Alapelveinkről - avagy szerkesztői válaszok a Regnum!-ot ért bírálatokra

Nemrégiben több olyan kérdést is nekünk szegeztek a Regnum! olvasói, amelyekre érdemesnek láttuk „hivatalosan” is valamiféle tisztázó szerkesztői választ adni. Ezeknek a felvetett problémáknak egy része szerintünk is komoly megfontolásra ad okot, más részüket azonban inkább csak feltételezéseknek tekintjük – amelyek felmerülésében azonban talán nem vagyunk mi sem teljesen vétlenek. Igyekeztünk mindezekre a kérdésekre úgy válaszolni, hogy – a feltétlenül szükségesnél bővebben taglalva – egyfajta „kifejtés” formájában meg is jelenjen valami az olyannyira a hiányolt koncepcióból, illetve „kifejezetté válhassanak az álláspontok.” Jó alkalmat láttunk egyúttal, hogy bővebben kifejtsük a királyságról vallott gondolatainkat és megfogalmazzunk bizonyos, a tárgyhoz kapcsolódó alapelveket és nézeteket.

Fogalmazta: Pető Zoltán.

I., (1) Először szeretnénk valamilyen elfogadható választ adni azokra jóindulatúnak nem igazán nevezhető feltételezésekre, amelyek szerint az oldalon „Néhány érdekes történelmi cikk mellett meddő intellektuális maszturbációról van (…) szó.”

Másrészről pedig a hozzászóló említi „azt a naiv vakhitet, hogy a királyság majd automatikus megold mindent, tehát nem is semmi másról gondolkozni, csak Ferdinándot mielőtt a trónra, aztán jó lesz minden.”

Lehet, hogy a további félreértések elkerülése végett érdemes lenne megjegyezni: azok a személyek, akik aRegnum!-ot működtetik és életben tartják sok minden egyéb mellett éppen azt a „naivitást” és – talán nem fölösleges a hozzászólóhoz hasonlóan fogalmaznunk,: „vakhitet”- ítélik el a legszigorúbban, amely a jelenkor politizáló tömegeit sajnálatosan mozgatja. A demagóg irányultságú politikai jelszavak, a sablonok, az olcsó szlogenek, az emocionális indíttatású befolyásolás világát.

Természetesen a szerkesztőség körében senki sem gondolja, hogy „Ferdinándot mielőtt a trónra, aztán jó lesz minden.” – nem tudjuk, az illető hozzászóló honnan és miből következtette ezt ki. Az oldal szerkesztői magyar monarchistaként és legitimistaként elkötelezettek a Habsburg-Lotharingen dinasztia iránt, az ehhez kapcsolódó „naivitás” vádját azonban igaztalannak érzik. Természetesen az évszázada üres trón betöltése mérhetetlen pozitívum lenne: azonban mindenki tisztában van azzal, hogy önmagában ettől még nem valószínű, hogy sok minden változna ettől láthatóan. Azonban tisztában vagyunk azzal is, hogy a változások először mindig a „láthatatlanban” vagyis az eszmék területén kezdődnek, és lehet hogy csak évek, évtizedek, netán évszázadok múltán válnak manifeszté. Ennek már számtalan – igaz szomorú- példáját láthattuk a történelemben, főleg a XVIII. XIX és XX. század politikai története vet némi fényt az ilyen jelenségekre.

(2) Ide kapcsolható az a másik meglátás is, amely szerint: „Attól, hogy Magyarország királyság lesz, még nem lesz automatice erkölcsösebb a politikai élet, nem lesz jobb a hitel-károsultak helyzete stb.”

Igaz, hogy az államformaváltás önmagában még nem minden, de egy államforma mindig egy eszme megtestesülése is: egy bizonyos fajta belső értékrend látható kerete. Lehet hogy ez az értékrend aktuálisan nem válik azonnal nyilvánvalóvá, de vajon ez elegendő ok-e arra, hogy ne ragaszkodjunk a „felismert jóhoz” és ne próbáljuk meg azt érvényre juttatni?

A „vita activa” és a „vita contemplativa” – avagy a „passzivitás” vádja

Akik „intellektuális maszturbációról” szólnak, talán figyelembe vehetnék Joseph De Maistre meglátását is, amely szerint: „Az ellenforradalomnak nem ellentétes forradalomnak, hanem a forradalom ellentétének kell lennie.” Éppen az volna a naivitás a részünkről, ha valamifajta radikális „monarchista forradalomban” gondolkoznánk. Ha a királyságot egyszerűen megpróbálnánk „ráerőltetni” a nemzetre, azzal éppen olyan kijavíthatatlan anomáliákra vezető hibát követnénk el, mint a baloldali forradalmárok: jakobinus és bolsevista módszereket használva a hamis idealizmus, az aufklérista „társadalom-mérnökség” bűnébe esnénk. Burke-el együtt tisztában vagyunk azzal, hogy „a lovagiasság kora a múlté” ugyanakkor a történelmi tapasztalatokat levonva azzal is tisztában vagyunk, hogy soha nem volt még irracionálisabb korszak „ész koránál.”

Soha még ilyen mértékben a politikai cselekvést nem határozta meg a manipuláció, a fanatizmus, az irracionális lelkesültség: egyszóval az ortegai értelemben vett „tömeg”, mint a francia forradalom óta eltelt időszakban. Emberek milliói, „demokratikus jogaikkal élve” igen elenyésző esetben hoznak döntést racionális alapon. Természetesen ilyen is lehetséges, ezek számát azonban, minden látható egyéb folyamatot és körülményt mérlegre téve marginálisnak kell tekintenünk. Emberek milliói, sőt milliárdjai – már ha egyáltalán eljutnak odáig, hogy ilyen kérdést valaki feltegyen nekik, vagy ők feltegyenek maguk számára – azért ragaszkodik a „köztársasághoz” (amely alatt általában „demokráciát” vagyis mindenekfelett, egyfajta teljesen mechanikus és teljesen idealisztikus „egyenlőséget”értenek) – mert el lett velük hitetve, hogy a köztársaság a királyságnál jobb, értékesebb, ésszerűbb államforma. Márpedig azért, „mert abban mindenkinek van esélye bármilyen kormányzati pozíció betöltésére” vagy abban „senki sem uralkodik senkin” és hasonlók. Azonban a gondolkodó ember számára a napnál világosabb az ilyen magyarázatok hamis és megtévesztő volta. Ettől függetlenül egy politikai rendszert elsősorban nem az azt megalapozó racionális „érvek” minősége, hanem az emocionális erő tart fenn, amelyet a mögötte felsorakozó tömegekre képes gyakorolni.

A királyságot, amely - mióta a Földön ember él – a politikai szerveződés legtermészetesebb kerete volt, nem egyszerűen egy forradalmi aktus, vagyis valamilyen ideologikus kisebbség privát döntése folytán erőszakolták a társadalomra, hanem mintegy organikusan „növekedett” az emberi szerveződés bonyolultabbá válásával: a normálisnak nevezhető társadalom alapvető sejtje, a család mintájára. A királyság azért is terjedt el minden más lehetséges formációnál inkább és maradt is fenn minden más formánál huzamosabb ideig, mert a társadalmi szerveződés magától értetődő formája, mert természetes volt: a dolgok természetéből és nem valamiféle individuális önkényből következett. Az emberek (egy ideologikus kisebbségtől eltekintve) a legtöbb helyen és a legtöbb esetben ragaszkodtak is hozzá: azért, mert a normalitáshoz ragaszkodtak. Természetesen a királyságnak – ahogyan minden más elképzelhető politikai konstitúciónak - több formája is volt, és adott esetben voltak méltatlan királyok vagy kialakultak olyan rendszerek, amelyek a „királyság” névre méltatlanokká váltak. Ez azonban nem érintette magát az eszmét, sem az embereknek az eszme iránti ragaszkodását. Itt is, akárcsak a köztársasági eszme esetében: nem a királyságot megalapozó racionális érvrendszer adta meg ennek a ragaszkodásnak a keretét, hanem a végső soron érzelminek nevezhető kötődés.

