Az arisztokrácia és az úri középosztály megszólításai a Magyar Királyságban

Magyarországon egykoron nagyon fontos volt a címek és a rangok pontos használata. A két világháború között, amikor ennek szabályai a médiában is megjelentek, a szabályok nagyobb nyilvánosságot is kaptak.

Írta: Dr. Nagy Csaba Attila.

Mai világunkban, amikor véget értek a közel fél évszázados kommunisztizált megszólítási formák szabályainak korszaka, amikor a 10 évesnek tegeznie kellett – és tegezte is – a 80 éves embert is, és mindenki „elvtárs” lett, újra érdeklődés veszi körül ezt a kérdést. Kiknek jár és kiknek milyen megszólítás jár? Ma ez a kérdés újra az érdeklődés homlokterébe került; újra elfogadva, hogy bár sokunk ugyanazon a buszon, vagy trolibuszon utazunk, ettől még mindenkinek sajátos megszólítási módok járnak.

Magyarországon a megszólításoknak régen teljes, komplex rendszere alakult ki, amely mára – mivel annak részleteit nem gyakoroltuk – a régi szabályok szinte teljesen követhetetlenné váltak, ám mivel a bárói, grófi, hercegi rangok viselése mára már nem anakronizmusok, egyáltalán semmi különös sincs újra történő használatukban. Ha valaki törekszik a pontos megszólításra, címzésre, érdemes a régi szabályokat újra végigtekinteni: kiknek milyen megszólítás is jár(na)?

Nem tartunk már – sajnos – ott, ahol régen; amikor sokan megsértődtek vagy párbajra is készek voltak, ha mondjuk méltóságos asszony helyett nagyságos asszonynak szólítottak valakit; de nézzük, kiknek milyen cím is jár(na)– a régi illemszabályok szerint.

A használható és történelmileg bevett címzések ugyanis annyira hungarikumok, hogy a két háború közötti szabályokat a külföld nem is értette teljes mélységében, hiszen annak teljes mélységű megértéséhez, abban benne kellett (volna) élni.

Szentséges: a Pápa (pl. Őszentsége XVI. Benedek), megszólításszerűen: Szentséges Atya!

Felséges: a király, királynő, királyné (Őfelsége a király; Felséges úr!).

Fenséges: a királyi család minden más tagja, (kivéve a mindenkori trónörököst. Ő: Felséges vagy Felség!)

Főmagasságú: a bíborosok (Őeminenciája, Eminenciás uram!) és a máltai (johannita) lovagrend nagymestere.

Főméltóságú: a Kormányzó, a Hercegprímás, a herceg és néhány mediatizált grófi család (mint pl. a Schönborn-Buchheim grófok és mások).

Nagyméltóságú: az érsek, a valóságos belső titkos tanácsosok, az I. osztályú érdemkereszt azon tulajdonosai, akik ki tüntetésüket a magyar királyi titkos tanácsosi cím létesítése előtt kapták, a miniszter, a Magyarországon akkreditált külföldi rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter; (a magyar követnek csak külföldön jár az excellenciás cím, belföldön akkor, ha a második fizetési osztályba tartozik): a Felsőház elnöke: a Kúria elnöke: a Legfőbb Állami Számvevőszék elnöke: a tábornoki kar tagja altábornagytól felfelé.

Méltóságos: a püspök, a Képviselőház elnöke, a követ, a kúriai bíró, a közigazgatási bíró, a vezérőrnagy és az ezredes, az államtitkár, a miniszteri osztályfőnök, és a miniszteri tanácsos; Budapest székesfőváros főpolgármestere, a főispán, az alispán, a törvényhatósági joggal felruházott város polgármestere, a főkapitány és főkapitány-helyettes, a tankerületi főigazgató, az Ítélőtábla elnöke, és az Ítélőtábla tanács elnök, a koronaügyész és a koronaügyész-helyettes, a pénzügy igazgató, mindazok a főiskolai tanárok és köztisztviselők, akik a III., IV. és V. fizetési osztályba tartoznak, példáúl a főigazgató, a MÁV-igazgató; a Posta és a Távírda igazgató stb., a császári és királyi kamarás, a gróf, báró, a volt Főrendiház tagjai, a Felsőház tagjai, az udvari tanácsos, a kormányfőtanácsos, az igazságügyi, kereskedelmi, gazdasági, egészségügyi főtanácsos.

Nagyságos: a plébános; az alezredes és őrnagy; a miniszteri osztálytanácsos; az ítélőtáblai bíró; az országgyűlési képviselő; a királyi tanácsos, a kormánytanácsos; az igazságügyi, kereskedelmi, gazdasági, egészségügyi tanácsos; általában véve mindazok, akik a VI. fizetési osztályba tartoznak.

Nemzetesek: a Vitézi Rend tagjai (például: nemzetes és méltóságos).

Főtisztelendő: a katolikus pap (például: Nagyságos és főtisztelendő úr)

Főtiszteletű: a protestáns püspökök

Tisztelendő: a katolikus káplán, segédlelkész és a rabbi.

Nagytiszteletű: a református, evangélikus lelkész: ha parókiája van.

Tiszteletes: protestáns segédlelkész.

Kegyelmes: minden további értelmiségi foglalkozású társadalmi réteg.

Tekintetes: minden további kétkezi foglalkozású, önálló munkavégző mester ember, iparos.

A magyar úri társaságban – hangzik a szabály – a nők a férfiakat – a papokat és lelkészeket kivéve – vezetéknevükön szólítják, és nem urazzák. Férfiak a lányokat keresztnevükön szólítják (nem „kisasszonyozzák”), az asszonyoknak viszont megadják az őket illető címet: nagyságos asszony, méltóságos báróné, kegyelmes asszonyom stb.

A két nem között általában a magázás a megszokott, de az Új Idők cikkírója szerint szerencsésebb lenne, ha az „Ön” és a „Kegyed” is (a kegyelmed lerövidült alakja) szerepelne a használatos formulák között, még akkor is, ha az szertartásosabb vagy látszólag elavultabban hangzik. Csak az egy társadalmi rétegbe tartozók tegezhetik egymást. A mágnás nem tegezi a dzsentrit, a dzsentri nem tegezi a polgárt, de a katonatiszt sem minden esetben tegezi a képviselőt. Ez a tegezési szokás, amelynek párját sem Németországban, sem Angliában, sem Amerikában, de Franciaországban, vagy Itáliában, és még az északi országokban sem találjuk – ezért is tekinthetőek hungarikumnak – csak ezeken a társadalmi csoportokon belül szabály.

(Forrás: Új Idők - Herczeg Ferenc irodalmi lapja - írásának felhasználásával); (Budapest, 1937, Singer és Wolfner Irod. Int. Rt.)