A Habsburg, aki teljesen magyarrá vált - József Ágost főherceg élete (I. rész)

A Habsburg név még ma is vegyes érzelmeket vált ki az emberekből. Van, aki nosztalgiával gondol vissza a régi szép Monarchia korabeli időkre, van aki viszont az önkényuralom megtestesítőit vélik látni e családba. Egy következő kor higgadt gondolkodású történészeinek lesz majd a feladata, hogy reálisan értékeljék a Habsburgok uralkodásának korszakát és rendet teremtsenek a megzavart fejekben. Egy dologban azonban már most egyet lehet érteni, mégpedig abban, hogy a Habsburgoknak volt egy úgynevezett magyar, vagy más néven palatínus ága, melynek minden tagja egyértelműen pozitív szerepet játszott hazánk történelmében.

Írta: Seremetyeff-Papp János. (*)

Ennek az ágnak József Antal János főherceg volt a megalapítója, aki ötven éven keresztül volt közmegelégedésre az osztrák császár és magyar király magyarországi helytartója, más néven nádora. Az ő érdeme volt többek között Pest városa mai arculatának kialakítása, a Csillagda, a Ludovika Akadémia, az Első Magyar Kereskedelmi Bank, a Vakok József nádor Intézetének felállítása, támogatta a Pesti Magyar Színház, és a vasút ügyét, ugyancsak az ő kezdeményezésére jött létre az Ipartanoda, mely a későbbi Királyi József Műegyetem, ma Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem néven ismeretes. A Nemzeti Múzeum részére saját költségén telket vásárolt, a Magyar Tudományos Akadémia felállításához pedig ugyanannyi költséggel járult hozzá magánvagyonából, mint Széchenyi István. Széchenyinek különben is nagy támogatója volt, főleg a Lánchíd építésében és a Vaskapu ügyében. A gróf így ír róla egyik levelében: „Ha a Fő Hercegnek bátorító szavai nem tartanának vala minden elgyengülésem felett, tán a Dunába ugrottam volna.”
Ezek után elképzelhető, hogy amennyire népszerű volt Magyarországon, annyira ellenszenvvel viseltettek irányában a bécsi udvarnál. Ferenc császár gyakran fakadt ki így, ha hírt kapott felőle: „Ejnye, ejnye már megint ez a vén Rákóczi!...”

Maga és családja részére Alcsúton építtetett egy gyönyörű, klasszicista stílusú kastélyt, melyet leszármazottai 1944-ig laktak. Igazi családi fészek volt ez, melyben ritkán tartottak fényes ünnepségeket, inkább a család meghitt együttlétét szolgálta.

A nádor első felesége a szépséges Alexandra Pavlovna, orosz nagyhercegnő, I. Pál cár leánya volt, akitől egy leánya született, Paulina, ki csupán pár órát élt. Szülés után nyolc nappal nem egészen 18 évesen Alexandra is váratlanul elhunyt. A nádor tizennégy évig gyászolta, majd újra nősült és elvette Hermina Mária Amália anhalti hercegnőt, aki két év múlva ikerszülésben meghalt. A két gyermek közül István lett az utolsó magyar nádor, Herminából pedig apátnő lett. Jótékonysága és szívjósága miatt annyira népszerű volt, hogy halála után róla nevezték el a Hermina mezőt, a Hermina utat és emlékére ezen az úton kápolnát emeltek.

A nádor harmadszor is újra nősült, ezúttal Mária Dorottya württembergi hercegnőt vette feleségül, aki mellesleg Alexandra Pavlovna édesanyjának húga volt. E házasságból született fiuk, József Károly viszi tovább a palatínus ágat.
A nádor alcsúti birtokán neveli gyermekeit, magyar szellemben. A két fiú együtt játszik a kastély parkjában az alcsúti parasztgyerekekkel, akik őket csak Palatínus Pistának és Palatínus Jóskának hívják.

József nádor 1847-ben hunyt el, gazdag életművet hagyva maga után. Az egész nemzet őszintén gyászolja Még a nem éppen Habsburg párti Kossuth Lajos is hírlapjában így búcsúzik tőle: „Nincs széles e hazában olyan hely, mely József nádor keze munkáját magán ne viselné.” A híres 1848-as Törvények első pontja törvénybe iktatja József nádor emlékét, akit életrajzírója, Domanovszky Sándor úgy jellemzett, hogy „Habsburgnak született, de magyarnak halt meg.”

