Habsburg kontra Hitler – a restauráció előnyei és buktatói egy könyv kapcsán

Igazán hálásak lehetünk a sorsnak, amiért olyan kitartó és jól felkészült történészek, mint Fiziker Róbert élnek közöttünk. Kitartó, mert kemény köznevelésben végzett munka mellett olyan téma iránt érdeklődik, amely nem mindennapi és alapos utánajárást is igényelt, ez pedig az osztrák legitimizmus története a két világháború között, annak minden helyi- és világtörténeti hozadékával együtt.

Írta: Pánczél Hegedűs János.

A kötet (*), amely egy remek, funkcionális borítót is kapott egyfajta pályáját mutatja be az osztrák legitimizmusnak, sok olyan elemmel dúsítva, amelyek hasznosak, fontosak lehetnek olyanoknak, akik csak érdeklődnek, egy kevésbé ismert, de nagyon is jelentős politikai mozgalom sorsa iránt, de azoknak is, akik példákat keresnek egy monarchista mozgalom működésére, alapvetően politikai ellenfelek koncepcióban (Schmitt) mozogva. A kötet bővelkedik sok konkrét, adatolt példában, így mind a két szempont megkaphatja a maga részét, de igazából ennél többet is.
Az osztrák legitimizmus igazi mélypontról indult az I. világháború után, alapvetően nagyon ellenséges, forradalmi-republikánus légkörben, egy olyan országban, amely államiságának minden apró elemét a császárságtól, egészen konkrétan pedig a Habsburg(aztán Habsburg-Lotaringiai) dinasztia uralkodásától kapta. Ennek megfelelően az első osztrák köztársaság egyik első intézkedése a hírhedt „Habsburg-ellenes” törvények becikkelyezése volt, amelyek csak 2011 nyarán töröltek el. A legitimizmus egyszerre küzdött osztrákhonban, ellenforradalmi aspektusból, a forradalmi-köztársasági törmelék (Revolutionsschutt) eltakarításáért és a Habsburg-Lotaringiai dinasztia törvényes trónöröklési jogának elismeréséért, illetve a császárság helyreállításáért, az akkori Ausztria területén. Szerepe tehát nagyon is komplex volt, személy szerint én ebben látom a széttagoltságának egyik forrását is.

Az I. Osztrák Köztársaság valahogyan mindig a „köztársaságiak nélküli köztársaság” volt, e mellett pedig a köztársaság közvetlen népakarat nélkül jött létre (ez sajnos egy releváns „rossz szokása” a köztársaságoknak a mai napig), amely miatt sokan tartották illegitimnek egyszerű állampolgárként is ezt az államformát. Ez a helyzet alapvetően megkönnyíthette volna az osztrák legitimisták dolgát, de sajnos nem így történt, és ebben alapvetően a legitimisták voltak a hibásak kezdetben, mert rossz pozíciót választottak a restauráció kiharcolásáért. A restauráció ugyanis kezdetben, mint „legitimista álom” szerepelt csak leginkább a mozgalomban, e mellett pedig nem pozícionálták a monarchia eszmeiségét egyetlen igazi ellenfelükhöz a köztársaságban a munkásság körében hódító „deutschnacionalizmushoz”, a német nemzeti gondolathoz, amely azért lehetett vonzó, mert a köztársaság nem rendelkezett semmilyen identitással, de az eredeti, igazán osztrák identitással rendelkező „Habsburg-múltat” ellenezte ugyanakkor. A legitimisták a húszas évek közepe után erősödnek meg, amikor felhasználják és összekötik, egyre tudatosabban az „osztrák identitást” és a monarchizmust, ezt pedig készen, egymástól el nem választva reprezentálják a politikai palettán.

A jelentős legitimista szervezet, a Reichsbund (amelynek egyik tagja a későbbi köztársasági kancellár Kurt Schuschnigg is) hivatalos lapjának címe is Der Österreicher lesz éppen ezért, amely azonban – jellemző módon – fontos, de politikailag kevés hasznot hajtó hagyományápolással foglalkozik hosszú éveken keresztül. Csak az Anschluss kapujában, 1934-ben változik meg a tematikája a lapnak, amikor a legitimizmus komoly politikai térbe kerül, mivel a köztársasági politikai magatartása megváltozik vele szemben.