A köztársaságot és a „demokráciát” a királyságokban élő emberekre általában egyszerűen ráerőszakoltak, és ez erőszak már egészen az antik köztársaságok születésénél, az athéni, vagy a római minták esetében megfigyelhető. A mindenkori „passzív többség” sohasem állt ki különösebben egyik vagy másik államforma mellett sem. Persze az ideológia és a propaganda minden államformaváltás esetben a „zsarnokság” eltörlése és a „szabadság kiteljesedése” mellett érvel,[1] - nemcsak az időben hozzánk közelebb eső újkori forradalmak esetében, hanem mindig, amikor csak a történelem folyamán az államforma megváltoztatására sor került.[2]Azonban a tömegeket, a „démoszt” lényegileg sohasem az érvek érdekelték. „Miért lesz ez majd jobb nekem?” – Kérdezte az ókori „demokrata.” A monarchiából köztársaság: legyen az antik vagy modern, végső soron minden körülmények között az éppen uralomra vágyók érdekeit szolgálta: azokét, akik nem értették belőlük miért nem lehet király, akik képtelenek voltak elfogadni a tényt, hogy nem az ő akaratuk mindennek a mércéje. Teljesen más a helyzet azonban az olyan államok esetében, amelyek már alapítások idejében is köztársaságokként jöttek létre (Ilyen például Svájc, a középkori városköztársaságok, vagy bizonyos értelemben az Amerikai Egyesült Államok). Itt a köztársaság mintegy „természetes módon” jött létre, mint egy a politikai szerveződés lehetőségei közül, és hibát követnénk el, ha ezek legitimitását kétségbe akarnánk vonni.

A királyságnak úgy kell ismét gyökeret vernie az emberek tudatában, mint a normalitáshoz való egyfajta visszatérés: ehhez viszont elsősorban ennek az elvesztett érzelmi kötődéshez az újra-megszilárdítására vagy inkább megtalálására van szükség.

Éppen ezt a célt szolgálják elviekben például az olvasónk által kifogásolt fotók, mint amelyen (3) „(az egyébként még kiskorú) Ferdinánd magyar zászlót lobogtat valahol.” Olvasónk még a továbbiakban hozzáteszi: „Örülünk neki, de ebből nem kellene messzemenő következtetéseket levonni.”

- Pontosan, ahogy mondja: mi nem is vontunk le messzemenő következtetéseket. Mindössze örültünk neki.

Arra van szükség, hogy az emberek végre ne valamelyik pártból, hanem magából a köztársaságból, mint olyanból ábránduljanak ki. Természetesen egy királyságban is lehetségesek visszaélések, manipulációk, egyéni és kollektíven elkövetett bűnök, jogtalanság és elnyomás: egészen egyszerűen azért mert a királyság sem ideális államforma. És hogy mi lenne az? A konzervatív válasza erre csupán a hallgatás lehetne. Aki az ideális államformát keresi, azt megvalósíthatónak tekintve ezen a földön, az utópiát csinál. A királyságról – Churchill nevezetes szavait parafrazeálva – azt mondhatnánk: hogy a legkevésbé „rossz” államforma: pontosan azért mert ez a legkevésbé absztrakt, ez alapul leginkább a természetben is fellelhető viszonyokon és princípiumokon: egyszóval az ember számára ez a természetes politikai létmód. Természetesen „tökéletes” államforma nincs, ahogyan „tökéletes” ember sincs.

(4) Egyik olvasónk a következőket kéri számon: „Én is azt gondolom, hogy ezen a blogon arra lenne szükség, hogy értelmes viták legyenek az alapkérdésekről. Jelenjenek meg álláspontok, és komolyan vitatkozzunk mély problémákról. De ezekről nem nagyon esik szó.”

Természetesen messzemenően szükségesnek tartjuk mi is a királyság komolyan vehető filozófiai argumentációjának megalapozását és e tekintetben lépéseket fogunk tenni. Vitatkozhatunk ilyen „mély” problémákról és természetesen mindannyian örülnénk egy – építő jellegű és remélhetőleg tisztázó – vitának.

A monarchizmus filozófiai alapjai

Nem elsősorban azért tartjuk fontosnak ezt a filozófiai érvrendszert, hogy ezzel bárkit is megpróbáljunk a királyság eszméje számára „megnyerni” – ez valóban rendkívül „naiv” próbálkozás lenne a részünkről – hanem azért mert szükségesnek látunk választ adni, valamilyen formában reagálni az utóbbi időben (történelmi távlatokban gondolkozva: az utóbbi két évszázadban) egészségtelen mértékben megnövekedett, republikánus eszmét propagáló írásra. Erre normális körülmények között nem lenne szükség, a körülmények azonban sajnos igen messze esnek a fent említett állapottól.

Azonban éppen e tekintetben vagyunk talán a legszerencsésebb helyzetben. A történelem folyamán számos, kiválóbbnál kiválóbb elme írt a királyságról, vagy említette azt úgy, mint a „jó rend” magától értetődő politikai formáját. A sor Platónnal kezdődik és Arisztotelészen, Plutarchoson, Aquinói Szent Tamáson, Dantén, Machiavellin keresztül Filmeren, Hobbes-on, Hume-on, Burke-ön, Hegel-en, Kierkegaardon, Nietzschén Evolán és Hamvas Bélán keresztül olyan nagyszerű, azonban hazánkban méltatlanul ismeretlen szerzőknél végződik mint például Erik Von Khuenhelt-Leddhin vagy Ernst Jünger. Vagyis azt kell mondanunk a legjelentősebb filozófusok nagyon nagy hányada tekintett kifejezetten pozitív módon a monarchiára. Ilyen előzmények után a mi feladatunk csupán annyi lehet, hogy megismertetjük és rendszerezzük e szerzők monarchiáról vallott gondolatait a filozófia iránt érdeklődő közönséggel. Nem véletlen, hogy egy ilyen előkelő sorra hivatkozhatunk; ugyanis az emberiség történelmének legnagyobb részében a monarchia számított anormalitásnak. Lehet hogy nem mindig tisztességes dolog a „tekintélyekkel való érvelés”, de a mi esetünkben nem tudunk eltekinteni attól, hogy megvizsgáljuk az „ellentétes oldal” vagyis a királyságot támadó gondolkozók listáját. A sor talán Szolónnal, Periklésszel, Démoszthenésszel kezdhetnénk, majd Ciceró és Cato következne (akik azonban igaz hogy nem monarchisták, viszont rendkívül arisztokratikus gondolkozók – a „klasszikus republikanizmus” meghatározói, és talán ide sorolható késői követőjük Hannah Arendt is.) majd hatalmas, dermedt és vigasztalan csend után az első komolyan vehető (?) filozófus Rousseau. (Spinoza esete ebben a kérdésben nem egyértelmű. Az angol polgárháború „levellereit” és „diggereit” mint amilyen például Rainsborough vagy Lilburne voltak nem soroljuk a komolyan vehető filozófusok közé.) És utána? Sade Márki, Robespierre, Diderot, Thomas Paine és Marx, a pragmatista Dewey, Sartre, vagy a legutóbb az amerikai liberális baloldal széplelkű idealistája: John Rawls. Nem túlzottan győz meg minket, főleg az előbbiekkel összevetve.

II.: Most áttérünk oldalon folyó tevékenységet illető komolyabban vehető kritikai meglátásokra. Egy olvasónk azt kifogásolta a közelmúltban, hogy (5) „Ma, vagy akár a XX. században kevés olyan uralkodó volt, aki - hogy úgy mondjam - a helyzet magaslatán állt volna. A liberális korszellemmel szemben jellemzően nem az udvarok, hanem a fala[n]gista, fasiszta, nemzeti szocialista, vagy militarista mozgalmak próbáltak és tudtak egyedül hatni..”

Ebből következően (vagy mindezek mellett) olvasóink egy bizonyos fajta „Intellektuális zavarról” is meg kívánnak emlékezni miszerint: „Megjelenik itt Evola, Mishima, Horthy, a Habsburgok, a Vas Gárda, Mindszenty, Jézus Krisztus és orthodox ikonok, de az egész mögül hiányzik a koncepció. A monarchizmus sosem lesz mozgósító erejű, amíg nem tud válaszolni aktuális kérdésekre.”

- P.Z: Az „alkotmányos monarchia,” koncepciója, vagyis az a társadalmi-politikai konstrukció amelyet többé-kevésbé helyesen, az európai ’ancién régime’ folytatásának és organikus következményének nevezhetünk és amely a jelentősebb európai hatalmakat tekintve valamelyest még fennállt a Német Császárság, az Osztrák-Magyar Monarchia, a Spanyol Királyság és az Orosz és az Oszmán Birodalom, kisebb mértékben pedig az Egyesült Királyság esetében valóban „alább szállt” az Első Világháború végeztével. Ahol a monarchia fenn is maradt, a legtöbb esetben szerepét annyira korlátozták, hogy az már csupán „ceremoniális” funkciót, vagy egyfajta állami és nemzeti szimbólum szerepet tölti be. (Persze még ezt is messzemenő pozitívumnak kell tekintenünk a semmihez képest.) Erről azonban nem az uralkodók vagy az uralkodó elit „kvalitástalansága” tehetett, hanem maga a világháború, amely Európa tradicionális államformáinak tekintetében nagyobb pusztítást vitt végbe, mint a „nagynak” nevezett francia forradalom. Monarchistaként nem megyünk, nem mehetünk úgymond alább annál a szintnél, amelye az I. Világháborút megelőző világ képviselt.

