Herceg Esterházy Pál - A magyar Mária-leventék példaképe

HERCEG ESTERHÁZY PÁL NÁDORISPÁN.
A MAGYAR MÁRIA-LEVENTÉK PÉLDAKÉPE.

ÉLETRAJZ.

ÍRTA:
MOHL ADOLF

APÁTKANONOK,
A SZENT ISTVÁN-AKADÉMIA R. T.

1924.
SOPRONI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG SAJTÓVÁLLALAT. 168


I. Gyermekkor.

Esterházy Pál 1635. szeptember 8-án, kisasszony ünnepének hajnalán „lett e vi¬lágra”. Bölcsője Kismarton várában ringott, de derűs gyermekévei javarészt mégis nem itt, hanem a közeli Nagyhéflánban, a nádori udvarban telének el.

Apja, Miklós nádor, azért szerette e kis mezővároskát, mert az itteni sz. Rádegundisz fürdő jót tett neki is, beteges fele¬ségének, Nyáry Krisztinának is; azután kö¬zel volt Bécshez is, Pozsonyhoz is, hol a palatínusnak gyakorta akadt dolga.

Palkó, mert így hívták csak a kis nádorfiút, itt már mint gyermek megismerke¬dett Magyarország minden kiváló egyénisé¬gével, kik részben országos, részben magán ügyekben a nádori udvart igen sűrűn föl¬keresték. Köztük volt Lósy Imre, Pázmány utódja a prímási széken, különben is Sopron megyének szülöttje. A vele való első ismeretségét Palkónk egész életére megjegyezte magának. „Midőn én már a negyedfél esztendőt meghaladtam, — írja az ő emlékezéseiben, — Lósy Imre esztergomi érsek sz. Pál fordulása napján atyám uramhoz jővén, engem egy fehér alabástrom olvasóval s egy pergamena képpel megkötött (megajándékozott), kit mivel meg nem köszöntem mindjárt s örömömben anyám asszonyhoz futván, vittem volna, kihívatván atyám uram, a térdére fogván, tenyerével igen megcsapdozott, pirongatván, hogy nem köszöntem legyen meg az ajándékot. Azonban anyám asszony látván sírásomat, magához híván mondja, hogy: Palkó! köll-e kalács? kit kezembe nyújtván, felejtette velem a sírást. Ez volt első és utolsó verése atyám uramnak Dunántúl laktomban.

Kellemesebb volt Zrínyire, a költőre való visszaemlékezése. Ezzel azon alkalomból ismerkedett meg, midőn leánynézőben járt a „héfláni” kúrián. (1643) „A kertben sétálva azért, — írja E. P., — Zrínyi uram engem meglátott és magához hívott. S kezemet fogva, fölemelt a földről és megcsókolt, mondván Tar Mihálynak, aki akkor ott állott: Nem sok ember tudja, micsoda gyermek legyen ez! Kire monda Tar Mihály: Talán szerencsés leszen, mert hetedik gyermeke az úrnak; igen szereti majd jobban a többinél. Mire felele Zrínyi: Bár csak sok ilyen gyermek volna Magyarországon! Mit én ugyan szívembe vettem, hogy egyféle természetűek vagyunk, kit nékem atyám uram esztendővel azelőtt megjelentett vala. De azért a Palkó nénjét mégis nem a Zrínyi kapta meg, hanem az ifjú Nádasdy Ferenc, kivel akkor a nádor hitvitázó polémiát folytatott és meg is nyerte a kath. hitnek. Kétszázezer jobbágy követte őt a kath. hitre.

Ezek a főurak és még sokan mások mégis csak mint vendégek fordultak meg Héflán-ban vagy Kismartonban. Ám a Jézus Társaságának némely hírneves atyái állandóan a nádor udvarában tartózkodtak. Ezek közül valók: Lämmermann, a császári gyóntató, Hajnal Mátyás, Némethy Jakab, Beszterczei János, Draskovich Illés. Mindmegannyi hírneves szónok és író. Ezek a tudós atyák voltak a nádorfiúk első nevelői is. Nevezetesen a mi Palkónk is tőlük tanulta a hittan és latin nyelv elemeit s tett az utóbbiban olyan haladást, hogy mint látni fogjuk, nyilvános iskolázását a „parva” mellőzésével mindjárt a „principián” kezdhette meg. Nagy kedvvel tanulta a zenét is, e nembeli gyakorlatai mellel a nagyhéfláni tanulószobájában a rajzolás alapjai egészítették ki azt a keretet, melyet azon kor oktatási rendje a gimnáziumi tanfolyam kezdő fokára nézve megállapított.