Fiziker könyvének nagy erénye, hogy bemutatja, hogy milyen nagy volt a politikai széttagoltság, néha tudattalan vagy éppen tudatos széthúzás az osztrák legitimisták között. Az egységes fellépést Ottó trónörökös és Zita császár- és királyné is sürgette pedig, a császári út mellett azonban mindig voltak önfejű emberek, akik, főleg kellő karizmával vagy látványos akciókkal, a saját útjuk mellé is szereztek híveket. Jó példa lehet erre Gustav Wolff ezredes, aki már a köztársaság kikiáltása napján 1918-ban felhúzta a fekete-sárga zászlót, többször verekedésbe is keveredett hithű császárpártisága miatt (kellemetlenül vele egy platformon lévőkkel is), mégis a trónörökös nem tartotta megfelelő vezetőnek abban a politikai konstellációban amelyben, a restaurációnak el kellett volna jönnie. Ennek oka Wolff önfejűsége és gyakori kérkedése is volt a bennfentességével, ezért komolyan nem volt vehető a diplomatikus húzásokat sokkal jobban kívánó, mint látványos utcai performanszokat, restaurációs politikai harcban. A Wolff vezette Partei aller Schwarzgelben Legitimisten(Minden Fekete-sárga Legitimista Pártja) rendelkezett „halálfejes légióval” is, amelynek a tagjai azonban csak kárt okoztak az ügynek tekintettel akkora ideológiai katyvasz volt a fejükben, hogy saját bevallásuk szerint nem tudták, hogy kommunista vagy monarchista szervezetben vannak, de nem is nagyon érdekelte őket, csak az, hogy a fadoronggal jól megverhessenek valakit.

A kikristályosodása az osztrák legitimista mozgalomnak Viktor Dankl gróf, vezérezredes nevéhez fűzhető, akit Zita császár- és királyné is hivatalos vezetőnek ismert el (Ottó trónörökös nagykorúságig ő irányította a monarchista-legitimista mozgalmat Magyarországon és Ausztriában is) és nagyosztrák programot hirdettek, amelyben szándékosan kerülték a párttá szerveződést, e helyett összefogni szándékozott a sok lelkes restaurációs közösséget a húszas éves közepétől. Fiziker több fontosabb szereplővel is bizonyítja, hogy az osztrák legitimisták között nem volt hiány olyan emberekből, akik sokféleképpen és a lényeg, hogy színvonalasan tudtak tenni az restauráció ügyéért; az említett Wolff mellett, itt volt a kiváló szervező Friedrich Wiesner lovag (ő emelte be, hogy nem kell népszavazás a restaurációról, mert az tisztán osztrák belügy, szuverén módon kell döntenie egy nemzetnek erről, e mellett néhány tíz főről 250.000 főre emelte a legitimisták számát), Hans Karl Zessner-Spitzenberg, aki korszak talán legjelentősebb teoretikusa volt a restauráció szempontjából, katolikus autoriter államban gondolkodott, nem tudta átverni az elképzeléseit a legitimista vezetésen (Dachauba menet a nácik halálra verték), vagy éppen Maximilian von Hohenberg, Ferenc Ferdinánd főherceg fia, az alkotmányos monarchia híve, a magyar legitimisták támogatója, az Anschluss esetében pedig – Ottó trónörökössel együtt – fegyveres ellenállást hirdetett. Dachauból az angol diplomácia mentette ki, élete végéig a trónörökös mellett dolgozott a magát „katolikusnak, osztráknak és monarchistának” valló herceg.

Lelkesítő lehet sok magyar fiatal monarchista számára is, hogy az osztrák legitimisták egyik fő támasza az egyetemi szervezetek voltak. Ilyen több is volt; Wikinger, Ottonen, Wasgonia, Palaio-Austria, Athesia, Woelsungen, Karolinger, a szervezetek a köztársaságellenes reakciói legszilárdabb bástyái voltak. A szervezetek messze nem öncélúak voltak, segítettek a szociálisan hátrányos helyzetű társaikon is, az ún. „Ottó-asztal” létrehozásával. A harmincas évek közepére az utánpótlásuk elakadt ezeknek a szervezeteknek, a nácik elkobozták minden tulajdonukat, e mellett pedig tagjaik ellen politikai hajtóvadászat indult.

A legitimizmus Ausztriában a harmincas évek elején került központba a politikában, ennek oka a köztársaság végleges megroggyanása, identitásdeficite, amelyet a vezetés túlzottan óvatosan is, de mégis a császári múltból kívánt kompenzálni. A köztársaság vezetése felett a Demoklész kardja az Anschluss volt egész végig.

