Magyar monarchista eszménykép: báró Lehár Antal

A zaklatott XX. század egyik legelkötelezettebb monarchistája, ugyanakkor példaértékű – és eredményes – ellenforradalmára az itthon mégis kevésbé ismert báró Lehár Antal volt. Sopronban született 1876. február 21-én, egy zenei tehetséggel erősen megáldott családban. Apja a magyar királyi hadsereg zenésze volt, Ferenc bátyja pedig tehetséges komponista, akiből lett később híres zeneszerző. Antal azonban mindenáron, már egészen kiskorától fogva katona akart lenni, ezért elemi iskolái után a bécsi gyalogsági hadapródiskolába jelentkezett. 1893-ban osztályelsőként végzett, és ahhoz az 50. ezredhez nevezték ki hadnagyi rangban, ahol az apja katonakarmesterként szolgált. 1897-től 1899-ig tiszti akadémiára járt, itt ismét előléptették, majd 1900-ban a császári és királyi vezérkarhoz helyezték, tekintettel eddigi eredményeire. Kapitányi rangban lövészeti taktikát tanított és megszerezte első kitüntetéseit, román királyi és oszmán (török) birodalmi elismerések megszerzése mellett.

1913-ban őrnaggyá léptették elő, majd az I. világháború kitörésekor a 13. ezred egyik zászlóalját bízták rá a Kummer hadseregcsoportban. Lehár és emberei hamarosan harcban álltak a 4. orosz cári hadsereggel Chodelnél, Lublintól délre a legkeményebb terepen. Amikor az oroszok megpróbálták elvágni a Kummer hadseregcsoportot von Dankl báró 1. császári és királyi hadseregétől, Lehár kitűnően helytállt ebben a rendkívül véres csatában. Bátorságáért és rátermettségéért megkapta a Mária Terézia Rend lovagkeresztjét, és később, 1918-ban a lublini harcok során mutatott hősiességéért bárói rangra emelte Boldog IV. Károly. Szeptemberben, miközben Lublin térségében tovább folyt az elkeseredett küzdelem, Lehár báró súlyos sebet kapott, amiért Vaskorona Rend 3. osztályával tüntették ki, amelyhez megkapta a hadiékítményes babérkoszorút is. Mialatt sebesüléséből lábadozott a hátországban, a vezérkar tiroli védelmi osztályához helyezték. Itt ismét kitűnő teljesítményt nyújtott, számos felettese, de az alárendeltek is kiváló véleménnyel voltak róla, ezért hamarosan alezredessé léptették elő. Még a háború kitörésekor, 1915-ben megkapta a német császári másod osztályú Vaskeresztet is.

Lehár báró mindig is a tettek és nem a szavak embere volt, ezért a vezérkartól hamarosan kérvényezte, hogy visszatérhessen aktív frontszolgálatba, ezért az olasz frontra küldték. 1916-ban ismét a hátországban volt rá szükség, ahol átvette a gyalogsági és lovassági fegyverzeti ellátás vezetését. Ebben a pozícióban igyekezett elérni, hogy több gépfegyverrel szereljék fel az alakulatokat, nagyobbrészt eredménnyel. Sosem érezte jól magát íróasztal mögött, így hamarosan újra meggyőzte a parancsnokságot, hogy küldjék vissza a frontra, ott is az egyik legveszélyesebb szakaszra. 1917-ben a 150. gyalogsági rohamzászlóalj parancsnokává nevezték ki, amit mindig erős harcban vezetett a bukovinai körzetben. 1918 elején a piavei szektorba küldték a 106. gyalogsági ezred élén, ahol helytállásáért ezredesi rangot és tiszti aranykeresztet is kapott.