A monarchizmus és az ú.n. „szélsőjobb” különbsége

A fentebb említett (jól vagy inkább rosszul) a „szélsőjobboldal” címkéje alá sorolható mozgalmak maguk korántsem annyira „szinkronban” egymással, másrészt pedig – és ez a nagyobb probléma velük – gyakran maguk is annak a princípiumnak a jegyében álltak, amely a monarchiát gyengítette. „Egy kalap alá venni” e mozgalmakat azonban nem szerencsés, - mondhatni kissé „baloldali” módszer. A nemzetiszocializmus és a fasizmus között (és az inkább fasiszta mint nemzetiszocialista ihletésű Szent Mihály Arkangyal Légió [Vasgárda] között) - a felszínes látszat ellenére nagyon komoly eszmei különbségek és nagyon lényeges gyakorlati eltérések voltak, nem is beszélve például a falangizmusról. (Ezzel kapcsolatban egyébként jelentek meg korábban írások a Regnum!-on) ahogyan Franco Spanyolországáról, valamint az osztrák „hivatásrendi államról” is, amelyek meglátásunk szerint egyáltalán nem tekinthetőek sem fasiszta sem nemzetiszocialista államalakulatoknak. (Martin Lings például a „principiális autokrácia” kifejezést használja velük kapcsolatban.)

A nemzetiszocializmushoz vagy a fasizmushoz köthető politikai- ideológiai irányzatotokkal kapcsolatban megjegyeznénk: minthogy ezek döntően nema monarchizmus jegyében álltak, nem kívánunk különösebben és mélyrehatóbban foglalkozni. (Aki ilyesmiről szeretne olvasni, annak ott vannak a világhálót gyakorlatilag elborító „szélsőjobboldali” fórumok.) A fent elmondottak különösen igazak a nemzetiszocializmusra, és annak ilyen-olyan kópiáira és variánsaira, (mint amilyen például a magyar Nyilaskeresztes Párt/Hungarista Mozgalom) voltak.

A fentieket kiegészítendően elmondhatjuk, hogy monarchia lényege soha nem volt, és soha nem lehetett a korlátlanul autoriter hatalomgyakorlás, egy pártnak való feltétlen engedelmesség, a feltétel nélküli parancsuralmi rendszer és a kollektívum misztikája, a „tervezés” végletekig vitt gyakorlata, a földi eszmények fanatizmusa, a mások iránt táplált feneketlen gyűlölet és a közönséges értelemben vett militarizmus. Végképp nem lehetett a lényege a totalitarizmus. A mindent ellenőrző, mindent átható és mindenben a végső szót kimondó állam, az, absztrakt és lélektelen „apparátus” vagyis az „egyetemes létrontás-gépezet” (Hamvas), a rákos sejtként burjánzó adminisztráció és a bürokrácia, a különböző „minisztériumok” „hivatalok” és „irodák” gépies, sötét és emberellenes világa.

Ezek a különösen a nemzetiszocializmus (és ugyan ilyen mértékben a szocializmus-kommunizmus) gyakorlatára jellemző tulajdonságok a végletekig idegenek a tágabb értelemben vett konzervativizmustól és éppen ezért monarchizmustól is.

A „liberalizmus” vádja

Ezzel kapcsolatban érhet minket egy bizonyos, rosszul artikulált „szélsőjobboldaliság” részéről a már említett „liberalizmus” vádja: ezt a címkét szeretik éppúgy mindenkire rásütni, aki jobboldaliként nem fogadja el mindig is mindenben az ő érvrendszerüket és nézeteiket. Erre válaszolva a következőket mondhatjuk: egy, az eszmetörténetben valamelyest tájékozottabb személy valószínűleg tisztában van azzal, hogy az, amit manapság általánosságban „liberalizmus” néven említenek, és amelyet – akár pozitív, akár negatív jelzőként – oly előszeretettel osztogatnak, egyáltalán nem azonos azzal, amit a „liberalizmus századában” (vagyis a XIX. században) ez alatt értettek. Ez a liberalizmus ugyanis elsősorban azt jelentette, ami a nevében is áll: szabadság-elvűséget és szabadság-szeretet, nem pedig progresszivizmust, relativizmust (sok esetben az ateizmusig és materializmusig elmenően) illetve „erőszakos” demokratizmust és egalitarizmust. Persze ennek is voltak ilyen-olyan variánsai, azonban a lényeg ebben állt.

Ahogyan a monarchista és liberális-konzervatív gondolkodó, Erik Von Kuehnelt-Leddhin írja:

„Egy liberális olyan férfi vagy nő lehet, aki abban érdekelt, hogy az embernek a lehető legnagyobb ésszerű szabadság legyen biztosítva – és ennek semmiféle köze nincsen a kormányzat jogi formájához, amely alatt él. Igaz hogy az összefüggés a szabadság és bizonyos politikai formák között nem egyértelmű – az is igaz, hogy bizonyos politikai formák kimutatható liberális jeleket hordoznak –magukban rejtik ennek ellenére (dialektikájuk folytán) a messzemenő elnyomás lehetőségét. A tény megmarad, hogy egy igazi liberális egyetlen kifejezett államformához sem kötődik, hanem a választását alárendeli annak a vágyának, hogy ő és polgártársai a lehető legnagyobb szabadságot élvezhessék. Ha úgy látja, hogy a monarchia nagyobb szabadságot képes biztosítani mint egy köztársaság az előbbit választja[3]”

Ilyen értelemben használva egyáltalán nem tekintjük feltétlen negatívumnak a liberalizmus kifejezést, ahogyan a Monarchia nagy államférfiai: Eötvös József báró, Andrássy Gyula gróf, Tisza István vagy éppen Apponyi Albert grófok sem tekintették annak. Ettől függetlenül magunkat nem nevezzük liberálisnak, és hatványozott távolságot tartunk mindazoktól, akik magukat ma annak nevezik. Viszont konzervatívként is szeretjük és értékeljük a szabadságot (amennyiben az egy valódi szabadság értelmében nyilvánul meg) , a szabad akaratot és elismerjük a Személy valóságát és értékét, és azt soha nem rendeljük alá a „kollektív eszmények,” a rousseau-i „volonté générale” zsarnokságának, jelentkezzen az akármilyen formában. A monarchista elkötelezettségünk egyáltalán nem valamiféle „szolgalelkűség” vagy „vezetésre vágyás” következménye. Éppen ellenkezőleg, abból a felismerésből következik, hogy a királyság – mint egy, a teremtés ontológiai struktúrájába „kódolt” minőség, - éppen az emberek közötti természetes egyenlőtlenségében (azonban sokkal helyesebb lenne e szó helyett a „különbözőséget” mondani) megnyilvánuló szabadság kifejeződése. Hiszen tény, hogy minden kétséget kizáróan vannak olyan kitüntetett személyek (vagy inkább személyek feletti entitások, mint például a dinasztiák), amelyek tényszerűen uralkodói kvalitásokat hordoznak magunkban, míg mások kimutathatóan nem rendelkeznek ilyenekkel. A mindenkit megillető szabadság megkárosítása lenne, ha az ilyeneknek nem hagynánk betölteni a dolgok természetéből fakadó szerepüket.

(6) Az olvasóink által említett „Intellektuális zavarról” szólva: többen azt vetik a szemünkre, hogy miért jelentetünk meg egymástól némileg eltérő vonalat képviselő személyek, gondolkozók, politikusok gondolatait: „Evola, Mishima, Horthy, a Habsburgok, a Vasgárda, Mindszenty”, és a sort, kissé meglepő módon, - és milyen méltatlan helyen! - maga Jézus Krisztus zárja.

Ezzel kapcsolatban csak azt mondhatjuk, hogy mindezekben az idézett személyek egy nyilvánvaló közös pontban megegyeznek: mindannyian pozitív értelemben tekintettek a monarchiára. Mivel ez egy monarchista oldal, nem hinnénk, hogy az „intellektuális zavar” jele lenne. Más kérdés, hogy valószínű Mishima és Mindszenty a monarchia igenlésén kívül nem sok mindenben értenének egyet – de vajon ez akkora probléma?

A szerkesztők között is vannak bizonyos gondolkodásbeli eltérések: ez itt nem egy ideológia-gyár, vagy egy párthadsereg, amely kizárólag az egyen-gondolat, a séma, és a mechanikus egyetértés nevében működne. Bizonyos kérdésekben másképpen gondolkodunk, de ettől függetlenül a lényegen megegyezünk. És véleményünk szerint ez a legfontosabb.