A palatínus halála után nem egészen egy évvel kitör a szabadságharc, majd jönnek a megtorlás keserű évei. A nádor két fia közül István nádort a forradalom alatt játszott szerepe miatt Schaumburgba száműzi a császár. 18 év után megromlott egészségi állapota miatt engedélyt kap, hogy Mentonba költözhessen át. 1867-ben hunyt el, néhány nappal a kiegyezés előtt, homályos körülmények között.
A másik fiú, József Károly 1833-ban született Pozsonyban. Katonai pályára lépett és a közös hadseregben szolgált. Népszerűségétől tartva 1849 után paranccsal eltávolították Magyarországról. Apai örökségét és birtokait csak a kiegyezés után vehette át. Ekkor a császár, lovassági tábornoki rangban a megalakult Magyar Királyi Honvédség főparancsnokává nevezte ki. E tisztét haláláig viselte. Méltó fia volt apjának. Az alcsúti uradalmat nagy lelkesedéssel és még több hozzáértéssel vezette mint apja. Rövidesen az alcsúti uradalom európai hírű mintagazdasággá vált. Itt használtak először az országban vetőgépet és műtrágyát. Rajongott a természetért és nagyon sok idejét a kertészkedésnek szentelte. Gyakorta dolgozott együtt kertészeivel egyszerű munkásruhában. Környezetével csak magyarul beszélt, korán kelt és a közeli csaplári erdőben költötte el reggeliét, ami rendszerint szalonna és hagyma volt. Mindenki szerette és hamarosan a „legmagyarabb főhercegnek” nevezték. Sokat foglalkozott a cigányság kérdésével, megtanulta nyelvüket, olyannyira, hogy cigány – magyar szótárt szerkesztett és megírta máig is használatos 641 oldalas nyelvkönyvüket. Nyelvészeti munkásságáért megkapta a Tudományos Akadémia Nagy Aranyérmét és tiszteletbeli taggá választották. A kolozsvári egyetem pedig, botanikai tárgyú kutatásai és publikációi elismeréséül doktori címmel tüntette ki. Alcsúton önkéntes tűzoltóságot szervezett, melynek maga is aktív tagja volt. Hálószobájába minden este odakészíttette ágya elé a tűzoltó uniformisát, hogy szükség esetén haladéktalanul cselekedni tudjon.

Szabad idejében szívesen vadászgatott, főleg főúri társaságban. Az egyik ilyen vadászaton részt vett egy híresen jól lövő ezredes is, aki a feldobott négykrajcáros érmét is eltalálta. Ezen a vadászaton viszont elhibázott egy vaddisznót, mire József főherceg a társaság nagy derültségére megjegyezte, hogy „Biztosan azért, nem találta el, mert a disznó nyakában nem függött egy négykrajcáros érme.”
1864-ben nősült meg, Lajos Fülöp francia király unokáját, Klotild szász – coburg – gothai hercegnőt vette feleségül, akivel egészen haláláig odaadó hitvesi szeretetben éltek. Házasságukból öt leány: Erzsébet Klementina, Mária Dorottya, Margit Klementina, Erzsébet Henrika, és két fiú. József Ágost (1872 augusztus 9, Alcsút) és László Fülöp (1875 július 16, Alcsút) született. A lányok közül hárman érték meg a felnőttkort.
A gyermekek Alcsúton nevelkedtek nagy szeretetben, de kellő szigorral. Mint annak idején, apjuk, úgy ők is gyakran játszottak együtt a kastélyt körülölelő hatalmas parkban a falusi parasztgyerekekkel. A fiúk leggyakoribb játéka természetesen a katonásdi volt, hiszen édesapjuk is katona volt.

A lányokat Holdházy Mária grófnő nevelte és kezdte tanításukat. Ugyancsak ő tanította meg már nagyon korán a betűvetés és az olvasás tudományára a kis József Ágost főherceget is, aki hat éves korában, László öccsével együtt saját nevelőt kapott a grófnő öccse, főtisztelendő Holdházy János gróf, a későbbi kanonok személyében. A tudós győri papot nemcsak nővére ajánlotta, de a nagyhírű Rómer Flóris bencés tudós, régész, paptanár is, aki József Károly főherceg egykori nevelője volt. Amikor fiait rábízta azt mondta neki: „Nevelje fiaimat vallásos embereknek és magyaroknak”

A tanrendet a szülők határozták meg és állandóan figyelemmel kísérték az oktatást, így nem fordulhatott elő sem szellemi túlterhelés, sem pedig lemaradás. Az elsajátítandó tananyag összeállításánál arra törekedtek, hogy olyan dolgokat tanuljanak meg nekik elsősorban, amire később szükségük lehet az életük és várható hivatásuk során. Minden év végén vizsgabizottság előtt adtak számot tudásukról.

