Könyvajánló - Maderspach Viktor - Élményeim a nyugat-magyarországi szabadságharcból

Tavaly jelent meg a Masszi Kiadó gondozásában ez a nagyszerű könyv, és majdnem minden nagyobb könyvesbolt polcán megtalálható lett rövid időn belül. Én is így találtam rá, és miután elég sok helyen visszaköszönt a polcokról kísértve mindig, így megvettem. Annak ellenére tettem ezt, hogy a témában elég sok könyvet olvastam, így gondoltam, hogy nem fog sok újdonsággal szolgálni, legfeljebb személyes leírásokat a már ismert tényekről. Kellemesen csalódtam, és ismét bebizonyosodott, hogy nem lehet eleget tanulni, még egy ilyen konkrét témáról sem.

A mű 37 részes folytatásban jelent meg 1926-ban a Magyarság c. napilapban Maderspach Viktor (1875-1941) tollából. A kiváló vadász, sportember, értelmiségi, az erdélyi magyarság egyik kiemelkedő alakja több műben is közreadta élményeit. Harcolt az első világháborúban, a Székely Hadosztályban is, és fegyveresen kényszerült menekülni az oláhok elől hazájából, majd komolyan kivette a Sopron és környékéért folytatott harcokban a részét, majd egészen Budaörsig kísérte IV. Boldog Károly királyunkat, ahol szintén keményen helytállt.

A könyv E/1-ben íródott formában mutatja be Maderspach Nyugat-Magyarországon, 1921-ben szerzett élményeit. Regényes formája és a szerző nagyon jó tolla élvezhetővé teszi a művet, sőt, azonnali, megszakítás nélküli olvasásra buzdítja az olvasót.

Első pár oldala megemlíti, hogy hogyan szeretett volna harcedzett katonaként a csonkahaza hivatásos állományában tovább harcolni az igazságtalan trianoni békediktátum ellen, de csalódottan kellett megélnie, hogy bizony az akkori kormányzat megalkuvó diplomáciájának eredményeképpen semmiféle kockázatot nem vállal a haza érdekében, ezért lett végül is különítményes parancsnok, később Ostenburg-Moravek Gyula tisztje.

Ez a megalkuvó, hazaáruló diplomáciában való csalódás végigkíséri a gondolatmenetet, és a mai, radikális hazafiaknak tetsző gondolatokat is tartalmaz, mint például az, hogy a haza érdeke az első, és az idegen béklyót nem lehet tűrni semmiféle elaltató, lecsitító indok hatására sem („nem reális”, „majd idővel”, „őrültség és öngyilkosság”, „inkább kártékony lépés lenne, mint hasznos”, „nem lehet semmit sem tenni” stb.).

Gyönyörűen és szívet melengetően mutatja be az egyes ütközeteket, a haza oltárán való véráldozatokat. Az a történelmi nézet is bizonyossá válik, hogy a kezdetben csak pár száz fős felkelő harca kudarcba fulladhatott volna igen könnyen, ha nem áll a felkelők oldalára Ostenburg, aki akkortájt jelentősnek mondható fegyveres erők felett rendelkezett.

Maderspach leírja azt a nyilvánvaló tényt, hogy már akkor is a szájhősökből és a gyávákból volt a több, és nem a fegyverrel is harcolni és áldozni akaró hazafiakból.

Betekintést nyerhetünk a kulisszák mögé azáltal, hogy Ostenburg tisztjeként ő kezeli az őrnagy ántánt-misszióval való levelezését, ami sokszor megmosolyogtatóan hathat az olvasónak, mert gyakorlatilag a magyar fél bolondját járatta az ántánt-misszióval. Ezen diplomáciai ügyeskedés (és persze maga a tény, hogy sikerült visszaszerezni Sopront és környékét) bebizonyítja, hogy csak üres blöff az ántánt fenyegetése, és nem kívánnak ők komolyan beavatkozni. Egyébként Maderspach nem fogadja el a népszavazást sem, mikor gyakorlatilag a magyarok által visszaszerzett területen csak be kellett volna rendezkedni a „magyar” kormányzatnak, ahelyett, hogy elmentek volna tárgyalni a már fegyverrel eldöntött kérdésről.

Kiderül a leírásból, hogy miben is bíztak a felkelők. Hű királyságpártiakként és hazafiakként nem fogadták el a trianoni békediktátumot, mint a Szent Korona földjeinek elrablását, és várták a királyt, aki helyreállítja és megőrzi országunk szuverenitását, ahogy az az uralkodói hitlevélben is szerepel. Reményeik szerint az általuk megszerzett föld lesz, ami majd kiinduló pontja lehet az eredeti Magyarország helyreállításához.