További kritikák szerint:

(7) „És persze igazából, az alapvető kérdésekre nincs válasz: hogyan akarunk monarchiát, mit csinálunk a jelenlegi elittel, stb. 
Csak államforma váltást akarunk vagy egy bizonyos politikai irányzatnak (konzervatív? keresztényszocialista? szocdem? centrista? egyéb?) a kormányzását, stb? 
És mi lenne ha mondjuk Ferdinánd baloldali kormányt bíz meg kormányalakítással, akkor?”Ezzel kapcsolatban olvasóink hozzáteszik még:

„A mozgalommá váláshoz pénz kell, szerveződés, infrastruktúra, értelmiségi hátország, és nem utolsó sorban komolyan végiggondolt szakpolitikai program stb.
Annyira így van ez, hogy a két vh közötti legitimisták se annyit mondtak, hogy vissza a Habsburgokat, hanem komoly szociál-, gazdaság és külpolitikájuk is volt. 
El kellene dönteni végre, hogy unatkozó bölcsészek szellemi sportja, intellektuális maszturbációja a monarchista gondolat, vagy tényleg mozgalommá akarnak, akarunk-e 
Részletes szakpolitikai program nélkül a királyság követelése nem több "méla bús lelkek nosztalgiázásánál" (copyright Főméltóságú Horthy kormányozó).”

Ezekre a kérdésekre nehéz korrekt, egyértelmű és mindenkit kielégítő válaszokat adni, mindazonáltal megpróbáljuk, mert ezt a kritikát több szempontból jogosnak ismerjük el. Mivel számos fontos problémát felvetnek, igyekszünk olyan tisztázó választ adni, amelyben azt is kifejtjük mit értünk mi szorosabb értelemben „monarchizmus” alatt, hogyan vélekedünk a királyság történeti és alkotmányos szerepéről, valamint miféle választ adunk az ez által felmerülő további lehetséges kérdésekre.

Politikai elveink kontextusa

Ha meg szeretnénk határozni az általunk képviselt politikai irányzatot, ha tágabb, politikai-filozófiai és eszmetörténeti kontextust vizsgálunk, akkor természetesen ez nem is lehet más, mint a konzervativizmus. Persze ez egy rendkívül tág kategória, és a szerkesztőség tagjai között vannak bizonyos nézetbeli eltérések a tekintetben, hogy a konzervativizmus mely aspektusaira, képviselőire vagy irányzataira helyezik a hangsúlyt. E sorok írója ezen a tág és gazdag hagyományú eszmekörön belül sok különféle vonalat képes értékelni és/vagy akceptálni. Közel érzi magához a klasszikus brit vonalat, azon belül pedig Edmund Burke nézeteit tekinti irányadónak, azonban ha akkoriban élne, minden valószínűség szerint sem whig sem tory nem volna, hanem elkötelezetett legitimistaként jakobitizmust támogatná. Burke-höz hasonlóan nagyra tartja az osztrák/német eredetű, de legfőképpen angolszász közegben alkotó, és az angolszász konzervativizmus nagy témáit sajátos értelemben boncolgató és továbbvivő Erik von Kuehnelt-Leddhin rendkívüli jelentőségű elemzéseit is. Emellett elismeréssel adózik a XX. századi „tradicionális iskolának” ezen belül különösen René Guénonnak és Julius Evolának, habár Guénon csak nagyon áttételesen foglalkozott politikával, Evolát pedig e kontextusban elsősorban a második világháborút követő elemzései miatt kedveli. Ide kapcsolható még Hamvas Béla neve is, aki ugyan „mesteréhez,” Guénonhoz hasonlóan döntően és lényegi tekintetben nem politikai gondolkozó, de az általa körvonalazott ideák és megközelítésmódok, metafizikai látásmód, teológia, olyan elementáris hatással bírtak e sorok írójának eszmei „ébredésének” kezdetén, hogy azóta is, mindenki másnál nagyobb hálával tartozik neki. Habár nem politikai gondolkozó, ő volt egyben első, aki nem egzakt elemzéssel, hanem a költészet és a stílus egzisztenciálisan megszólító erejével először felhívta e sorok írójának figyelmét a királyság lényegi jelentőségére, Scientia Sacra című művének egy örökérvényű fejezetében, amely az A király és a nép címet viseli. E kiemelten kezelt gondolkozók mellett az angolszász vonalon belül kedveli még Coleridge-et, Carlyle-t, Disraelit, Chestertont, és T. S. Eliotot, továbbá értékeli Michael Oakeshott-nak a „politikai racionalizmussal” kapcsolatos nagy jelentőségű meglátásait. A kontinentális vonalat tekintve a klasszikus „ultramontán” gondolkozóktól (de Maistre, de Bonald, Chateaubriand) kezdve egészen Tocqueville-ig, és a magyar származású, de Amerikában ismerté vált Molnár Tamásig, vagy a német „konzervatív forradalmárokig” (Spengler, Spann, Moeller van den Bruck, Jünger, Borodajkewycz) elmenően sok mindent képes értékelni. Az ökonómia és a politikai gazdaságtan területét érdekesnek találja Hans-Hermann Hoppe nézeteit is.

Ha a hozzánk a politikai-filozófiai „térben” közelebb eső és legfőképpen a magyar vonatkozású politikusokat, államférfiakat vagy királyokat vesszük figyelembe, akkor elsősorban: I. Ferenc Józsefet, császárunkat és királyunkat tekinti kiemelkedő példaképnek, akinek nemzetei iránti elkötelezettsége, tisztességessége és rendkívüli munkabírása minden magára valamit is adó konzervatív szemében csakis példaértékű lehet. (Főleg az olyan demagóg és fantaszta kalandor-politikusokkal összehasonlítva, mint amilyen például Kossuth Lajos volt.) Hasonlóan vélekedik utódjáról, IV. Károly császárról és királyról, akinek korántsem uralkodói képességeinek hiánya, hanem sokkal inkább a külpolitikai és belpolitikai helyzet személyétől teljesen független katasztrofális volta következtében nem sikerült programját megvalósítania.

A királyi felségek mellett és után következve pedig: Metternich herceg, Windisch-Grätz herceg, Gróf Széchenyi István, Gróf Dessewffy József és kiváló képességű fiai: Dessewffy Aurél és Dessewffy Emil. Szécsen Antal, Kemény Zsigmond, Asbóth János, Sennyey Pál és (az 1848 utáni) báró Eötvös József állnak hozzá közel. (Eötvösnek a „A XIX. sz. uralkodó eszméinek hatása az álladalomra” c. művét különösen nagyra értékeli.) Ha a XX. századot tekintjük, akkor a kifejezetten monarchista-legitimista irányultságú csoporton belül elsősorban a Gróf Apponyi Albert által képviselt vonulattal tud azonosulni, emellett – bizonyos megszorítással - a Gróf Bethlen István illetve a Gróf Teleki Pál által képviselt irányzatokban is sok pozitívumot talál. Gömbös Gyula „kurucos” irányvonalával nem különösebben szimpatizál, (főleg annak bizonyos totalitárius illetve egalitárius vonatkozásai miatt), ettől függetlenül elismeri Gömbös államférfiúi képességeit. A Szálasi Ferencet, illetve egyéb, a korban hasonló eszméket propagáló figurákat (Pl. Böszörményi Zoltán, Pálffy Fidél) jobb esetben fantasztáknak, rosszabb esetben magas eszmények rossz szándékú és/vagy dilettáns megrontóinak tartja és döntően őket a politikai baloldalra sorolja. Az oly gyakran felmerülő és olyan sok vitát kiváltó Horthy-t nem tudja igazán magáénak érezni, ugyanakkor elismeri azt a nem kevés pozitívumot, amit képviselt. Az ezt követő időszakban jóformán a (sajnos szinte tökéletesen marginalizálódott) Mindszenty hercegprímást kivéve nincs olyan politikus, akinek politikai nézeteivel azonosulni tudna.

Az általunk képviselt monarchizmus

A kérdésekre válaszul azt is érdemes lenne tisztázni, hogy milyen „típusú” monarchizmust képviselünk, - mert, ahogy magának a monarchikus államformának, így magának a tágabb értelemben vett monarchizmusnak is igen sokféle változata és irányultsága lehetséges. Elsősorban azt mondhatnánk, hogy természetesen „magyar monarchizmust,” vagyis a monarchiának azt a koncepcióját vesszük alapul, amely hazánkban organikus és graduális fejlődés során kialakult. Ez a történelmi folyamatokat tekintve az Osztrák-Magyar Monarchia elnevezésű államalakulatban konkludálódott 1867-ben.

