Egy monarchista film: A király beszéde

Hétfőn két monarchista társammal együtt megnéztük A király beszéde című filmet, elsősorban ugyan a tartalma miatt, de a színészi alakítás mellett az is érdekelt, hogy miért jelölték tizenkét Oscar-díjra. A film VI. György királyról (1936-1952) szól, aki India utolsó császára, és így a nagy Brit Birodalom utolsó uralkodója is volt. A film arról szólt, hogy a király és császár hogyan küzdött dadogásával és végül hogyan győzte le. Ezen főcsapás mellett természetesen bemutatták a korszak politikáját és szereplőit is, valamint ezeknek a kapcsolatait az uralkodóhoz. Az eseményeket így 1924-től 1939-ig, György király első háborús beszédéig mutatta be a film.

Írta: Uhel Péter.

Számomra az igazi értéke az volt a műnek, hogy amellett, hogy egy jó rálátást ad a korszak eseménytörténetére nagyon mélyen személyes is volt és tökéletesen bemutatta, hogy a hercegek, királyok is emberek; téve mindezt anélkül, hogy akár egy percre is kétely merülne fel bennünk, hogy Isten kegyelméből teszik a dolgukat. Így egyértelmű, hogy a yorki herceg (a leendő VI. György) apja halálakor kezet csókol és hűséget esküszik bátyjának, aki akkor lett VIII. Edvárd néven király, miközben szerető testvér is marad. Ugyanígy amint György Albert herceg király lesz, és átölelné lányait (köztük a jelenleg uralkodó II. Erzsébetet), ők tiszteletteljesen pukedliznek előtte, hiszen előbb királyuk, mint apjuk.

A személyes vonások közé tartozik az is, ahogy a királyi család tagjainak a magánéletét és közéleti szerepét bemutatják. Remekül lefestik, hogy Edvárd király hogyan küzd azzal, hogy válasszon a trón vagy egy kétszeresen elvált amerikai nő szerelme közt, majd bemutatják, hogy hogyan lesz agresszív, mikor öccse fölhívja a fontossági sorrendre a figyelmet, ám marad mégis szerető testvér, a torzsalkodások közepette, és György király beszédét, mint hű alattvaló hallgatja végig. Edvárd karakterével kapcsolatban a rendező érezhetően kétségek közt hagy minket.

A főszál, ahogyan a beszédhibás herceg egy bukott ausztrál színész sajátos módszerei segítségével igyekszik legyőzni problémáit, miközben őszinte barátság alakul ki köztünk, sem kevésbé érdekes. Különösen tetszik a férjét mindenben és mindenhogyan támogató hűséges feleség, a későbbi Erzsébet anyakirálynő karaktere, aki soha nem ereszti el a herceg kezét. Fontosnak tartom, és a film rendezőjének, Tom Hoopernek különösen nagy érdemeként tartom számon a rangok és címek fontosságának bemutatását, melyből a királyi család tagjai igyekeznek sosem engedni. Így különösen is érdekes, hogy barátságuk az önképzett, közvetlen logopédussal hogyan alakult.
Természetesen, mint minden filmnél, itt is a dinamika és a film pergőssége és drámai mivolta sokszor a történelmi hitelesség rovására megy.

A kérdés csak az, hogy a forgatókönyvíró, David Saidler, és a rendező megtalálja-e az egyensúlyt; a szóban forgó film esetében egyértelműen mondhatjuk, hogy igen. Hiszen tudjuk, hogy a herceg már jóval korábban megismerte Lionel Logue beszédterapeutát, állapota nem néhány év alatt, hanem már pár hónap alatt jelentősen javult, hogy Churchill erősen VIII. Edvárd lemondása ellen volt és, hogy a király értett németül (mégis csak német az egész család). Ám talán fontosabb tudni, hogy ezt a rendező is tudta, csupán drámai okok miatt vágta úgy a filmet, ahogy; mintha tisztában lennénk azzal, hogy elképzelése sincs az adott korszakról és a módosításokat a tudatlanság szülte. Ezzel kapcsolatban említsük meg, hogy a mellékszereplők is nagyon eltaláltak; V. György, Stanley Baldwin és Chamberlain miniszterelnökök esetében még a fizikai hasonlóságot is eltalálták a készítők, míg Churchillnek a stílusát tudták remekül ábrázolni.

Ami a jelzőt illeti, meg vagyok győződve, hogy monarchista a film, még ha ezt sokan nem is érzik. Amit bennem kiváltott az az, hogy az britek (írek, skótok, ausztrálok, kanadaiak stb) mekkora mázlisták, hogy voltak/vannak ilyen uralkodóik és mennyire nem értékelik ezt, valamint még inkább megerősített a hitemben, hogy ott ahol ennek tradíciója van, a királyság az egyetlen járható út. Így is meggyőződésem, hogy erősíteni fogja II. Erzsébet alattvalóinak hitét a monarchia szükségességében, ezekben a vészterhes időkben. Bátran ajánlom mindenkinek a filmet, azoknak is, akik valamilyen okból kifolyólag csak a személyes szál iránt érdeklődnének. És, hogy miért jelölték tizenkét Oscar-díjra? Remek kérdés. Biztos, mert van benne gonosz Hitler, aki nagyokat gesztikulálva beszél. Kétlem, hogy eljutottak volna a film azon rétegeiig, amely az igazi értékeket tartalmazza.

Hozzászólások