Ami azonban Esterházy Pált már oly kora éveiben Mária leventéjévé avatta, azt a bensőséges Mária-tiszteletet, azt édesanyjától, a szelídlelkű Nyáry Krisztinától tanulta. Igazán épületes ennek a mikéntje is! Volt a fraknói vár kápolnájának egy igen régi kedves kis Mária szobrocskája, melyet a nádorné először megszemlélvén, „annyira megszereté, hogy nem szűnék addig szerelmes urától való kéréstől, míglen ezen képet neki nem adná”.

Maga Esterházy Pál írja később, 60 éves korában, erről a képről a kővetkezőket. „Maga házába vívén pedig a megírt képet szegény üdvözült anyám, leábrázolni is lehetetlen, minemű kiváltképpen nagy buzgósággal imádkozék ezen sz. kép előtt, sok ízben az én szemem láttára is, igen sűrű könnyhullatásokkal és foházkodásokkal, mely igen gyakorta vala; ... mivel pedig én akkoriban, midőn ezeket láttam, úgymint 1640-ik esztendőben, igen gyermeki állapotban voltam, ítéletet a dologban nem igen teheték, mindazonáltal hallottam annakutána is, hogy azon szent kép üdvözölt szegény anyámhoz megszólamlott volna, hogy csudák is és különféle látások is történtek volna ugyanezen képnél; miket mindezenáltal annyira titkolt megírt szegény anyám, hogy teljes világosságra nem mehettek. A képet pedig annyira becsülte, hogy olyan darab aranyért amekkora azon kép, nem adta volna.”
„Meghalván azért 1641. szegény Istenben elnyugodott palatinusné édes anyám, Istennek csudálatos rendeléséből, azon szent kép nekem, akkor hat esztendős gyermeknek adatott, mely előtt mindennapi imádságaimat mindaddig végezem, míglen az 1645-ik esztendőben Grätzben a páter jezsuiták iskolájába kelletnék mennem. Akkor azért ezen szent képet kisebbik húgomnak, gróf Eszterás Orsicska kisasszonynak kezébe engedem.” Szóval, mint a nagy nádorispán egyik életrajzírója olyan szépen mondja: Sámuel sem nyerhetett vallásosabb nevelést az Úr templomában, mint Esterházy Pál a tiszta erkölcsű szülői házban.

II. Tanuló évek.

Palkót, mikor már apját is elvesztette (1645.) mint 10 éves kis árvát, Grácba vitték „principiára” a jezsuita atyákhoz. Szállása azonban nem a kollégiumban, hanem valami Moser nevű német családnál volt. Vele együtt még három Esterházy fiút vittek ugyanakkor a hives gráci iskolára. (1646/7)

Gráci tartózkodása alatt megismerkedett a szintén ott tanuló Ferdinánd és Lipót főhercegekkel, kik utóbb koronázott magyar királyok lettek. Szíve vonzalmát követve, többször felkereste a Grác közelében levő Strassengel nevű búcsújáróhelyet is.

Szert tevén ekképpen a német nyelvben való némi gyakorlottságra, már a következő tanévre (1647/48 Nagyszombatba került, most már a Jézus Társaságos atyáinak konviklusába, gramatistának.

Itt, Szornbatban, volt a jezsuiták egyik leghíresebb középiskolája; volt körülbelül 1000 1000 tanulója, 1615-ben keletkezett Mária-kongregációja és ebben igen sok levente, különösen a magyarországi nemes családok sarjaiból. Itt a magyarországi Mária-tisztelet kohójában, az 500 Mária-levente társaságában, a már 12 éves s különben is csodás tehetségű nádorfiú megtalálta a jámbor lelkületének megfelelő környezetet és csakhamar lángodozó szívvel fordul „Magyarország örökös és kegyelmes Asszonyához,” miként ő a bold sz. Máriát irataiban utóbb nevezgetni szokta.