Nem tekintünk erre egyfajta „múltba vetített utópiaként” – minthogy az utópizmus az, amely minden mástól távolabb áll tőlünk – még csak nem is mondjuk azt, hogy az egykori Monarchia valamifajta hiba nélkül való „aranykor” állapota lett volna. Azt mondjuk ki, hogy a mai állapotoknál lényegesen magasabb rendű politikai kultúrát, műveltséget és realitást képviselt. Leginkább a korabeli politikusoktól elvárt magasabb szintű kulturáltság, szellemi erő és a mainál „fényévekkel” szélesebb látókör, bizonyos fajta – jó értelemben vett – arisztokratizmus és elitizmus (vagyis a „mennyiségi jó” helyett a „minőségi jó”-ra való törekvés) az, ami mindenek felett vonzó és szimpatikus számunkra. Amit nagy vonalakban el lehet mondani az, hogy semmi esetre sem akarunk létrehozni valamiféle „újat” a minta egyszerűen ott van előttünk (vagyis inkább mögöttünk.): a történelemben. Elmondhatjuk, hogy nagy vonalakban az egykori ’67-es rendszer körüli politikai struktúrát kellene és lehetne alapul venni: elsősorban az uralkodó jogkörét, az országgyűlés szerepét és működését tekintve. Az más kérdés, hogy nagyon sok mindenben – például a választójog kérdését, és egyéb aktuális helyzettel összefüggő problémákat tekintve – nem ragaszkodhatunk szorosan az ekkor volt állapotokhoz. (Még akkor sem, ha egyébként helyesnek tartanánk)

Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy nem lehet a Monarchia megszűnésétől számított közel egy évszázadtól eltekinteni, tisztában vagyunk azzal hogy azóta – sajnos - jelentősen megváltoztak a globális társadalompolitikai, külpolitikai, gazdaságpolitikai, népesedéspolitikai és egyéb konstellációk, és nem is kergetünk olyasfajta álmokat, hogy ez az egykor volt állam a maga társadalmi struktúrájával, arisztokráciájával és gazdasági felépítményével együtt helyreállítható lenne. Az „együttbirtoklás” lehetősége megszűnt, ezért egyszerűen nem gondolkodhatunk az egykor volt államalakulat helyreállításában, ehelyett „csak” a két világháború közti legitimistákhoz hasonlóan Magyarország területére korlátozódó nemzeti királyságban, azonban a Habsburg-Lotharingen dinasztia főségével.

A konkrét politikai program szükségessége

Nyilvánvaló, hogy a kérdés egy lényeges problémát érint, mégpedig a konkrét politikai program kialakításának szükségességét. Ezzel kapcsolatban egyetértünk: valóban szükséges lenne ilyesmi, azonban egyikőnk sem „szakpolitikus” ilyen tekintetben. Ugyanakkor az sem tisztázott, hogy a Regnum! Valamiféle szellemi műhely marad-e a továbbiakban, vagy fel kíván-e lépni az aktuálpolitika színterén is. Talán az lenne a leginkább gyümölcsöző, ha ezt a két problémát különválasztanánk. Várjuk az elkötelezett „szakpolitikusok” jelentkezését, akik adott esetben részletes „szociál, gazdaság és külpolitikai” tervezeteket dolgoznának ki, - azonban, amíg a monarchista gondolat társadalmi támogatottsága ennyire alacsony, nem gondolhatunk arra, hogy a tömegek számára is komolyan vehető politikai erővé válhassunk. A Regnum! éppen azért létezik, hogy a monarchista gondolatot népszerűsítse és ebből talán idővel majd megszülethet valami, ami a restauráció irányába mutat. Pénz, szerveződés, infrastruktúra természetesen elengedhetetlen lesz – akkor. Más kérdés, hogy az első lépéseket már most meg kell(ene) tenni – és az ilyen irányú „mozgósítástól” a legkevésbé sem zárkózunk el.

A Továbbiakban néhány, az általunk képviselt gondolati irányvonallal kapcsolatos nézetnek szeretnénk hangot adni. Ezek ugyan nem kapcsolódnak konkrét kérdésekhez, azonban aRegnum! Koncepciójának megértéséhez elengedhetetlenül fontosak.

A királyság feltételezett „irrealitása” és a progresszionisták idealizmusa

Bizonyos körök, akik a monarchia restaurációjától félnek általában két dolgot szoktak hangsúlyozni: az egyik az hogy a monarchia eszméje „idejétmúlt” a másik pedig az, hogy ha nem pusztán „ceremoniális” szerepre korlátozódik nem eléggé demokratikus. Továbbá mindenkinek, aki ma valamilyen értelemben szimpatizál a monarchiának nevezett állam és kormányformával, szembe kell néznie a „korszerűtlenség”, az „elmaradottság” az „irrealizmus,” sőt, nem egy esetben az „irracionalizmus” vádjával. A monarchia – mondják kritikusai – úgy tűnik, végérvényesen a történelem szemetesvödrében végzi, lévén egy csupán a „saját maga okozta gyermekkorát élő emberiség” (Kant) tökéletlen és kezdetleges próbálkozásai közül, amelyek - mióta politikainak nevezhető bonyolultsággal bíró társadalmi szerveződés létezik, - mindig a „jó rend” létrehozása vagy inkább „megtalálása” céljából fogantak.

Az első ellenvetésre nagyon könnyű választ adnunk: legalább Platón és Arisztotelész óta tudunk a lehetséges államformák egymásba alakulásáról, ciklicitásáról, az ún. anakyklosis-ról[4]. Hogy ez nem csupán antik történetírók és filozófusok „meghaladott” elmélete arra éppen eléggé világos bizonyítékkal szolgáltat maga a történelem, különösen a hozzánk közelebb eső része. Akik Hegelhez vagy Fukuyama-hoz hasonlóan a „történelem végéről” elmélkednek, ezzel szemben minden alapvető empirikus tény, tapasztalat és valószínűség szerint olyan álmokat kergetnek, amelyek nemcsak teljességgel irreálisak, hanem egy tágabb történeti kontextusból szemlélve szánalmasan nevetségesek is - vagyis az „irrealizmus” vádja őket és nem a nekik ellentmondókat terheli. A történelemnek nincsen és nem is lehet semmiféle „iránya” ahogyan azt nem más, mint maga a történelem bizonyítja be. A progresszionisták természetesen, az emberiség „haladásáról” vallott nézeteiket szeretik összekapcsolni egyfajta – pozitívnak tekintett – „demokratizálódási” folyamattal is: vagyis szerintük az emberiség minél „fejlettebb” annál inkább „demokratikus.”

Ezzel szemben bátran kimondhatjuk, hogy az egész feltételezés, amely a monarchia „idejétmúltságán” és a „demokrácia” korszerűségén elmélkedik egy ideológián és nem a tényeken nyugszik. Hipotézis tehát, mégpedig olyan hipotézis, amelyről egykönnyen kimutatható elhibázott volta. A progresszionisták úgy beszélnek az „fejlődésről” mintha az valamilyen, a hegeli világszellemhez hasonló létesítő princípium lenne, valami, amely mindennek a hátterében ott munkál, ami csak a világban történik. Ezt azonban empirikusan bizonyítani a legkevésbé sem lehet: a hamis idealizmus pedig szemlátomást megmutatkozik abban, hogy ez a feltételezett „progresszió” semmilyen értelemben véve nem tény - mint például egy szillogizmus vagy valamilyen matematikai axiómából következő levezetés – ettől függetlenül bizonyos gondolkodók tendenciózusan annak állítják be. Szempontokat és érveket sorolnak, ezek a szempontok és érvek azonban nem csupán korlátozott érvényűek, hanem általában felszínesek, demagógak és fölöttébb egyoldalúak is, ráadásul egyáltalán nem konzekvensek.

Hogy csak néhány példát hozzunk: a „technikai-tudományos fejlődés” például láthatóan egyáltalán nem függ össze az államformával, a személyes szabadság esetén pedig éppen azt láthatjuk, hogy a modern, bürokratikus állam az, amely a korábbiaknál kimutathatóan nagyobb financiális terheket ró a polgáraira. Kuehnelt-Leddhin ezzel kapcsolatban jegyzi meg: „Nem kétséges, hogy az Amerikai Kongresszus vagy a Francia Parlament házainak hatalma akkora a nemzeteik felett, hogy kivívhatná egy XVI. Lajos vagy egy III. György irigységét, ha ma élnének.[5]” A “köztársasági” ideológián nyugvó nácizmus és kommunizmus sokkal több embert mészárolt le, mint bármelyik monarchikus állam valaha is a történelem folyamán - nem is beszélve a királyságokat megdöntő cromwelli “protektorátus”, a francia jakobinusok vagy Napóleon véreskezű uralmáról. A monarchia gazdasági racionalitása ráadásul kimutathatóan nagyobb, mint a demokráciáé.[6] Ezt a sort szinte a végtelenségig lehetne folytatni, azonban idő és hely hiányában ettől eltekintünk.