A napirendet mindig szigorúan vették. Az egész család már nagyon korán felkelt. Reggeli torna után, mit nyáron a szabadban végeztek, tisztálkodás, majd reggeli. Nyolc órától 11-ig a gyerekek tanultak, amit a szabadban való sétálás követett. 12 óra előtt néhány perccel a család minden tagja a nagyebédlő előszobájában gyülekezet. Pontban 12-kor kiárult az ebédlő ajtaja és bevonultak a közös ebédhez, mely közben kedélyesen, fesztelenül beszélgettek egymással. Ebéd után átvonult a család a zeneterembe, ahol a kis főhercegnők és főhercegek énekeltek, zongoráztak, apjuk dobbal kísérte őket. Itt fogyasztották el a kávét is. Délután három órakor újra kezdődött a munka. A főherceg rendszerint írószobájában dolgozott, vagy a parkban kertészkedett hat óráig. Ez alatt az idő alatt a gyermekek ismét tanultak, vívtak, tornáztak. Fél hétkor vacsora, fél kilenckor lefekvés. Kilenc óra után már sötét volt a kastély minden ablaka.

Az elemi iskolai tanulmányok befejezése után, 1882-ben József Ágost főherceg a győri bencés főgimnázium tanulója lett. Érettségi vizsgáit 1900-ban, Pannonhalmán tette le kitűnő eredménnyel. Az erre az időszakra eső nyári szünetek is tartalmasan teltek. Idegen nyelveket, zenét, festészetet, éneket tanult, valamint sokat vadászott és lovagolt.

Középfokú tanulmányait befejezve, úgy döntött, hogy apjához hasonlóan, ő is a katonai hivatást választja életcéljául. „Egy vérbeli magyar királyi herceg legszentebb kötelessége és életcélja az, hogy nem csak szóval, hanem ha kell élete kockáztatásával, karddal a kezében védje meg a magyar hazát!” – vallotta. Miután I. Ferenc József király értesült döntéséről, 1890 április 26-án az Aranygyapjas Rend lovagjává avatta és hadnaggyá léptette elő. Hamarosan bevonult a Császári és Királyi I. Huszárezredhez.

László főherceg gyomorgyengesége miatt kénytelen volt tanulmányait továbbra is magántanulóként folytatni. 1892-ben aztán amikor már hosszabb ideje panaszmentes volt, úgy döntött, ő is katonai pályára lép.

A főhercegi ifjak már nagyon korán megismerkedtek a vadászat nemes sportjával. József Ágost, ha hinni lehet a korabeli beszámolóknak, már nyolc évesen golyós és sörétes puskát kapott, amivel gyakran teljesen egyedül indult vadászni a környező erdőkbe. Néhány évvel később aztán László is megkapta hőn áhított első puskáját. A fegyverkezelésre és a vadászathoz szükséges ismeretekre Traxmayer erdész tanította meg, aki hűséges kísérője volt a kis főhercegnek. Kettesben barangolták be a Magas – Tátra erdeit és csúcsait, közben magyarázva a vadászat fortélyait és veszedelmeit. Ő helyezte mindig be a töltényt a puskába, és ő vette ki az üres hüvelyt.

A testvérpár később gyakran együtt vadászott. A végtelenül szerény és jóságos természetű László minden lövés elsőbbségét átengedte bátyjának, mondván, hogy ha hirtelen felbukkanna egy vad, vegye nyugodtan célba, ő majd csak másodiknak lő, ha nem találta el. Alcsúton az egyik szobában valóságos kis házi múzeumot rendeztek be az elejtett és kitömött állatokból, amit a maguk szakértelmével rendezgettek és gyarapítottak.

Első őzbakjukat az ágyai erdőben lőtték. Ennek emlékére az elejtés helyén kis emléktáblát is állítottak. Nemsokára az alcsúti kastély folyosóinak falai kezdtek trófeákkal benépesülni. Vadászataikat kezdetben a túlságosan nagy hév jellemezte, ami persze érthető gyerekeknél, de viszonylag hamar lehiggadtak és megfontolt, nyugodt vadászokká váltak. Különösen László volt az elővigyázatos. Körvadászatokon, ha a lővonalban embert látott, inkább lebocsátotta fegyverét és hagyta a vadat elmenni, nehogy megsebesítsen valakit. Nagyon jó érzéke volt a célzáshoz, csaknem minden lövése talált. Az egyik téli körvadászat alkalmával a társaság egy magasban köröző sast pillantott meg fejük fölött. A legjobb vadászok egymást biztatták lövésre, de egyikük sem mert rá vállalkozni. László eközben szép csendben felemelte puskáját, rövid célzás után eldördült fegyvere és a hatalmas madár lábaikhoz hullott.

