyok olyan egyensúlyát teremtette meg, mely gyakorlatilag kizárta a despotikus hatalomgyakorlás lehetőségét, de nem tette lehetővé azt sem, amit – ugyancsak újkori szóhasználattal – obstrukciónak nevezünk.

Az uralkodó státusa ugyanis mindenkor biztos igazodási pontot jelentett. Ezen egyensúly nem csupán biztonságos, stabil közjogi kereteket garantált, hanem a mindennapok operatív hatalomgyakorlását is gördülékennyé tette. Emiatt aztán korrekciókat is könnyedén végre lehetett hajtani, ha a helyzet éppen úgy kívánta. Lenyűgöző az a szervesség, mellyel e rendszer saját szabályai alapján képes volt igazodni az esetleges változásokhoz, anélkül, hogy a berendezkedés maga megrendült volna. Ennek köszönhető, hogy a török hódításig, pontosabban az ország három részre szakadásáig a Magyar Királyság megkérdőjelezhetetlenül Európa egyik meghatározó nagyhatalma volt a földrész közepén, és ennek köszönhető, hogy a török megszállás alóli felszabadulás nyomán viszonylag gyorsan és problémamentesen újjáépült a magyar államiság. Nem kellett ugyanis új, járatlan utakat keresni, hiszen továbbra is adott volt a mi Magyar Királyságunk, mely ezt követően is minden esetben, minden belső békétlenkedés, polgárháborús felfordulás után képes volt újra és újra integrálni, egységbe forrasztani a nemzetet. A Magyar Királyság ugyanis nem csupán remekbeszabott közjogi rendszert jelentett, hanem sajátos éthoszt is. És ezen éthosz még az 1918-as és 1919-es szabadkőműves-szélsőliberális-republikánus, majd bolsevista csatornaömlést követő példátlan országcsonkítás után is szuggesztív, magnetikus nemzetegyesítő erőt jelentett.

A világháború második felvonása (merthogy ma már nemigen lehet tagadni az 1914-1918-as és az 1939-1945-ös világégések összefüggéseit) után következő infernó ezen éthoszt és az ebből fakadó praktikus, gyakorlati államberendezkedést és nemzetegyesítő erőt törte meg. Ez a Magyar Királyság hosszú történetének eddigi legsúlyosabb válsága – pontosabban fogalmazva: ez a király, illetve a királyságot megtestesítő közjogi rendszer hiányából fakadó válság. Mert a török időkben ugyan – Mohácstól Buda visszavívásáig számítva 160 évre - többfelé szakadt az ország, de a Magyar Királyság nemhogy nem szűnt meg létezni, hanem az ország északi területeit gyakorlati szempontból is uralta. 1920-ban is sokfelé szaggatta az országot az idegen akarat, de a Magyar Királyság továbbra is fennállt, a jogfolytonosság – ha úgy tetszik, a történelmi magyar jogállam - helyreállíttatott. 1946 óta azonban egy idegen forradalmi erő – számos szerencsétlen körülmény együttállása nyomán – minden rendelkezésére álló eszközt felhasználva küzd a törvényesség visszaállítása ellen. Másképp fogalmazva a törvénytelen dúlás mindmáig fennáll. Ez még akkor is igaz, ha a jelenlegi politikai kurzus parlamenti többsége által tavaly áprilisban elfogadott alaptörvény üdvös – és nem is épp csekély – lépést jelent a jogfolytonosság helyreállítása felé.

A fentieket egy mondatban összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy 1945-ig egy szerves jogfejlődés nyomán folyamatosan alakított törvényesség keretei között élt a nemzet, azóta viszont anarchia tombol. Nos, ezért írtam azt ezen esszé elején, hogy magyarként és törvénytisztelő emberként csakis monarchista lehetek. Valljak bármilyen álláspontot egy-egy társadalmi vagy politikai kérdésben, a magyar lélekből kikristályosodott és jól bevált királyságunk közjogi kereteit nem kérdőjelezhetem meg.

S ez persze nem kellemetlen kényszer, hanem olyan természetes, magától értetődő magatartás, mint hogy rendszeres időközönként levegőt veszek. Minél harsányabban és erőszakosabban toporzékol egy törpe minoritás az akkurátusan soha meg nem határozott, de ország- és nemzetvesztő gyakorlati működése tekintetében sajnos nagyon is jól ismert köztársasági őrület mellett, annál természetesebb.
Ha – miként a Regnum! Portál egyik jelmondata ajánlja – összevetjük jó ezer esztendő magyar királyságát hatvan-egynéhány év ki tudja, hányadik nekifutású köztársaságával, szemernyi kétségünk sem lehet afelől, hogy hová álljunk. A magyarság szervesen, elszakíthatatlanul kötődik királyságához, még akkor is, ha ez sokakban nem tudatosul. Hiszen még a kommunista diktatúrában is számos könyvet adtak ki nagy uralkodóinkról, s ezeket rengetegen vásárolták és olvasták érdeklődve.

Most pedig képzeljünk el egy kiadványt köztársasági elnökökkel!

Van még kérdés?