Esküdni a köztársaságra - mégis, minek?!

Ezerötszázan töltötték azzal a szilveszterüket, hogy a fagyban felesküdtek a negyedik köztársaságra. Igaz, hogy szerintem még harmadik sincsen, de ha nem volt jobb dolguk, akkor legyen. Biztos, nem volt elég konfetti meg pezsgő a kéznél. Nincs kedvem humorizálni a „Tiszta Kezek” megnevezésen egy olyan országban, ahol szabadasszociációs therápiakeretében sokunknak erről a szóösszetételről egy nokiás doboz és a panama kifejezés jut eszünkbe. Nincs kedvem azon sem élcelődni, hogy ha már megszerveznek egy „tüntetést”, legalább a szervezőknek illene tudnia a menetrendet, s ha már okvetlenül egy rossz helyen és rosszkor előadott Kontroll Csoport slágert akarnak sulykolni, akkor a nárcisztikus animátornak (aki korábban ezt énekelte is már) illene legalább az első versszakot ismernie.

Írta: Nagy Csaba.

Nincs kedvem, mert unalmas.

Nincs kedvem, mert ez az egész december 31-i akció inkább április elsejére kívánkozott volna. Azzal, amit előadtak csak önmaguk és respublikájuk paródiáját sikerült megvalósítaniuk. Pedig hogy unjuk! Ez egyszerűen nem izgalmas. Amíg az ember azt mondja, hogy „királyságot!”, az emberek felkapják a fejüket. Ellenben a „védjük meg a köztársaságot” jelszóra csak arrébb pöckölik a távirányítót este a tv előtt ülve, hogy ne nyomja a feneküket. A hasonlítgatást és a respublika önüttetű pontifexeit is unjuk. Unjuk; mint ahogy unalmas a sokszorosan levitézlett TGM republikánus-posztkommunista demagógiája és annak a másiknak – mi is a neve? az a Moha bácsi a törpe-szakállas szektavezér – bibliás szenteskedését is. Ahogyan a „gyászos” minősítést érdemli meg NNB „gördülő éhségsztrájkja” is.

Blődli! Nem tudunk meghatódni. Kamu az egész.

A magyar politikai élet szelektív gyűjtőjéből előmászott, önmagukat potentátoknak képzelő népvezér-jelöltek – no, valljuk be – elütötték valamivel az időt. Idejük volt, tejük volt, miért ne szoptattak volna szájtátókat. Ami pedig igazán katasztrófa, az az önmagát népnek kinevező és „fogadalmat” tévő plebs (megen ugye a kevesek, 1500-an, Jézus segíts!), akiknek a 90%-a tán még a fogalom fontosságával sem lehetett tisztában.

Éppen ide kívánkozik Joseph Marie de Maistre (1753-1821) egy gondolata: „Isten magának tartotta fenn a szuverenitás kialakítását, sohasem bízza a többségre urai megválasztását. A nagy történelmi mozgalmakban, amelyek meghatározták a birodalom sorsát, a nép mindig csupán passzív eszköznek bizonyult. A nép sohasem azt éri el, amit akar, mindig csupán elfogadja sorsa alakulását, sohasem tudja alakítani azt.” Még akkor sem, ha egy ilyen célú aktusra egy bukott, kommunistává átvedlett ilyen-olyan ex-liberálist vagy egy mosdatlan szájú szöveghadaró művészt is hív meg.

A nép ezt azonban nem tudja. Nem tudja, mert lassan 300 éve azzal a hazugsággal etetik, hogy egy rá egyáltalán nem tartozó kérdésbe bármiféle beleszólása lehet. S ami 300 éve elvárt minimum volt, mármint hogy „a szabadság – állítólag – vezeti a népet a barikádokra”, ez mára már el sem képzelhető. A „nép” ugyanis ezt is már csak tévén hajlandó nézni, legfeljebb emeltdíjas sms-ben szavazni arról, hogy csöpögőorrú-zsoltika vagy szilikonkeblű-ágika kerüljön-e be az egy ország kukkolta produkcióba? Ez még megy, de fogadalmat tenni egy negyedik (még harmadik sem volt emberek, hahó!) köztársaságra? Ki jegyzett meg ebből bármit is…

S közben nem is tudja, hogy pontosan éppen ennyi az, ami neki „jár” a híres-hírhedt népfelség elve alapján – egy sms szavazat a celebekre. Hisz, akik ezt a badarságot valamikor meghirdették, maguk sem hittek soha hagymázas álmaik transzcendenciájában.

Hiszen ha mondjuk Danton kivégzése előtt Robespierre – a „megvesztegethetetlen”, a saját sanyarú nagyszerűségét önimádó elmeháborodott szörnyeteg – megszavaztatta volna a „hosszúnadrágosokat” és a „kötőnőket”! De nem ezt tette. S a „nép” (mármint akik éppen ott voltak, ahol és amikor), az „Isten adta nép” úgy fejezte ki „véleményét”, hogy éppúgy megtapsolta Robespierre lenyakazását, mint tette azt a királyi család esetében is. Íme „a” nép kollektív „bölcsessége”! Rálátás, elhivatottság és tudás nélkül dönteni éppen olyan, mint lóhajtásival űrsiklót vezetni.