Pajkossága néha apróbb csínyekre is ragadtatta. Hol egy békát, hol egy siklót, gyíkot vagy vadgesztenyét csempészett a vadásztársaság valamelyik tagjának zsebébe. A csínyekbe másokat is beavatott, így aztán volt nagy hahotázás, amikor a kiszemelt áldozat rémülten kapta ki kezét a zsebéből. Ebéd közben tréfákkal igyekezett a hangulatot emelni és megnevettette a legkomorabb vadászokat is.

József Ágost nálánál is szenvedélyesebb vadász volt. Ő inkább a magányos vadászatot kedvelte. Ilyenkor gyakran hajnalok hajnalán kelt és egyedül, vagy puskatöltőjével kettesben indult cserkészésre, nemegyszer szakadó esőben, vagy hófúvásban.

József Károly főherceg egyik kedvelt vadászterülete az Arad megyei kisjenői uradalom volt. Fiatalabb korában gyakran vadászott itt, de később szenvedélye alábbhagyott. Ennek ellenére minden évben néhány alkalommal szívesen tartózkodott ezen a birtokán. Ilyenkor valamelyik fia, vagy mindketten meglátogatták, és itt vadásztak kedvükre. Így volt ez 1891 őszén is, amikor József Ágost látogatta meg. Az ifjú főherceg minden idejét a vadászatnak szentelte. Már hajnali négy órakor indult az erdőbe és késő estig járta. Csupán azt sajnálta, hogy ebédelni a kastélyba kellett mennie és ezzel sok időt von el a vadászattól. Szerető apja nemegyszer úgy szerzett neki örömöt, hogy egy megbeszélt helyen gőzölgő ebéddel várta, amit saját maga készített el. Ilyenkor többnyire barátai és néhány inasa kíséretében érkezett a helyszínre, ahol tüzet raktak. A főherceg maga volt a szakács, barátai, Jekefalussy Lajos ezredes, Ormos Péter királyi tanácsos és Ulrich Antal uradalmi tiszttartó, pedig segítettek neki. Az ebéd rendszerint a hadseregnél szokásos étkekből állt, melyek készítését még a seregben sajátította el és jó érzékkel tette ízletesebbé. Az inasok szekéren hozták a szükséges eszközöket és az alapanyagot, valamint asztalt, székeket, na meg természetesen jófajta borokat. A megbeszélt időre József Ágost mindig ott volt és ebéd közben lelkesen mesélte élményeit.

László főherceg bár kedvelte a vadászatot, de ennyire azért nem volt szenvedélyes. Nagyon szerette a természetet és néha vadászás közben is megállt, hogy elgyönyörködjön egy szép virágban, ritka növényben, vagy egy érdekesebb kődarabban.
Kedvenc vadászterülete a festői Bakonyban volt, Steiner Fülöp székesfehérvári püspök tési birtokán. Errefelé volt Mátyás királyunknak is egy vadászkastélya, melynek romjai ma is láthatóak. Tés falu közepén kiemelkedő helyen állt egy szép nagy vendégháza a püspökségnek. Szívesen látott vendég volt itt mindig a két ifjú főherceg. László nagyon szeretett itt lenni és puskával a hátán barangolt a környéken. Vadászott, kirándult, és néha sziklát mászott. Az ő emlékére nevezték el a „László sikátor” nevű kőhasadékot. Ugyancsak ezen a mintegy kétezer hektárnyi területen volt két forrás is, melynek egyike a „József Ágost - forrás” a másik pedig a „László – forrás” nevet kapta.
Öt nyáron keresztül vadászott itt gyakorta László, rendszerint szarvasokra, de nem egyszer előfordult, hogy amikor a vadat űzte, egyszerre csak megállt, mert egy érdekesebb madarat vett észre, amit kísérőjének megmutatott és lelkesen magyarázta annak szokásait, tulajdonságait, - eközben a szarvas persze szépen megugrott.

Steiner püspöknek Sárkeresztúron is volt birtoka, ahol szintén szívesen vendégeskedett a főhercegi testvérpár. A környékbeli nádasokban hajtóvadászat alkalmával vadkacsákra vadásztak.