A konzervatívabb gondolkodók többsége realistább abban a tekintetben, hogy inkább úgy beszél a fejlődésről („evolúcióról”), hogy a szó eredeti latin jelentését veszik alapul („evolvere” - „kibomlani”) vagyis, olyan fejlődésről beszélnek, amely inkább „kifejlődés” abban az értelemben, ahogyan például a magból kifejlődik a virág. [7] (A természetben egyébként minden esetben pontosan ilyen típusú „fejlődést” figyelhetünk meg.) Minden organikus állam ilyen formában fejlődik, a kezdeti „mag” állapotból a „virág” felé. Minthogy semmivel sem bizonyítható, hogy a demokrácia „fejlettebb” forma a monarchiánál – úgyis mondhatnánk, hogy ez csupán egy, a „kifejlődés” folyamán megjelenő – majd a tapasztalatok szerint igen hamar elhervadó virág. Másrészt pedig – a monarchia egyáltalán nem a politikai szerveződés kezdeteinél áll, hanem minden esetben az emberi társadalom bonyolultabbá válásával jelenik meg, az uralkodói kvalitásokkal bíró személyek kiemelkedésével, akik képesek az egyre sokrétűbbé váló társadalom tevékenységének koordinációjára.

A királyi „abszolutizmus” hamis mítosza

A királyság soha nem jelentett és soha nem is jelenthetett korlátok és valamiféle társadalmi ellenőrzés nélküli uralomgyakorlást, ahogy azt kritikusai gyakran vélik. Lehet, hogy ez az ellenőrzés a múltban ugyan nem mindig volt túlságosan észrevehető, de ettől függetlenül mindig is megvolt: legalábbis az uralkodás és a királyság európai gyakorlatát tekintve. Nem jelentett ez, a – leginkább a marxista történetírás által kreált – „abszolutizmus” időszakában sem (16-18. század) teljességgel korlátlan és despotikus uralmat. Ugyan minden korban léteztek ilyen törekvések, azonban ezt Platónnal kezdve deviációnak tekintették. Hahner Péter történészt idézzük, aki az abszolutizmus egyfajta „prototípusának” tekintett XIV. Lajos francia monarchiájával kapcsolatban jegyzi meg:

Számunkra ebből az a legfontosabb tanulság, hogy nem szabad diktátorként, despotaként vagy zsarnokként elképzelnünk a francia abszolút monarchia uralkodóit. Ezek a királyok mindössze kormányzati funkcióikat erősítették fel hagyományos, főleg igazságszolgáltató hatalmuk mellett, uralkodásuk azonban nem zsarnokság volt, hanem korlátozott monarchia. Nem úgy és nem olyan mértékben korlátozott, mint az angol királyoké, a különbség azonban inkább fokozati, mint lényegi. Az „abszolút” jelzővel felruházott francia uralkodók sokkal jobban hasonlítottak a brit királyokra, mint a huszadik századi diktátorokra[8].

Aki legalább „középiskolai” szinten ismeri a történelmet, az könnyűszerrel beláthatja, hogy a kora újkori királyságok elvi „abszolutizmusa” a gyakorlatban soha nem jelentett abszolutizmust (vagyis totalitarizmust) abban a formában, ahogy az a XX. századi szocialisztikus gyökerű „népi demokratikus” (Vö. Deutsche Democracy Dr. Göbbels-nek a „Nagynémet Birodalom” államformájára használt kifejezése) államokban megvalósult. Legfőbb különbséget abban a tényben találhatjuk meg, hogy az „abszolút monarchia” kifejezés a korban nem azt jelentette, hogy az állam (vagyis az uralkodó) hatalmi gyakorlata a képes lenne a társadalom totális ellenőrzésére[9] - másrészt pedig az királyi „abszolutizmus” (vagyis az „isteni jogon” uralkodó király) hatalmának „abszolút” jellege egyáltalán nem egyfajta korlátlanságot jelentett. Jacques Bousset püspök, XIV. Lajos „udvari prédikátora” a következő formában tett különbséget:

A korlátlan (vagyis önkényes) hatalom ideológiáját négy dolog jellemzi: (I) az alattvalók szolgáknak születnek és senki sem szabad, (II) senkinek sincs saját tulajdona, az uralkodó rendelkezik a jólét minden forrásával és nincs örökösödés, (III) az uralkodó bárkinek az életét és/vagy tulajdonát elveheti a királyságban, akinek csak akarja, (IV) semmilyen más törvény nincsen, az uralkodó akaratán kívül.

Láthatjuk, hogy ezen kritériumok egyike sem volt jellemző a korai újkori „abszolút” monarchiák elsöprő többségére - vagy ha voltak is ilyen törekvések akkor azt deviációnak tekintették. Ezzel szemben a kora újkori „abszolút” uralkodó sokkal inkább „a köz első szolgájának” tekinthető (Lásd ezzel kapcsolatban II. Frigyes vagy éppen Nagy Péter cár „öndefinícióit.”) mint korlátlan autokratának.

Bousset püspök szerint az uralkodó hatalmának „abszolút” volta elsősorban abban áll, hogy elméletileg nincs olyan másik (földi) szuverén, ami valamire akaratán kívül kényszeríthetné, ugyanakkor az uralkodó „Istennek való felelőssége ” sokkalta súlyosabb kötelességeket ró rá, mintha csupán egy emberi testületnek lenne felelős, vagyis az ő valós felelőssége összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint bármelyik alattvalójának. (Ezt – sajátosan keresztény kontextusba ágyazva - úgy kell értelmezni, hogy az uralkodó nem csak saját, hanem egész népének üdvösségéért lesz felelőségre vonva az Utolsó Ítéletkor.) Másrészt pedig az uralkodó nem negligálhatja önkényesen a királyság érvényben lévő törvényeit.[10]

De hasonlóan érvel ezzel kapcsolatban Platón is, amikor az Államférfi című dialógusábanmegkülönbözteti az „igazi királyt” a „zsarnoktól.” A zsarnok erőszakkal gondoskodik az alattvalóiról, míg a „király” szabad emberek szabadon elfogadott uralkodója, sajátos platóni terminológiával élve „a király „önkéntesen engedelmeskedő kétlábúak önkéntes gondozója.” (276e) Platón továbbá megjegyzi, hogy az lenne a legideálisabb, ha a legfőbb hatalom nem a törvényeké, hanem az igaz királyban megtestesült bölcsességé lenne. Hiszen a törvény nem képes minden esetben ideálisan működni (körülmények, helyzetek, jellemek végtelen változatossága miatt) – azonban az uralkodó ember és nem isten – másrészt pedig nem képes minden esettel személyesen foglalkozni – ezért szerinte is jobb a törvénynek elsőbbséget adni, és csak kivételes és indokolt esetben változtatni rajta[11].

Jogos kérdés, hogy vajon az „abszolutizmus” elvi korlátai érvényesültek-e a gyakorlatban? Tagadhatatlan, hogy voltak olyan esetek, amikor az adott király mintegy nem tartotta magára nézve „kötelező érvényűnek” ezeket a korlátokat. Az ilyen esetekben azonban nem lehet általános cselekvési szabályt felállítani – azonban azt látni kell, hogy egy ilyen deviációnak minősülő uralmi gyakorlatot „egészséges” társadalmi körülmények között senki sem volt képes sokáig űzni.[12] A történelmi tapasztalat megmutatja, hogy az ilyen uralmat általában rövid úton valamilyen coup d’état, polgárháború, forradalom személy vagy dinasztiaváltás követte.

Azok a monarchisták tehát, akik az alkotmányos – vagy inkább „korlátozott” monarchia koncepciójára úgy tekintenek, mintha az valamifajta újkori torzulás, a hanyatlás első lépcsőfoka, a repulikánus és demokratikus eszméknek tett engedmény lenne, egyszerűen nem veszik figyelembe kétezer év politikai gondolkodásának történetét. (Hangsúlyozzuk emellett, hogy a korlátozott monarchia hagyományos eszméje egyáltalán nem egyezik meg a parlamentáris vagy „ceremoniális” monarchiával, amely valóban nem sokkal több, mint egy álcázott köztársaság.)