Erre az anomáliára fejlesztette ki a XX. század egyik legnagyobb Bengázere az élcsapat elméletét (Lenin, ugye), amelynek éppen az a lényege, amit az előbb leírtam: azaz, hogy a hozzá nem értő, az elhivatottság nélküli ne üsse bele az orrát a transzcendens ügyeibe. Ne vegye észre az átverést: nekik csak egy feladatot szántak. A tapsot. S közben természetesen szorgalmasan ragasztgatni a párttagbélyegeket.

Vajon akkor ki is hazudott a „népnek”? A „klerikál-feudális”, monarchista állam? Vagy a magát demokratának és köztársaságinak nevező antiállam? Nem fékekről és ellensúlyokról szól a nóta – hanem szálkákról és gerendákról. S ne ijedjünk meg, ha az ezt a kérdést nem értő egykori first-lady gyorstalpaló demokrácia-tanfolyamot kezd tartani az öreg kontinensnek és Európa egyik legrégebbi államának. Minden bizonnyal a Clintonné asszony csak odáig jutott Tocqueville tanulmányozásában, hogy bizonyságot nyerjen arról, az Amerikai Egyesült Államok elnevezésű 250 év körüli formáció valóban létezik; s ez már neki untig elegendő ahhoz, hogy bárkit kioktasson, fékekről és ellensúlyokról, nem pedig a szálkáról és a gerendáról, pedig azt kellett volna.

Mint Dopeman-népe! Mai napig nem érti, mit keresett 2006-ba annyi ember az utcákon, s most vajon mi az oka annak, hogy pár százan, ezren lézengenek ezen a magasztosnak szánt hamis esküvésen. Nem érti, mint ahogy a szöveg-daráló művész mai napig lebénulva áll azelőtt a kérdés előtt, hogy mi a szakrális és az általa űzött műfaj közötti különbség; s ahogy pityinger-népe nem fogja fel, mi a különbség a sajtó szabadsága és a szabadszájúság szabadsága között. De láthatóan nem is nagyon töri rajta a fejét. Hiszen neki (illetve a szervezőknek) csak egy dolog volt a lényeges: a jelenlét. Talán Gábor Zsazsa főfoglalkozású menyasszony mondta egykor: mindegy, hogy mit írnak rólam az újságok, a lényeg, hogy írjanak. Na, ők is megkapták a 15 perc világhírt.

A „respublikánusoknak” is csak ennyi volt a fontos – s már az sem kívánalom, hogy mondjanak is valamit – a lényeg, hogy legyen, aki közben megtapsolja őket.

S az önjelölt állomalkotó – „a nép” – észre sem veszi, hogy a respublika soha a történelemben nem kérte senkitől, főleg „a néptől” a köztársasághoz történő hozzájárulását. A recept mindig a következő: ők – a kiválasztottak, a felkentek, a zsenik – kimondták, hogy kell a köztársaság, „kikiáltották” (azaz nem számolt senki semmit) és ehhez a színjátékhoz pityigeristák – e modern sans culottes-ok – boldogan és önként csatlakoztak. (Egy kis szabadrablás reményében.) Akár még úgy is, hogy emberáldozatként saját magukat ajánlják fel a történelmi hazugság oltárán.

Nincs rend; valóban nincs! Mert ha lenne, ezek a felvételek úgy fejeződtek volna be, hogy a felvételen egy rendőrparancsnok megafon torzította hangját halljuk, amint a közbotrányokozás azonnali abbahagyására szólít fel, majd jól képzett zrínyi-sisakos rendőrök lovasrohama és kardlapozása és az összekötözött szervezők folyamatos ütlegelés közbeni Csepel-platóra dobása zárta volna a produkciót; nem egy gyalázatosan hamisan elénekelt nemzeti imádság. Ami már önmagában megérdemelne 7 nap kalodát a külön erre a célra kialakított közterületen. Semmi bajom nem lenne vele, ha mondjuk ez éppen a Kossuth tér lenne. A bajok amúgy is a kossuthista rebellió elfajulásával kezdődtek.

S mielőtt valaki azt gondolná, hogy az önünneplés előtt álló orbáni alkotmány talán nekem tetszene, ceterum censeo hozzátenném, hogy: „Minden legitim alkotmány elve isteni”. Valamint azt is, hogy „Egyetlen intézmény sem lehet tartós, amely nem tart emberemlékezet óta, amelyet emberi elhatározásra és nem az isteni fiat!-ra alapoztak”. Mert éppen ez hiányzik úgy az orbáni alaptörvényből és a respublikánusok ki tudja hányadik, nép nélküli, ám mégis a népre való hivatkozásos erőlködéséből: a fiat!

De vajon tudják-e, hogy ez a fiat, nem „az” a Fiat?