József Ágost két vadászaton történt érdekes esetet mesélt el Thewrewk István újságírónak, Lászlóval kapcsolatban:
„Gondolom, novemberben volt, mely évben már nem tudom. László Alcsúton a kertben vadászott s magával vitte «Hektor»-t (bernardi kutya) s ez szaglászva keresgélt a bokrok között és végre egy nyulat ugrasztott ki rejtekéből. Utána iramodva, a szegény állatkát László felé szorította, aki lövésre készen várta. A nyúl egyenest Lászlónak futott, (de oly sebesen, hogy László nem tudott reá lőni), s csak közvetlen közelben látta meg a vadászt s ekkor ijedtében László arcára ugrott, homlokát végig karmolta, kalapját ledobta és azután fején átugorva nyílsebességgel megmenekült.
Őzvadászaton történt a csaplári erdőben, hogy Traxlmayer erdész a hajtás előtt fölállította Lászlót és ő maga mellette maradt, hogy a második fegyvert is lövésre készen tartsa. Alig hogy a hajtás megkezdődőt: egy őzbak jön egyenest László állása felé és rémületében óriási ugrásokat téve, közeledik. Oly egyenest jött Lászlónak, hogy neki félre kellett ugornia, hogy lőhessen. Az erdész, székén ülve, ezt nem vette észre és az őzbak nekiugrott, székestől feldöntötte és a fölhúzott kakasú fegyvert, mely nyakán akadt, 15 – 20 lépésre becipelte az erdőbe, hol az, egy gallyon megakadva, földre esett. László nevettében nem tudott lőni.Ilyen különös apróbb epizódus többször megtörtént vele. Mintha minden óvatosságra intette volna!”

A sors kifürkészhetetlen szeszélye folytán a kedves, szelíd László életével kellett hogy fizessen vadász szenvedélyéért. 1895 augusztus 31-én Libits Adolf királyi tanácsos, uradalmi jószágigazgatóval Alcsútról Kisjenőre indult vadászni. Libitshez mondhatni, már baráti szálak fűzték, hiszen gyermekkora óta ismerte, sok vadászaton kísérője, tanítója volt.

Szeptember másodikán korán felkeltek, hajnaltól hajtó vadászat volt az erdőben, majd fél egy felé rövid ebédszünetet tartottak. Ebéd után Libits tanácsára László kicsit lefeküdt és fél háromig aludt. Ébredése után vaddisznóhajtás kezdődött. A főherceg Libitssel, Szkallák és Frank erdészekkel, valamint Marek intézővel indult neki az erdőnek, közben a szokott modorában vígan tréfálkozott velük. Mintegy háromnegyed órás gyaloglás után érték el az ötös és a hatos tábla közötti irtást. Szkallák erdész ezen a területen jelzett egy nagy, két éves vadkant. A hajtók felállítása után a mintegy 350 lépés hosszú irtás közepétől kicsit jobbra László helyezkedett el. Jobboldalától körülbelül száz lépésnyire Marek intéző állt fel, balján, 150 lépésnyire Libits jószágigazgató, kissé arrébb Frank és Szkallák erdészek helyezkedtek el.

Fél négykor megadták a jelet a hajtás elkezdésére. Háromnegyed négykor Libitstől jobbra lövés dördült. Az igazgató kinézett a nyiladékba, megnézni, hogy László vagy Marek lőtt. Lászlót pillantotta meg, aki székéről hirtelen felugrott és az erdőbe iramodott. Néhány másodperc múlva újabb lövés dördült. Libits elégedetten gondolta, hogy a főherceg meglőtte a vadkant, a második lövés csak a kegyelem lövés lehetett. Ebben a pillanatban László hangos kiáltása rázta meg a levegőt: - „Jöjjön, ellőttem a lábamat!”

Mindannyian erejüket összeszedve futni kezdtek a hang irányába. Lászlót a nyiladék szélén találták, egy fába kapaszkodva. Másik kezében egy élettelen vadmacskát tartott. Puskáját az erdőben hagyta. Nadrágja és kabátja füstölve égett. A tüzet gyorsan eloltották, miközben László ájultan összeesett. Jól látszott, hogy combját lövés fúrta át. Nadrágját gyorsan levették, és sebeit tiszta zsebkendőkkel elkötötték, hogy a vérzést elállítsák. Libits Mareket kocsiért, Frankot pedig, Kisjenőre orvosért küldte.

Amikor László magához tért, azt kérdezte, csontot is ért e a lövés? Libits, nem tartotta valószínűnek, mivel a főherceg saját lábán tett meg 10 – 15 lépést a baleset helyszínétől. László megnyugodott, rágyújtott és kérte Libitset: „ - Ne táviratozzunk Alcsútra, minek ijesszük meg a mamácskát és a papácskát, holnap majd kocsin fogunk cserkészni, s egy hét múlva már annyira be fog gyógyulni a sebem, hogy mire haza érkezünk, csak akkor fogjuk elmondani, mi történt.”