Rendkívüli bátorságával, bajtársiasságával, eltökéltségével valamint a taktikai képességeivel nagy hatást gyakorolt alárendeltjeire, akik hűségesen kitartottak mellette -- olyannyira, hogy a háború végén, miközben a birodalom darabokra hullott körülöttük, Lehár egyetlen dezertálás nélkül vezetette haza ezredét, úgy hogy sehol sem hátrált meg, a fegyvert lényegében nem tette le. Ezt nagyon kevesen, de gróf Apponyi Albert szerint – aki a báró nagy tisztelője és barátja is volt - talán senki sem mondhatta el magáról a háború végén a magyar tisztek közül. A báró feltétlen dinasztiahű volt és rendíthetetlenül a monarchia híve, e mellett pedig büszke magyar patrióta – ezt a három dolgot pedig a legnagyobb természetességgel egységesen vallotta magáénak. Nagyon elkeserítette az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése, valamint a szövetségesek és a környező országok területfoglalásai a háború után, amely a Magyar Királyságot megfosztotta területei kétharmadától.

Számos, Lehár báróhoz hasonló pozícióban lévő férfi ekkor elhagyta Magyarországot, mivel a királyság összeomlása és a republikánus és kommunista befolyás növekedése miatt egyre kaotikusabb lett a helyzet. De Lehár bárót kemény fából faragták, és a zeneszerző Lehár Ferenc testvére támogatásával Magyarországon akart maradni, hogy harcolhasson a királyért és a királyság helyreállításáért. Ellenforradalmi-monarchista csapatokat szervezett a Dunántúlon később az Alpokalján, majd egy egység élén kiverte a bolsevikokat Lembergből, ezután Stájerországban vette fel a harcot a benyomuló szerb erőkkel szemben. A híres dunántúli ellenforradalom – gróf Sigray Antallal kiegészítve – egyik vezetője Lehár báró volt, aki megszervezte nemcsak a katonai akciókat, de a helyreállított rendet is fenntartotta, nem engedve meg semmilyen túlkapást.

A spontán vagy szervezett pogromokat leállíttatta és törvényes eljárást sürgetett, illetve Sigray személyében kezdeményezett a népköztársaság és a tanácsköztársaság gonosztevőivel szemben. Nem adott teret a – sokszor azért jogos – népharagnak, minden esetben ezt törvényes útra tereltette, ami azért is nagyszerű lépés volt, mert a dunántúliak nem vették igénybe az Antant katonai erejét, a vörösöket saját erőkkel győzték le, ellentétben a Nemzeti Hadsereg katonáival szemben, akik lényegében nem bonyolódtak ilyen hadműveletekbe. Alapvetően különbözött abban is a dunántúli ellenforradalom a szegedi központból kiinduló ellenforradalmi akcióktól, hogy nem jellemezte semmilyen terror a rendcsinálásban, ha voltak is erőszakos cselekedetek, kivégzések, azokat megelőzte legnagyobbrészt bírósági ítélet vagy azok egyszerűen hadi esemény közben történtek.

Lehár Antal híres mondása - „Én az ellenforradalmat csak a király visszatérését elősegítő folyamatnak tekintem!” – jól mutatja a báró valós irányultságát, ez azonban nem gátolta meg abban, hogy támogassa Horthy Miklós kormányzóvá választását, főleg mert ezt tette kezdetben Boldog IV. Károly királyunk is. 1920-ban Horthy kormányzó Lehárt vezérőrnaggyá és Nyugat-Magyarország katonai parancsnokává nevezte ki. Jellemző viszonyukra, hogy Horthy Miklós híres bevonulása előtt pár nappal Lehár báró feladata volt a tényleges rendcsinálás a „vörös rongyokba öltözött városban”, megtisztította a terepet a forradalmak korszakának mocskától. Csak ezután vonult be Horthy Miklós fővezérként Budapestre, Lehár báró munkáját pedig olyannyira elismerte, hogy közvetlenül mellette vonult a filmhíradók tanúsága szerint.

A győztes ellenforradalmárok és a kormányzó ugyan helyreállította és fenntartotta a királyságot, de halogatta a király visszatérésének előkészítését - nem mert dacolni az őt hatalomra segítő Antanttal, aki a királysági államformát támogatta, de a Habsburg-Lotaringiai dinasztiából származó törvényes királyt, elsősorban mert ő az ország területi integritását jelképezte - ellenezte. Boldog IV. Károly királyunk ekkor száműzetésben élt Svájcban, és többször jelezte, hogy vissza akar térni a magyar trónra, amelyről soha nem mondott le, csak visszavonult a politikai tevékenységtől.