A középkori „abszolút” monarchia korlátozott volta

Európában, már a Nyugat Római Birodalom bukásával kialakuló „barbár” keresztény királyságokban is hasonló elvek voltak érvényben. Habár a király elméletileg rex dei gratia illetve, nem egy esetben pedigvicarius dei is volt, - vagyis hatalmának forrása nem a nép, hanem Isten - már (a középkori politikai gondolkodásra rendkívül nagy hatást gyakorló) Nagy Szent Gergely is (VI. század vége) úgy határozta meg a király szerepét, mint a keresztény szolgálat (ministerium) részét. Nem úgy tekintettek az uralkodóra, mint egyfajta „keleti típusú” despotára vagy önkényúrra, (isten-királyra) hanem sokkal inkább, mint a nép „atyjára” és védelmezőjére, elsősorban pedig, mint egy Isten által megbízott „legfelsőbb bírára” és a törvények őrére. Ezt hangsúlyozta a VII. század végén író Sevillai Izidor is, aki számára a királyság despotikus koncepciója, a király hatalmának önkényes gyakorlása szóba sem jöhetett. „Király leszel ha helyesen cselekszel, ha nem nem leszel az” – írja ezzel kapcsolatban a hispán történetíró[13]. Ahogyan Joseph Canning fogalmaz: „E barbár törvénykönyvek jellege mégis azt mutatta, hogy a teokratikus király korlátok között működött. Ha törvényeket adott is ki, átdolgozhatta elődei törvényeit, olyan jogi hagyomány keretei között tette ezt, ami végső soron javarészt a szokásjogon alapult. Létezett egy erős közfelfogás, amely szerint ő maga is engedelmességgel tartozott a már meghozott törvényeknek, ezt a nézetet már Ágoston és Izidor is kifejtette. A germán és – amint láttuk – a római hagyomány is szembefordult az uralkodó mindenféle önkényével, a király egy jogi rendszer keretei között kormányzott (…) egy mélyebb szinten az uralkodó és a nép között együttműködés van.[14]”

Szinte a teljes európai középkor folyamán, a Nyugat-Római Birodalom bukásától számítva, egészen a XV-XVI. század fordulójáig, a királyok hatalma a gyakorlatban tehát nem volt abszolút – sőt, mondhatni igencsak korlátozottan érvényesült. Hazánk esetében például az Árpád-korban „patriarchális” majd rendi monarchiáról beszélünk, azonban a hatalomgyakorlás módját tekintve nem volt olyan nagy az eltérés, a korabeli európai gyakorlattól. Az Árpád-kori Magyarországon elméletileg mindenki: a zsellértől a főúrig a király jobbágya (Iobbagus) volt – az uralkodók többsége mégis, szinte folyamatosan harcban állt a legnagyobb földbirtokosokkal, (és azok szövetségeivel) - hatalmának érvényesítéséért. (A marxista történetírás ezt az állapotot írja le, a felettébb félrevezető és pontatlan „feudális anarchia” címszóval.) Mivel a kor viszonyai között szinte egyáltalán nem beszélhetünk kiépített bürokráciáról, hivatali adminisztratív szervezetről, vagy egyfajta „állami karhatalomról” - (lényegében modern értelemben vett államról is alig)- a király gyakran egyszerűen lehetőségek híján képtelen volt rákényszeríteni az akaratát a bárókra. (Ennek a harcnak a nyomait láthatjuk egyébként Angliában a bárók Földnélküli János elleni szövetségében, illetve később a Simon de Monfort-féle felkelésben, később Lengyelországban pedig az ú.n. „Lengyel-Litván Választó Királyság” kialakulásában.) A királyi birtoktest felaprózódásával ez az állapot hazánkban végül olyan áldatlan helyzethez vezetett, mint a Csák Máté-féle oligarchák „magánállamai.” Az ilyen deviációk ellenére azonban királyi hatalmat általában sikerült újra megszilárdítani– ahogyan az történt az Anjouk uralma alatt is. Ez csak azért történhetett így, mert a királyság a korban olyan – véleményünk szerint megérdemelt – tekintélynek örvendett, amelyet végeredményben még azok is elismertek, akik az adott körülmények között harcoltak ellene. Nem azért, mert a király, a modern diktátorokhoz hasonlóan a totalitárius zsarnokság erejével szilárdított meg és gyakorolta a hatalmát, hanem azért, mert a királyságra, mint „Isten kegyelméből” való dologra úgy tekintettek, - mint a jól működő állam, és társadalom szerves részére. A király pedig nem a nyers katonai erő híján, a személyes „nagyság”, intellektuális erő, vitézség, bölcsesség, vezetésre termettség tekintetében gyakorlatilag rá volt kényszerítve arra, hogy folyamatosan „bizonyítson.” Ahogyan ez általában történt is legnagyobb középkori királyaink: Szent István, Szent László, IV. Béla, Anjou Róbert, Nagy Lajos vagy éppen Hunyadi Mátyás esetében.

A parlamentarizmus és a demokrácia

A demokrácia (a többség elve) és a parlamentarizmus (a képviselet elve) két olyan különböző területre irányuló, és különböző mozgatórúgókkal bíró elv, amelyet soha sem lenne szabad összekevernünk és összemosnunk. A köztársaságkori Rómában nagyon is ügyeltek erre, amikor a Kr.e. 510 körül meghonosodott államformára, mint köztársaságra (res publica - vagyis egyszerűen „állam”) utaltak, megkülönböztetve mindezt az Athénnak és szövetségi rendszerének uralma alatt kialakuló demokráciáktól.

A modern parlamentarizmus gyakorlata elsősorban abban az „arisztokratikus szabadságban” gyökerezik, amelyek a középkori nemesség bizonyos ellenállási jogához vezethetők vissza. (Magna Charta, Aranybullák) – Vagyis parlamentarizmus mint „képviseleti elv” egyáltalán nem valami radikális és forradalmi újdonság az európai államok történetében és egyáltalán nem valami olyasmi, ami ellentétben állna a királyságnak mint olyannak az eszméjével.

Már a korai germán, kelta, szláv illetve római, etruszk és görög királyságok esetében megfigyelhetjük az arisztokratikus és/vagy bizonyos értelemben „populáris” (leginkább az előkelőket és a nemzetségfőket tömörítő, de nem egy esetben a közrendűeknek is helyet biztosító) gyűlések és testületek bizonyos ellenőrző szerepét: mint amilyen a germán „thing-ek” a szláv „vecsék” vagy a görög „bulék” voltak. A középkorban már rendi gyűlésekről beszélünk, az újkorban pedig parlamentekről: a lényeget és a funkciót tekintve azonban ezek a testületek ugyan azt a célt szolgálták.

Azt is meg kell jegyeznünk, hogy az ilyen testületek funkcióival kapcsolatban történelem folyamán az “ellenőrzés” szerepe helyett egyre inkább a “jogalkotás” került előtérbe, azonban – a monarchia lényegi koncepcióját tekintve az alapvető szerep nem módosult szignifikánsan. Vagyis: az uralkodó hatalmát a múltban is mintegy alátámasztotta és megerősítette az alattvalók egyfajta testülete, modernebb kifejezéssel élve „képviselete.” Természetesen, az uralkodói hatalomgyakorlásnak – főleg a nem keresztény társadalmak körében - ismertek voltak egészen másfajta elméletei is, mi azonban hangsúlyozottan a királyság európai éskeresztény gyökerű felfogását vesszük alapul. Az egyszemélyi hatalom bizonyos fokú korlátozásának eszméje itt mindig is részét képezte a politikai-filozófiai tradíciónak - ez azonban egyáltalán nem jelentett automatikusan valamifajta „republikanizmust” vagy „demokratizmust.” Ez a fajta hagyomány különösen a skolasztikában kapott nagy hangsúlyt (Salisbury János és Aquinói Tamás) majd folytatódott és kiteljesedett Montesquieu-nál és John Locke-nál, kifejezettebbé válva az újkori „alkotmányos monarchia” gyakorlatában. Erik Von Kuehnelt-Leddhin szerint például – az alkotmányos monarchiának többé-kevésbé megfeleltethető - „vegyes kormányzat” (mixed government) túlzás nélkül hívható nevezhető a nagy európai politikai hagyománynak.[15]” Már Arisztotelész Politikájában megfogalmazódott valami hasonló a Politeia eszméjét tekintve. Az olyan Tudor-kori alkotmányjogászok, mint például Sir Thomas Smith Republica Anglorum-ja az arisztotelészi gondolat kora újkori továbbélés eszméjét bizonyítják. A XVIII. századi brit konzervatívok, mint például Hume és Burke úgy tekintettek a “dicsőséges forradalom” rendszerére, mintha az a „kiegyenlített kormányzás” megvalósult elmélete lenne. A brit társadalom felosztása a király, a nemesség és a nép három rendjére, s ezek jogi megtestesülései a koronában, a Lordok házában és az Alsóházban az antik politeiatökéletes megvalósulásának látszatát keltette.