Amikor látta, hogy a komoly társai mennyire meg vannak ijedve, mosolyával próbálta vigasztalni őket és tréfásan füstkarikákat fújt feléjük. Kérte őket, fektessék mellé a vadmacskát, hadd lássa, majd elmesélte, mi történt: „ - Tíz – tizenöt lépésre jött a hajtásban ez a vadmacska, én a balcsövével a puskámnak, melyben postatöltés volt, rálőttem és erősen megsebesítettem. A macska egy helyben ugrált, mire odasiettem hozzá. Fegyveremet balkezemben fölfelé tartva jobb kezemmel a sűrűség ágait akartam félre tolni, hogy könnyebben előre hatolhassak; egy ág a puskám csövét lefelé nyomta, és a fegyver abban a pillanatban elsült…”
Háromnegyed öt körül érkezett meg dr. Hubay uradalmi orvos, aki elsősegélyben részesítette, majd nemsokára dr. Vékony, kerületi orvos és Péczely főszolgabíró érkezett egy nagy hintóval, amit paplanokkal és vánkosokkal béleltek ki. Ezen szállították be a sebesültet Kisjenőre. Közben sürgönyben értesítették a főhercegi családot a szerencsétlenségről.

Fél nyolc lehetett mire a kastélyba értek, ahol elvégezték a szakszerű vizsgálatot. Megállapították, hogy a puskagolyó hátulról hatolt be a combba, és mint egy tíz centis darabon teljesen elroncsolta a csontot.

Éjfél tájában két aradi orvos is érkezett és konzíliumot tartottak. Abban állapodtak meg, hogy nem tesznek addig semmit, amíg Budapestről nem érkezik meg valamelyik orvosprofesszor. László viszonylag nyugodtan aludta végig az éjszakát.
Másnap reggel négy órakor indult Alcsútról József főherceg Klotild főhercegnővel és Janny professzorral Kisjenőre. Délután fél ötre értek oda.
Az orvosok újabb konzílium után úgy döntöttek, hogy Lászlót Budapestre kell szállítani az „Erzsébet” Vöröskereszt kórházba (a mai Sport kórház elődje), csak ott tudják a szükséges műtétet elvégezni.

Lászlót este nyolc órakor vitték ki a vasútállomásra és elhelyezték a vonathoz kapcsolt vöröskeresztes külön kocsiba. Másnap reggel nyolc órakor érkeztek meg a kórházba. Egy rövid pihenő után hozzáfogtak a több órás operációhoz. Tizenhárom szilánkot vettek ki és a nagyobb csontokat megpróbálták összeilleszteni. László hősies nyugalommal viselkedett egész idő alatt. Délben nagy örömére megérkezett testvérbátyja József Ágost is, aki a stockeraui hadgyakorlaton vett rész ez idő alatt.

A következő nap nyugalommal telt, mindenki kezdett már bizakodni a gyors gyógyulásban, ám amint eljött az este, László percről percre lázasabb lett, erős fájdalmai voltak, sebe üszkösödni kezdett. Mindenki tudta, ez már a vég! Vérmérgezés történt, amire abban az időben semmiféle gyógyszer nem volt.

Hajnalban feladták rá az utolsó kenetet, nem sokkal rá visszaadta lelkét Teremtőjének.

A sors kifürkészhetetlen szeszélye folytán László legelső elejtett zsákmányát, egy verebet egy bokorból kiugró macska vitte el, és halálának okozója is egy vadmacska volt. Talán első vadászatán ért csalódása miatt akarta lelőni a macskát, vagy pedig azért, mert az alcsúti házi vadgyűjteményben még ilyen nem volt, ez már örök titok marad. László elvesztése nagyon megviselte a családot. József Ágost az alcsúti parkban azon a helyen, ahol régen legkedvesebb játszóhelyük volt, egy kis cementkeresztet állított öccse emlékére egy szikla tetejére. Ettől kezdve a helyet László emléknek nevezték.

Az élet azonban megy tovább. József Ágost folytatta katonai szolgálatát és tanulmányait. Az 1890-es bevonulása után röviddel Pozsonyba került, ahol 1893 október 27-én a császár főhadnaggyá léptette elő. Ugyanebben az évben nősült meg, Ferenc József és Erzsébet királyné unokáját a szépséges Auguszta hercegnőt, Lipót bajor herceg és Gizella főhercegnő leányát vette feleségül. Ezzel a házassággal még szorosabbá vált az uralkodócsalád és a nádori ág rokonsága. Ennek az ágnak a leszármazottai, a ma élő családtagok tehát szeretett Erzsébet királynénk egyenes ági leszármazottai. ( Gyermekei közül elsőként született fiuk, József Ferenc /1895 – 1957/, majd Gizella Auguszta /1897 – 1901/, Zsófia Klementina / 1899 – 1978/, László Luitpold / 1901 – 1946/, Mátyás József /1904 – 1905/ és végül Magdolna /1909 – 2001/).