1921-ben Károly Svájcból hazatért Magyarországra, készen arra, hogy újra ellássa uralkodói feladatait. Mivel Nagyszombaton érkezett meg, az esemény külföldön “húsvéti válság” néven vált ismertté, és azzal ért véget, hogy Horthy kormányzó biztosította a királyt hűségéről, de meggyőzte az uralkodót, hogy térjen vissza a száműzetésbe, mert az idő még mindig nem alkalmas a teljes restaurációra.

Károly király így is tett, de meggyőződésévé vált, hogy Horthy kormányzó sosem fogja azt gondolni, hogy elérkezett az idő, és valójában maga akarja Magyarországot uralni élete végéig. Ezért októberben egy új, és immár jobban szervezett restaurációs kísérlet következett. Károly várandós feleségével ismét visszatért, hogy megmutassa: a király és a királyné hazajött és maradni is akar. Érkezésükkor Lehár báró az elsők között volt, aki üdvözölte őket, és rögtön csapatokat kezdett szervezni, hogy segítse Károly bevonulását Budapestre - akár hozzájárul ehhez a kormányzó, akár nem, hűsége ugyanis a felkent és megkoronázott magyar királyhoz kötötte.

A király a hű bárót védelmi miniszterré nevezte ki a megalakítandó új kormányában. Lehár az uralkodó oldalán vonult Budapestre, miközben a városokban, ahol áthaladtak, az emberek a királyt ünnepelték. Horthy azonban követelte visszafordulásukat és saját csapatokat szervezett. Céljait támogatta az Antant és a szerveződő Kisantant is, akik jelezték, hogy határozottan ellenzik a „Habsburg-restaurációt” Magyarországon. Törésvonalak jelentek meg a monarchista oldalon: a kormány tagjai az ellenállást érzékelve visszavonultak, vagy Horthy felé orientálódtak. Boldog Károly király tudta, hogy számíthat Lehár báróra és Ostenburg-Morawek Gyula őrnagyra (Sopron egykori városparancsnoka, akit Boldog Károly király gárda vadászezredének ezredessé nevezett ki), de a többiek hűsége azonban kétséges volt. Horthy azt állította, katasztrófa lesz a király visszatérése, és a britek üzenetét “bizonyítékként” mutatta fel annak igazolására, hogy a nemzetközi közvélemény soha nem fogadná el a restaurációt, nem beszélve a Kisantant állítólagos mozgósításairól, amelyek őszintén megrettentették a kormányzót. Ma már tudjuk, hogy ezek leginkább politikai blöffnek minősültek, amelyek megcsalták a kormányzót és az apostoli király második restaurációs kísérletét igazi Golgotává változtatták, a budaörsi polgárháborús helyzettől a megalázó kitoloncolásig.

Lehár báró és Ostenburg-Morawek Gyula ezredes harcolni akartak, mert meggyőződésük volt, hogy a győzelem lehetséges lett volna, amely tekintettel csapataik elszántságára és felszereltségére (6 zászlóalj, 2 huszárosztály, 2 tüzérüteg) nagy valószínűségű. Károly király azonban nem akarta a magyar vér ontását és polgárháború árán a magyar trónt sem akarta. Megparancsolta a harcok azonnali beszüntetését. A budaörsi kétségbeejtő helyzetben jól mutatja az alábbi epizód, hogy Lehár báró mennyire komolyan vette a magyar király autoritását és hűsége mennyire feltétel nélküli volt:

"...A király azt kérdezi Lehártól, hogy mit szándékozik most saját személyére nézve tenni? Mire Lehár jelentette, hogy ő a csapatoknál marad. Erre Őfelsége azt mondotta, hogy: „Maga nem maradhat itten”, mire Lehár fejét megrázván, megismételte előbbi jelentését. Őfelsége most már erélyesebb hangon megparancsolta Lehárnak, hogy menjen el! Erre Lehár a király előtt mélyen meghajtván magát, távozott. Alighogy a király vonata mozgásba jutott, Lehár már polgári ruhában jelent meg, hogy tőlem búcsút vegyen. Kérdésemre, hogy mit szándékozik most tenni, azt felelte: „Ich flüchte mich, denn wenn ich hier bleibe, hängen sie mich.” [Én menekülök, mert ha itt maradok, felakasztanak.] Ugyanakkor Osváth főhadnagy – szintén már polgári ruhában – nagy sietséggel iratokat semmisített meg. Rövid idő múlva úgy Lehár, mint Osváth el tűntek és az óta sem láttam őket..."

