Királyi házasság az Árpád-korban

„Örökös vigasza nélkül” meghalni nagy csapás volt a középkorban. Ha pedig az uralkodóval esett meg, annak következményei az egész országra ránehezedtek, ez azonban korántsem volt ritka eset. Az Árpád-házi uralkodók alig fele hagyott hátra fiúgyermeket. Szerencsére nem okozott megoldhatatlan nehézségeket a trónutódlás kérdésében, mivel a kortársak hite szerint az egész dinasztiát megillette az ország feletti uralom. Minden esetre gondoskodni kellett az uralkodócsalád fennmaradásáról.

A király házassága azonban a legkevésbé sem volt az Ő magánügye. Az volt a tökéletes kiválasztott, aki a legtöbb külpolitikai előnyhöz juttatja az országot. I. István és bajor Gizella házasságát Géza legnagyobb külpolitikai sikerének tartjuk számon. Ezek a szövetségek azonban nem mindig váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Némely házasság egy ellenséges időszak lezárásának volt záloga. S nem volt ritka ez időben a gyermekházasság sem.

A kereszténység tanításának megfelelően a dinasztikus házasságok is egy életre köttettek, mint a köznép esetében. Voltak persze kivételes helyzetek, amiket az egyház is kénytelen volt tudomásul venni. A királyi frigyek felbontása során ugyanazokat a szempontokat mérlegelték, mint a házasságkötéskor. Az érvénytelenítésnél azonban tekintettel kellett lenni az egyház álláspontjára is. Az egyház szigorúan ítélte meg a férjes asszony félrelépését, így tehát nem volt akadály, hogy Könyves Kálmán eltaszítsa magától házasság törő feleségét, aki szerencsésnek mondható -, mivel a világi hatóságok nem tekintették bűnnek az ilyen asszonyok meggyilkolását-.

Ugyanakkor ez egyház keményen fellépett II. András ellen, mikor Béla fia házasságát akarta érvényteleníteni, mivel a hercegnő „nem hozott már nagy hasznot az országnak”. Pedig a frigy András ötlete volt. Mivel hivatalosan elválni nem volt egyszerű, a királynak más megoldást kellett találnia, ha nem kívánt többé feleségével élni. I. András például számtalan szeretőt tartott, IV. László pedig kolostorba záratta Anjou Izabellát.

A magyar király felesége koronázása révén nyerte el a királynéi méltóságot. Ha a trónra lépő uralkodó házas ember volt, akkor feleségét vele együtt koronázták meg. Ha pedig király házasodott, a házasságkötés keretein belül történt a királyné koronázása.

A 13. században az a hagyomány élt, hogy a veszprémi püspökséget Gizella királyné alapította. Az alapítás nem is, de az mindenképpen bizonyos, hogy Gizella, csakúgy, mint a későbbi királynék, kiemelt gondoskodással pártfogolta a veszprémi egyházat. A királyné személye körül a királyéhoz hasonló udvartartás szerveződött. Ezt 1298-tól törvény írja elő. Az udvar szerepe egyfelől reprezentatív, másfelől pedig tisztségeket juttatott azon előkelőknek, akiket a királyi udvartartás már nem tudott kitüntetni. A királyné kegyeltjei eleinte a saját kíséretükből kerültek ki, ami alkalomadtán feszültség forrása lehetett a magyar előkelők és a kíséret között. Meráni Gertrúd esetében például a királyné meggyilkolásához vezetett. Ezek a feszültségek persze általában maguktól feloldódtak.

A saját udvartartás fenntartására megfelelő vagyon állt rendelkezésre. Ennek alapját elsősorban azok a birtokok adták, amik a mindenkori királynét illették meg. (vizsolyi, segesdi, besztercei uradalmak) Bizonyos adó és vám jövedelmek szintén a királyné kincstárába folytak be. Néhány esetben pedig a házasságkötéskor a király juttat jegyadományként feleségének különféle javakat.

A királynék elsődleges feladata természetesen a gyermekszülés és az utódok gondozása. Továbbá elvárták, hogy kivegye részét a királyi udvar reprezentációs tevékenységéből. Például Capet Margit férjével közösen fogadta Barbarossa Frigyes német-római császárt, és fényűző sátorral ajándékozta meg. Persze elmaradhatatlan kötelezettség az egyház kegyes adományokkal való ellátása és a jótékony adományozás.

A politikai élet jóval kisebb szerepet szánt a királynénak, ugyanakkor személyes befolyását felhasználva meg volt a lehetőség rá, hogy a háttérből irányítsa az eseményeket. Ugyanakkor nem volt akadálya, hogy férje politikáját támogatva vállaljon szerepet, mint azt IV. Béla király felesége tette. Mária a tatárjárás után saját kincseit feláldozva megépítette Visegrád várát ezzel járulva hozzá férje várépítési programjának sikeréhez.

Akadnak persze olyan nagyasszonyok is, akiknek jóval nagyobb szerep jutott a politika terén, mint elődeiknek. Ilyen például a szerb Ilona hercegnő, akinek II. Béla hitveseként nagy szerep jutott a kormányzásból. V. István felesége kun Erzsébet nem mondható sikeresnek. Férje halála után sikertelenül próbálta magához venni az ország irányítását. Nem úgy, mint Morosini Tomasina, aki III. András király édesanyjaként 1293-ban érkezett Magyarországra, és hamarosan a királyi hatalom legfőbb támasza lett. Ő kormányozta a Dunától az Adriai-tengerig fekvő, illetve a Dráván-túli területeket. Ebbe beletartozott a lázadók leverése, különféle peres ügyek megítélése, és birtokadományozás is.

A középkori Magyarországon az özvegyek anyagi biztonságát a hitbér intézménye teremtette meg, mely az asszonynak juttatta a férj vagyonának meghatározott hányadát. Ugyanakkor nem volt teljesen veszélytelen vállalkozás maradni. Péter király mindenétől megfosztotta és őrizetben tartotta Gizella királynét, aki később visszatért Bajorországba és egy passaui kolostorban élt. Mások eleve jobbnak látták, ha hazatérnek, hiszen nem volt, már ami itt tartsa őket. Akik mégis maradtak, azok visszafogottan élhettek, feljegyzés alig maradt fenn róluk.

Összeállította: Gaszan