A házasságkötés után a császár Brünnbe helyezte a dragonyosokhoz, hogy katonai ismereteit külföldön is tovább bővítse. Az itteni szolgálata alatt történt öccse halálos balesete, mely annyira megviselte egészségét, hogy a császár engedélyt adott neki a hazatérésére és katonai szolgálatának felfüggesztésére.

Itthon, 1895 március 28-án született fiukkal, József Ferenccel Martonvásárra, a volt Brunswick kastélyba költöztek. Pár hónap múlva, hogy kikapcsolódjanak, Afrikába utaztak vadászni, ahonnan kipihenten jó egészségben tértek vissza.

József Ágost újra jelentkezett katonai szolgálatra. A katonai tanulmányokon kívül jogot és gazdaságtudományt is tanult. Mind a katonai mind a polgári tanulmányait példás szorgalommal és kitűnő eredménnyel végezte. Ferenc József császár megelégedése jeléül 1898 október 27-én I. osztályú századossá léptette elő és a 6. számú dragonyos ( lovassági ) ezredhez helyezte.

József Károly főherceg, a magyar honvédség főparancsnoka, ez időben már kezdte érezni magán az öregség jeleit, ezért arra gondolt, hogy tisztét idővel fiára ruházza át, ha a császár is beleegyezik. Terve József Ágostnak is tetszett, ezért mindketten báró Fejérváry Géza, honvédelmi miniszter pártfogását kérték ez ügyben. Néhány évig várakozniuk kellett, míg a császár 1902 elején magához kérette József Ágostot és közölte vele:
„Jónak látom, hogy te a magyar királyi honvédséghez kerülj. Beosztalak a budapesti honvéd huszárezredhez.”

Az áthelyezés újabb rangemeléssel járt, megkapta az őrnagyi rangot. Ilyen minőségben foglalhatta el új szolgálati helyét 1902 december 8-án a budapesti 1. számú huszárosztály parancsnokaként.

Nem egészen egy évre rá, október 28-án alezredes lett, 1904 július 8-án pedig az 1. honvéd huszárezred parancsnoki rangját kapta meg. 1905 április 27-én harminchárom évesen ezredessé léptette elő a császár, majd másnap a 15. dragonyosezredet ajándékozta neki. Ez azt jelentette, hogy ettől kezdve az ezred az ő nevét viselte.

Ez az év azonban fájdalmat is tartogatott számára, mert édesapja június 13-án Fiumében meghalt. Bármennyire szerette volna József Károly főherceg, hogy fia tőle vegye át a magyar honvédség főparancsnoki tisztét, a császár úgy gondolta, hogy ennek még nem jött el az ideje, ezért a főparancsnokságot Klobuscsár Vilmos altábornagynak adta át.

Apja halála után, a családi tradícióknak megfelelően ettől kezdve nevét a továbbiakban József főhercegként használta, ugyanis, a családfő volt mindig „a” József főherceg, a leszármazottak pedig kettős nevet viseltek. Ő lett tehát a családfő, és ő örökölte meg a teljes főhercegi birtokokat, kastélyokat, erdőket, stb. többek között övé lett az alcsúti kastély és a körülötte lévő nagykiterjedésű uradalom, a pilisi, kisjenői, biharkeresztesi erdők, a kistapolcsányi, a fiumei, a martonvásári kastély, a budavári Szent György téri palota, stb.

A hatalmas vagyon és birtokok ellenére sem vonult vissza gazdálkodni, hanem kitűzött célját követve továbbra is a katonai pályán maradt. Egyébként jellemző volt rá egész életében, hogy ami utat maga elé tűzött arról soha le nem tért. Ha valamire igent, vagy nemet mondott, azon többé nem változtatott.

Két éves budapesti huszárparancsnoki szolgálat után a császár úgy döntött, hogy unokaöccse ismerje meg a gyalogos haderőt is, ezért 1907 szeptember 28-án a budapesti 79. honvéd gyalogdandár parancsnokává nevezte ki. Rá egy évvel, október 29-én megkapta tábornoki (vezérőrnagyi) rangját, valamint két éven keresztül ő volt a budapesti I. honvédkerületi tisztiiskola parancsnoka és tanára. A „Szolgálati Szabályzat és a Magatartás különleges esetekben” című tárgyat oktatta.

Katonai pályafutása továbbra is ívelt felfelé töretlenül. 1911 április 4-én a Császári és Királyi budapesti 31. gyaloghadosztály parancsnoka lett, május elsején pedig megkapta az altábornagyi rangfokozatot.