[Budaörsig és vissza - Hegedűs Pál altábornagy visszaemlékezése Károly király második restaurációs kísérletéről.]

Lehárt mélyen elkeserítette ez a fordulat (1), ráadásul közvetlen veszélyben is volt, mivel Horthy kormányzó és köre “árulónak” tartotta, amiért a király mellett kiállt. A bárónak nem volt más választása, el kellett hagynia szeretett hazáját (Ostenburg-Morawek Gyulát is lecsukták, később kapott csak kormányzói amnesztiát). Átúszva a Dunát, egy száll ruhában, lényegében nincstelenként érkezett meg az újsütetű Csehszlovákián keresztül Németországba, ahol barátok és Ferenc testvére támogatásával újra egzisztenciát teremtett, ezúttal a család zenei kapcsolataira építve. Írókból, képzőművészekből és zeneszerzőkből ált a kör, amelynek vezetője lett, katonáskodással nem foglalkozott már. A náci hatalomátvétel után azonban, mint ismert monarchista üldözték, Ottó trónörökös támogatójaként is, ezért elhagyta Németországot és Ausztriába költözött, ahol az új kormány barátságosabb volt ekkor a monarchisták irányában. Bécsben egy zenei kiadót alapított, de üzletemberként nem bizonyult túl jónak és Chodel nevü cégét átadta Ferenc testvérének és vidékre (Theresienfeld – közel Bécsújhelyhez) költözött. Ausztria megszállása és a német birodalomhoz csatolása után a báró és felesége kénytelen volt visszaköltözni Bécsbe, ahol a Gestapo házi őrizetben tartotta őket lényegében 1945-ig. Később testvére zenéjének népszerűsítésén fáradozott, majd a zeneszerző halála (1948) után átvette és gondozta a hagyatékot. Magyarország brutális szovjet megszállását és az azt kisérő köztársasági fordulatot soha nem tudta elfogadni (ebben testvérével is egyetértettek egyébként), a magyar emigránsok közül sokat támogatott szálással, kapcsolataival. 1962-ben halt meg Bécsben, száműzetésben. Jelentős és nagyon részletes visszaemlékezése a restaurációs kísérletekről (Erinnerungen: Gegenrevolution und Restaurationsversuche in Ungarn 1918–1921), amelyet külföldön többször is kiadtak Németországban és Ausztriában is, és történész illetve monarchista körökben nagy népszerűséget szerzett a bárónak. Magyarul azonban ez az alapmű a mai napig nem jelent meg.

Tisztában vagyunk vele, hogy ma Magyarországon azok számára, akik a királyság helyreállítása mellett vannak, a kormányzóság időszaka fontos és felvállalandó korszak, de nyilvánvalóan nem kritikátlanul. Ebben az írásban is ezért nem az, az igazi érdeme a bárónak, hogy fegyvert fogott a kormányzó ellen, hanem sokkal inkább az, hogy mennyire mindent feltett egyetlen lapra; a törvényes magyar király szolgálatára és a királyság teljes helyreállítására.

Teljes elköteleződés, alázat és szolgálat, nemes jellem, az autoritás igenlése, a hierarchia betartása és betartattatása, tettre kész ellenforradalmi attitűd, egyszerűen nemes férfias arcél – ezt látjuk követendően példaértékűnek egy mai magyar monarchista férfi számára Lehár báróban. Jelleme és életútja mutatja, hogy a szolgálat akkor is nemessé teszi a férfit, hogyha azért ebben a világban nem is jár jutalom. Példa lehet mindenki számára, aki tenni és nemcsak beszélni akar a királyságunk helyreállításáért.

[The Mad Monarchist, Regnum! Portál, Fordítás; Emma]

JEGYZET

(1) Báró Lehár Antal szerepéről és a két restaurációs kísérletről bővebben a Regnum! Portálon itt olvashatnak.