Mindenekelőtt megemlékezett arról, hogy szept. 8-án, Kisasszonynap ünnepén született, ami őt szinte predesztinálta a v bold. Szűz bensőséges tiszteletére. Azért ebben az időben minden gyakorló füzetének homlokára odaírta: Mariano honori. Mindjárt tagja lett a kisebbik Mária-kongregációnak s már a legközelebbi tanév elején (1648) mint sintaxista rektorrá is lesz „a Makula nélkül való Bold. Szűz kongregációjában.”

Ezen komoly tanulmányok közepette némi szórakozást az 1647-ik évi pozsonyi diéta nyújtott, hová az előkelő atyafiság a kis Palkót is berendelte, hogy tanúja lehessen „Ferdinandus quartus” megkoronázásának, kivel ő már Grácban megismerkedett. Ez alkalommal sajátságos kitüntetés érte Palkó úrfit. „Azon gyűlésben — írja ő maga, — Leopoldina császárné magyar táncot kívánt látni; engem azért felvitetvén a várba, ott költött táncolnom a magyarországi kisasszonyokkal a császár és császárné előtt. Volt pedig akkor igen jó táncos kisasszony Esterházy Rebeka, szegény Esterházy Pál uram leánya s mások is voltak, de azzal köllött az oláh táncot járnom. Ki igen jó táncos vala. Annak utána két mezítelen karddal köllött a hajdú táncot járnom, kinek mestere voltam akkor. Azon tánc igen tetszett a császárnak és császárnénak. Voltak pedig muzsikások Forgách Ádám uramé; az hegedűst Hanzlinak hitták”.

Bizony nem közönséges látnivaló lehetett ő mikor a még 12 éves gróffiúcska rendre táncoltatta az ország első úrikisasszonyait.

Újabb 3 év eltelte után, az 1651/52-iki tanév elején, már ezeket írhatja Palkónk az ő naplójába: „Az öreg kongregációnak, u. m. B. A. Látogatásának rektorává lettem”. Ezen fölötte nagy megbecsülést nem annyira grófi származásának, mint inkább sokoldalú testi ügyességének, szellemi kiválóságának, de legkivált példás jámborságának köszönhette.

Ami testi ügyességét illeti, nemcsak a táncnak volt ő már nagyon korán mestere, hanem a lovaglásnak, mászásnak is. Már 4 éves korában megülte a lovat, apja ura nagy örömére, kit azután legközelebbi húsvét napján lóháton kísért szentegyházba.

Vakációkban nyulászásban telle kedve: persze ez is lóháton történt. A mászási gyakorlatokra a szombati gyalogséták adtak kívánatos alkalmat az elevenvérű úrfinak. Egyik halálos veszedelemmel járó mászása remeklését ő maga ekképp beszéli el.

„Azon esztendőben (1650) tizenhatodik máji kimentünk sétálni Szombathoz közel levő Rosséndeli erdőbe, ahol egy igen magas kétágú fa volt, kire senki sem mert a deákok közül fölhágni.

Azonban én megbízván magamat, fölmásztam éppen a tetejére s midőn onnét alákiáltanék, egyszersmind eltörék az ág alattam s én fejjel jöttem alá a fáról s estem egy ágra, melyet csudálatosképpen kezeimmel megkapván, kétszer fordultam által rajta, de mégis nem eresztettem el; és így aztán lemásztam a fáról mindeneknek nagy csudálkozásával, ahol az egy Isten tartott meg a szörnyű haláltól, kire nézve az egész deákság nekiesvén a fának, mindjárt levágták, hogy máson is ne essék valami szerencsétlenség.” (U. o.)
Szellemi kiválóságáról pedig az akkoriban nagyon sűrűn előadott komédiák (iskolai drámák) tanúskodnak, melyeknek főszerepe mindig a mi Palkónknak jutott. Egy-egy ilyen szerepben pedig néha több volt „negyedfélszáz versnél,” sőt volt „majd 500-ig való” is.