A legitimizmus – összegezve az eseményeket – abból indult ki, hogy fel kell vennie a versenyt a tömegpártokkal, tömegrendezvényekkel, a tömegpropagandával szemben, ezzel népszerűbbé válik majd a restauráció az országban, így politikai döntés jöhet létre majd. A koncepciót kiegészítette volna, hogy e mellett Ottó és köre közvetlenül is próbált nyomást gyakorolni a monarchista (Kurt Schuschnigg) vagy éppen monarchistává lett (Dollfuss) kancellárok felé (amelyek közül a legszerencsétlenebb húzás volt annak a felajánlása, hogy Ottó lesz a kancellár). Ennek a – stratégiailag elhibázott – lépésnek azonban voltak kellemes gyümölcsei is, amelyek cáfolják azt a tényt, hogy a „tömegek” nem támogatták a restaurációt,csak néhány elszigetelt arisztokrata. Ilyen – alulról szerveződő – kezdeményezés volt a „császárközségek” (kaisergemeind), vagy Eiserner Ring, amely egységesítette volna az összes (mintegy 25!) legitimista szervezetet. Az elhatározás alapját jól fogalmazták meg a kombattáns monarchisták; „Most rajtunk a cselekvés sora, mielőtt megtapasztaljuk a Harmadik Birodalom áldásait.”. A legitimisták szlogenje ekkor ez volt; „Aki meg akarja menteni Ausztriát, annak H-t (ti. Hitlert) H-val (ti. Habsburg) kell legyőznie!”. A trónörökös ekkor úgy nyilatkozott, hogy „Ausztria a belső felbomlás állapotában volt”. A legitimisták beszálltak a kormány oldalán a szociáldemokraták ellen folytatott utcai harcba, a kombattáns monarchista szárny ekkor tettleg is kivette a részét a baloldal elleni harcból. 1933-ban a legitimisták elérték, hogy a köztársaság kikiáltása ne legyen nemzeti ünnep, a Vaterlandische Fronttal viszonyt szabályozták és a Habsburg-törvényeket feloldották (ezt majd a náci megszállás és utána a szovjet megszállás alatt létrejövő második köztársaság iktatja újra érvénybe).

Ausztria a legközelebb a restaurációhoz 1936-ban volt minden jel szerint, és innen csak lefelé vezetett az út (az olaszok kihátrálása után, reálpolitikai esélye ennek már nem volt). Ekkor sikerült a legtöbb embert megnyernie a különböző legitimista szervezeteknek, és a kaszárnyákban is visszahozták a sárga-fekete zászlót, a Habsburg kultusz pedig elemi erővel támadt fel. A restaurációt azonban az elméletben nagy monarchista Schuschnigg nem merte felvállalni még a trónörökös – indokolatlan – nagy kompromisszuma ellenére sem. Schuschnigg túlságosan lefeküdt az aktuálpolitikai követeléseknek és ez Ausztria függetlenségének az elvesztését hozta. A köztársaság egy krízishelyzetben nagyon gyengének bizonyult, senkinek sem kellett, de valahogyan nem mert mást a politikai vezetés kezdeményezni. A trónörökös nem merték hívni, a náciktól féltek, a népnek kevés volt az osztrák öntudat proklamálása, ha azt tartalommal egy zéró identitással rendelkező köztársaság nem tudta megtölteni. Schuschnigg történelmi tévedése az volt, hogy azt gondolta, hogy az államforma és az állami tartalom, meg az állam szellemisége (ahogyan ő fogalmazott) szétválasztható egymástól.

Fiziker könyvének előnye, hogy olyan ismeretlenebb eseményeket mint Schuschnigg és Ottó trónörökös titkos találkozói ismertet, illetve kitér olyan ellentmondásos, de ismert emberek szerepére is, mint Starhemberg herceg,vagy éppen a magyar-osztrák legitimista kapcsolatok a húszas és a harmincas években (és itt az eltérő álláspontokat a restaurációról, a perszonálúnió volt az ütközőpont) vagy az aktív ellenállás az Anschluss idején, illetve a legitimisták meghurcoltatása. Érdekes szempont, hogy amíg az osztrák köztársaság hívei beilleszkedni tudtak a náci megszállás alatt, addig a legitimistáknak ez nem sikerült, elsők között fogdosták össze őket (az Anschluss neve is „Otto-plan” volt, nem véletlenül) és küldték börtönökbe, vagy koncentrációs táborokba. 1938. március 20-án a náci párt központi lapjában, a Völkischer Beobachterben az első oldalon körözőlevél jelent meg Ottó trónörökös ellen, amely a háború végéig érvényben maradt. Az osztrák legitimisták a jobboldali ellenállást majdnem teljesen lefedték, legjelentősebb alakjaik Karl Burian, Franz Gaiser, Wilhelm von Hebra író. Mintegy 4000-4500 monarchistát tartoztattak le, mint ellenállót, közülük a nácik 1000-et ki is végeztek.

Ausztriában az Anschluss-hoz az vezetett, hogy alapjában rosszul mentek a dolgok az emberek számára (politikai és gazdasági káosz, polgárháború széle) és a politikai akarat majdnem teljesen hiányzott mellőle. A kancellár a reálpolitikai nyűglődés áldozata lett minden jel szerint, a nácik ezzel szemben egységet és erőt képviseltek, amelynek Schuschnigg engedett. A osztrák legitimizmus kudarcának nagy következtetése, hogy egység és politikai akarat nélkül minden restauráció bukott ügy, és abban is nagyon fontos tanulságokat mutat nekünk, hogy az ember merrefelé keresse a szövetségeseit.

(*) Fiziker Róbert: Habsburg kontra Hitler - Az osztrák legitimista mozgalom története, 1918-1945, Gondolat, 2010.