1914-ben az első világháború kitörésekor e hadosztály élén vonult a szerb harctérre, egyenesen a sabáci ütközetbe. A világháborúban betöltött szerepéről és ezekről az időkről köteteket lehetne írni, mely sokszorosan meghaladná e mű terjedelmét, ezért csak röviden emlékezünk meg a vele kapcsolatos eseményekről. Elöljáróban elmondható, hogy a háború első napjától fogva rendszeresen vezette hadinaplóját, amiben a napi eseményeken túlmenően sok hadszíntéri térképet is közöl. Ez a hatalmas munka később hat kötetben, nyomtatásban is megjelent, „A Nagy Háború, amilyennek én láttam” címmel. A szerbiai harctéren 1914 augusztus 2- től 23-ig tartózkodott, majd szeptember 3-tól november 1-ig az uzsoki hágót védte Lemberg térségében. Itt lovassági tábornokká léptették elő és a IV. hadtest élén Orosz-Lengyelországba küldték ahol a novo-radomszki ütközetben vett részt, majd a temesvári VII. hadtest parancsnokaként harcolt a Tokarnia és a Veretyszov magaslatokon. November legvégén az olasz hadszíntérre vezényelték, ahol többek között Karinthiában, a Karszton és legtöbbször a hírhedt Isonzónál harcolt egészen 1916 november 21-ig, amikor is Ferenc József császár, magyar király meghalt.

Az új uralkodó IV. Károly szintén számított rá, hiszen jól ismerte a frontról, ahol maga is részt vett a harcokban. A király vezérezredessé léptette elő és az erdélyi frontra vezényelte. Ő lett a parancsnoka. annak a hadseregarcvonalnak, amely a Susita-pataktól a Tatárthágóig terjedt. Ezt a szakaszt József főherceg arcvonalnak nevezték. Itt harcolt egészen 1918 január 9-ig. Katonai sikereinek elismeréséül Károly király a legmagasabb magyar kitüntetést, a Magyar Királyi Szent István Rend kardokkal ékesített nagykeresztjét adományozta neki e szavak kíséretében:
„Erdély visszafoglalásáért adományozom ezt a kitüntetést Neked!”

Ennek a rendnek, ami alapvetően polgári rend, hadiékítményes változatát sem előtte, sem utána nem kapta meg senki.
Erdélyből ismét az olasz frontra vezényelték a VI. hadtest parancsnokaként. Óriási harcok folytak itt a Piave folyónál1918 január 17-től egészen július 19-ig. közben június 15-én elfoglalta a Montello-hegyet.

A világháborúban utolsó szolgálatát a tiroli fronton teljesítette hadseregcsoport parancsnokként. Itt kapta meg október 21-én Károly király telefonját, melyben magához rendeli. Parancsnoki tisztét átadta Krobatin tábornoknak, majd elindult Bécsbe. Világháborús szereplése itt ért véget. A háború alatt végig mint katona és mint parancsnok egyaránt kiváló volt. Bármennyire is hihetetlen, soha egy ütközetet nem veszített el, minden hadművelete sikerrel járt! Kár, hogy nem őt bízták meg az általános hadvezetéssel, talán máshogy alakult volna a háború végkimenetele. Hadisikereinek elismeréseként sok hazai és külföldi magas kitüntetést kapott, melyekre egész életében büszke volt, s amikor csak tehette, viselte is őket.

Seregeinél mindig fegyelem és rend uralkodott, amit nem szigorával, hanem szeretetével ért el. Mindig az első vonalban tartózkodott, még a legnagyobb pergőtűzben is. Az a legenda kezdte járni róla, hogy nem foglya a golyó. Több ízben megesett, hogy csákóját vagy köpenyét átlőtték, de soha egy golyó nem érte. Egészen kis sérülésekkel úszta meg a hosszú harcokat. A lövészárkokban bátorította katonáit, a sebesülteket a kórházakban meglátogatta és vigasztalta őket. Bárki bármilyen problémájával soron kívül fordulhatott hozzá, ő mindenkin igyekezett segíteni. Embersége miatt rajongásig szerette minden katonája és „József apánknak” illetve „Fenséges apánknak” hívták, ami különösen jól esett neki, hiszen szeretetük és rajongásuk jele volt ez. Súlyosan sérült, rokkant katonáinak megígérte, hogy a háború után birtokán megfelelő munkalehetőséget biztosít számukra és ezeket az ígéreteket aztán be is tartotta!

(*) A történész, restaurátor (Magyar Képzőművészeti Egyetem) szerző több éve foglalkozik a magyar palatínus-ág történetével, ezekről rendszeresen előadásokat is tart.

[Folytatjuk!]