A „többségi elv” kritikája

A parlamentarizmus gyökerei tehát igen mélyre nyúlnak, és mi egyáltalán nem ennek üzenünk hadat, amikor a demokráciát támadjuk. Mi azért nem értünk egyet a jelenkori demokrácia gyakorlatával, mert a demagógián, az emberek „átverésén”, illúziókeltésen és az ígérgetésen alapul, ráadásul a többségi elv minden korlát nélküli alkalmazásán nyugszik. A többségi elven, amely önmagában még semmiféle verifikációs kritériumot nem tartalmaz. Azért mert 51% egyetért valamivel, 49% pedig nem, az még semmi esetre sem biztosítja azt, hogy az 51%-nak igaza van. Tovább élezve: ha 99% lenne az egyetértők aránya, de az igazság az 1% birtokában lenne, normális esetben az sem biztosítana semmiféle jogot a maradék 1% elnyomására. Pedig ez a „tiszta demokrácia” alapelve, a „többség” elve – amelyről a nyilvánosság fórumain kizárólag a magasztalás és a csodálat hangnemében illik nyilatkozni. A gond azzal van, hogy az emberek tudatában a „demokrácia” és a „törvények uralma” valamit a „jogbiztonság” és a „jogállam” a kitartó propaganda hatására teljesen összemosódott. Ha valaki felveti azt, hogy a többségi elvet korlátozni kellene azonnal „a diktatúra hívének” számít holott a „többség diktatúrája” (amely valójában maga a demokrácia) éppolyan jogtalan. Természetesen egyáltalán nem baj, sőt bizonyos körülmények között szükséges is, hogy a kormányzottak valamilyen formában véleményt tudjanak nyilvánítani, bele tudnak szólni a kormányzat döntéseibe, azonban ezt egyáltalán nem a demokrácia, hanem a parlamentarizmus intézménye és a képviselet elve biztosítja.

A jelenkori demokrácia esetében azonban az „általános választások”, az „általános választójog” esetét tekintve a következő kép tárul elénk: elméletileg mindenki, aki bizonyos (rendkívül alacsonynak tekinthető) kritériumoknak megfelel, - eltekintve bármiféle különleges kvalifikációtól - a szavazások alanya lehet. Szerencsénkre azonban – ezek a választások általában egy relatíve minimális területre korlátozódnak: az elméletileg egyenlő „többség” politikai ereje csak a kormányzók megválasztása esetében az „országgyűlési választásokon” nyilvánul meg. Itt azonban, aminek elméletileg (az igazságosság szempontjából) előnynek kellene lennie, vagyis, hogy a kormányzottak kiválasztják az őket kormányzókat, (elméletileg ugye „maguk közül”) rögvest hátránnyá válik. A kormányzók pozíciójára ugyanis – általános és modernnek tekinthető körülmények között olyan oligarchikus csoportok „jelentkeznek” amelyek – egyrészt konstans módon elkülönülnek a többségtől – másrészt egymással rivalizálnak a választók kegyeinek elnyeréséért. A baj pont azzal van, hogy ilyen módon annak a csoportnak van a nagyobb esélye a hatalomba kerülni, amelyik a demagógabb – vagyis annak, amelyik minél többeknek minél többet ígér. A tisztességtelenebb mindig nagyobb eséllyel pályázik a kormányzó pozíciójára a tisztességesnél.[16] Az emberek joggal vetik meg a „demokratikus” politikusokat, hiszen ezek (többségükben) inkább az athéni „harminc zsarnokhoz” mintsem felelős államférfiakhoz hasonlíthatóak. Éppen azért lenne szükség egy olyan monarchiára, amely a gátlástalan demagógiát, a mindig és mindenhol alkalmazott többségi elvet korlátozza, vagyis annak „féke és ellensúlya” lesz. Nem a parlamentarizmust akarjuk tehát megszüntetni, mindössze helyreállítani annak valós funkcióit. Egy korábban felmerülő kérdésre választ adva: természetes, hogy a parlamenti váltógazdaság működését tekintve nem zárható ki az sem, hogy netán más, általunk nem preferált irányzat kerülne hatalomra: a jelentős jogkörökkel felruházott alkotmányos uralkodó, és a felsőház hangsúlyos szerepe viszont éppen arra szolgálna, hogy a fentebb vázolt „többség zsarnokságának” ellenszereként az ilyen, a monarchia számára „nem kívánatos” változásokat lassítsa, vagy inkább lehetetlenné tegye.

Persze mindettől eltekintve az „önkormányzatiság” gondolata egyáltalán nem negatívum számunkra, sőt, azt szeretnénk, ha a társadalom önszerveződése sokkal kifejezettebb, sokkal hangsúlyosabb lenne a mostaninál. Az állam szerepét csökkenteni kellene a gazdaságban és sokkal nagyobb teret adni az egyéni vállalkozásoknak – a költséges, fölösleges és drága „bürokráciát” leépíteni, és helyette pedig valós, a területi önkormányzatiság elvei alapján szerveződő közösségeket építeni. Ilyen decentralizált és föderatív „szövetségben” egyesülő autonóm közösségekre lenne szükség, amelyek a parlamenti képviseleten át végül az uralkodóban egyesülnek. Hasonlóan ahhoz mintha a középkori „szabad királyi városok” és „autonóm területek” szövetségéről beszélnénk. Alapvető tehát a „lokalizmus” és regionalizmus, a szubszidiaritás elve. Ez a „területi önkormányzatiság” jelentené a valós individuális szabadságot, az állami szinten alkalmazott „többségi elv” korlátlanságában megnyilvánuló álszabadsággal szemben.

[1] Ennek igen eklatáns, és igen borzalmas példáját láthatjuk például a bolsevik forradalomban.

[2] Általában a hagyományos királyság alakult át ilyen forradalmi formában valami mássá, és igen ritka – (bár nem lehetetlen, lásd pl. Hollandia illetve Belgium esetét) - az, amikor az ellentétes folyamatot tapasztaljuk. Rómában, Caesar illetve Augustus esetében például inkább egyfajta „türanniszról” vagyis modern fogalmakkal élve „katonai diktatúráról” volt szó mintsem valóságos monarchiáról – ráadásul köztársasági jelmezbe öltöztetve. Azonban a Római Birodalom később – hosszú átmenet során, - valódi monarchiává alakult át, körülbelül az Antoninusok korára. Ez azonban semmi esetre sem volt „forradalmi” átmenet.

[3]Erik Von Kuehnelt-Leddhin: Liberty or Equality. THE CAXTON PRINTERS, LTD.

GALDWELL, IDAHO, 1952. 3.o.

[4] A doktrína részletes kifejtése megtalálható Polybius-nál az Egyetemes Történet VI. könyvében, illetve Cicero De Republica-jában, valamint Machiavelli is beszél erről Liviusról írt diskurzusaiban (Discorsi sopra la prima deca di Tito Livio)

[5] Erik von Kuehnelt-Leddhin: Liberty or Equality. Idaho, 1952. 10.o.

[6] Ezzel kapcsolatban lásd. Hans-Hermann Hoppe: Demokrácia, a bukott bálvány. Ad Librum, Budapest, 2010.

[7] Lásd pl.:Edmund Burke Töprengések a francia forradalomról címmel elhíresült munkáját.

[8] Hahner Péter: Az abszolút monarchiáról mai szemmel. Az állam én vagyok! In. Rubicon: 1996/4-5

[9] Más kérdés, hogy az “állam” és a “társadalom” szétválaszthatósága ebben a korban még nem, vagy csak nagyon korlátozott értelemben alkalmazható

[10] Forrás: http://madmonarchist.blogspot.hu/2010/06/monarchy-is-not-tyranny.html

[11] Lásd ezzel kapcsolatban: A. E Taylor: Az Államférfi és a Szofista. In. Platón. Osiris Kiadó 
Budapest, 1997 . 560.o.

[12] Ezt például jól megvilágítja a történelem “paradigmatikus zsarnokának” Caligula dicstelen vége.

[13] Reydellet: La royauté dans la littérature Latine de Sidonie Appolinaire á Isidore de Seville. 1981, 554-606.o.

[14] Joseph Canning: A középkori politikai gondolkodás története 300-1450. Osiris, Budapest, 2002.

[15] Leftism: From de Sade and Marx to Hitler and Marcuse. AIIRLINGTON HOUSE·PUBLISHERS. New York, 1974. 32.o.

[16] Persze lehetnek kivételek, (a körülmények mindig nagyon komplexek és sok körülmény által meghatározottak), - még olyan eset is előfordulhat, hogy éppen a demagógabb pártot szavazzák le – mi azonban itt tendenciákról és valószínűségekről beszélünk. A valószínűség pedig minden bizonnyal a mindenkori demagógnak kedvez: vagyis a legrosszabbaknak nagyobb esélye van bejutni a hatalomba mint a legjobbaknak.