Azonban tévedünk, ha azt hisszük, hogy Maderspach szemellenzős habsburgista lett volna, hiszen a könyvben többször kifejti véleményét, hogy a Habsburgok uralmát miben tartja károsnak Magyarország tekintetében, de mégis a Szent Korona alattvalójaként hűséges a királysághoz, és a törvényes, felkent királyhoz, IV. Boldog Károlyhoz. Olyan őszintén, szinte gyermeki rajongással ír a királyról, az őáltala visszaadott reményről, hogy az olvasónak világossá válik egyhamar, hogy a kor igaz hazafijának csak a király jelenthetett reményt. A Sopron környékén harcolóknak (és a lakosságnak is) természetes volt, hogy a törvényesen felkent királyt kell követni, akár a halálba is, és nem az ántántot kiszolgáló kormányzatot.

Maderspach pedig követte Ostenburggal Budaörsig hűen királyunkat, de „a legutolsó aranyágunk is elárultatott”. A második visszatérési kísérlet és az út kapcsán a következők válnak bizonyossá:
-Ostenburg és a törvényes király együttes fellépése volt csak elegendő egyes, keletebbre fekvő helyőrségek felesketéséhez. Ostenburg akkora név volt, hogy a komáromi „dunajegesek” (szabad királyválasztók, akiket így nevez a szerző), sem mertek neki ellentmondani.
-Sok időt vesztettek egyes körülmények miatt, ami végül a vállalkozás vesztét okozta, de egyáltalán nem volt a küldetés katonailag szervezetlen, vagy előkészítetlen. A politikai vetülettel ez esetben nem sokat foglalkozik a szerző, csak a mű végén fejti ki, hogy valószínűleg a kész tényt tudomásul vette volna az ántánt.
-Valóban nem tudták a Budaörsi ütközetben (legalábbis az első, sebtében összeszedett csapatok) a másik oldalon harcolók, hogy magyarokra, sőt, a törvényes királyra lőnek, amit be is bizonyít a szerző személyes élményei leírásával, aminek bemutatásától eltekintenék, tessék elolvasni a művet.

„Sajnos” a szerző túl etikus volt, így például szándékosan nem figyelt, mikor Őfelsége komoly tanácskozásokat folytatott és ő is hallhatta volna ezeket – nem akart olyat tudni, ami nem tartozik rá. Így nem tudunk sok, mára igen fontos részletet, de ki merne emiatt szemrehányást tenni? Csak sajnálkozunk.

A könyv utolsó része a vereség utáni megalázottsággal, a fogságról, a hontalanság érzésével foglalkozik, majd megint visszatér oda a könyv az utolsó lapokon, már csak elvi síkon, amivel elindul: a megalkuvó politikusokhoz.

Nagyon jó leírást kapunk a könyvből egyes történelmi személyekről, mint Friedrich Istvánról, de számunkra leginkább érdekesebb személyről is: Ostenburg-Moravek Gyuláról, akiről olyan kevés helyen lehet olvasni. Végre őt is megismerhetjük emberi közelségből. Szó esik még többek között Prónay Pálról, Héjjas („Rettegett”) Ivánról, és Budaházy Miklósról is. (Utóbbi felmenője korunk nemzeti radikális alakjának.)

Érdekes, és jól mutatja a szerző ellenérzését, az akkori kormányzattal szemben, hogy Horthy Miklós neve egyszer sem szerepel a műben. Sehol. A kormányzó személyére utalás sincs, csak kormányzatot, politikusokat, diplomatákat említ. Tiszteletből? Az 1926-os megjelenés miatt? Esetlegesen így fejezte ki, hogy mit is érez iránta? Nem tudjuk.

Egyetlen hibája van csak a könyvnek, valamiért a marxista történetírásban rögzült királypuccs kifejezést használja végig, következetesen, ami kifejezés megtévesztő lehet a témában kevésbé jártasoknak. Egy törvényes, felkent, legitim uralkodó nem puccsolhatja meg a saját országát, saját maga kormányzóját. A helyes kifejezés a visszatérési kísérlet.

Mindenki számára csak ajánlani lehet ezt a nagyszerű művet, mert azontúl, hogy bemutatja az eseményeket és olyan részleteket tudhatunk meg belőle, ami eddig rejtetten maradt, kiváló korrajzot kapunk. Nagyon jól ötvözi az író a hazafiság eszményeit, mint a hazaszeretet, az antikommunizmust, köztársaság ellenességet, és a legitimizmust, amik végső soron nem kizáró eszmék, hanem ellenkezőleg: ezek a főismérvei egy lelkes, hazájáért aggódó és tenni is akaró magyar embernek. Ezek nélkül az eszmék nélkül, nem lehet valaki a Szent Korona hű alattvalója.

Barcsa Gábor – Szent Korona Rádió