Fáradsága kellő elismerésben is részesült, mert ilyenkor rendszerint ő kapta a legtöbb és legszebb premiumot. Ilyen iskolai drámánál is esett vele furcsa eset. 1650 böjtjén, beszéli Esterházy a komédia egy Gualbertus nevű emberről tartatott, ki ellenségének az Istenért megengedvén, amint a feszület előtt térdelve imádkoznék, azon feszület hozzá hajlott s megköszönte könyörületességét. Mely feszületnek képét én viseltem, ki mellett kétfelől angyali ruhákban szövétneket tartának Draskovich János és Miklós uramék. Azonban Draskovich János uram, föl levén a félkezem kötve a keresztfára, kezdte a kezemet az égő szövétnekkel tréfában érdezni, kit végre nem szenvedhetvén, nagyon megszólítottam. Kit hallván az emberek, elfakadtak nevetve; mely dologért igen megharagudott a mester Draskovich János uramra. Ezen komédia pedig böjtben vala.”

Ami végül a nádorfiú jámborságát illeti, ezt nem csak áhítatgyakorlatai hirdették, hanem nagy hévvel végzett önsanyargatásai is, melyeket akkori általános szokás szerint részben nyilvánosan is gyakoroltak. Ezekről az önsanyargatásokról az ugyanazon időbeli homonnai Mária-kongregációnak évkönyvei adnak részletes felvilágosítást. Ezen évkönyveknek följegyzései szerint a homonnai Mária-társulat ifjúsága a különösen erre szentelt penitenciás napokon az éjjeleket nemcsak nyáron, de télen is ágyon kívül, kemény lócán töltötte; ártatlan testét ostor, bűntörő öv (cilicium) segítségével tartotta meg a lélek fegyelmében, az Isten kegyelmében, eredeti romlatlanságában, az ifjú erő teljességében.

Ínyétől megvont nemcsak minden ingerlőt, hanem az anyaszentegyház számos böjtjén kívül még, — az Isten iránt való szeretetből, a bold. Szűz és annak 7 fájdalma iránti kegyeletből, Jézus Krisztus keserves kínszenvedésének tiszteletére, — kenyéren-vízen böjtölt, magát sanyargatta. Azután ágasbogas fatörzsön, szúrós-bökős helyen feküdni, ezt is közülök sokan gyakorolták, igen szellemes módon. Az elöljáróknak nagy munkájába került, őrködni afölött, hogy az ifjú hősi lelkeket mindenkor a józan okosság kellő határai közt tarthassák meg.

De mily látványt nyújthatott még ez az ifjú hős sereg, midőn nagypénteken, I. Krisztus kínszenvedésének jelvényeivel, égő szövétnekek fénye mellett, nyilvánosan megjelent! A vezeklő énekek magyar nyelven megzendültek és saját testükre mért kegyetlen ostorcsapások alatt folyt ártatlan testeikből a kiömlő vér, az Isten iránt való szeretetből, aki, jóllehet Isten volt, ezen a napon a mennyei Atya kiengesztelésére szentséges vérét egészen az utolsó csöppig kiontá a bűnös emberi nemért. Grófok és nemesek csatlakoztak e vezeklő menethez. Kíváncsiságból lutheránusok, kálvinisták és szakadárok is megnézték e körmeneteket. Ez a szokatlan, hívő keresztényre nézve, kivált nagypénteken, hathatósan a szívhez szóló látvány, annyira megindította még a másvallású jobbágyakat is, hogy midőn földesuraikat a vezeklő menet hosszura nyúló soraiban megpillantották, a látványtól elragadtatva, maguk is sorba léptek velük, a némelyeknél készletben levő ostorokból maguk számára is kértek és mélyen meghatva a Vezeklő menetben egész szigorral vettek részt.

Ilyen nagypénteki vezeklő körmeneteket Nagyszombatban is tartottak. Szinte magától értetődik, hogy Esterházy P. az öregebbik Mária-kongregációnak rektora, szintén részt vett ezeken az önsanyargató nyilvános körmeneteken; még pedig olyan hévvel, melyet inkább kell csodálnunk, mint utánoznunk. „Egy ízben, — írja ugyanis önmagáról, — nagypénteki processión disciplinát (ostorozást) csinálván, ecettel mosták hátamat... igen kisebesedett s egynéhány hétig rosszul voltam miatta.”

Ezek a XVI. és XVII. századbeli Mária-leventék, jóllehet még csak gyermekek, mégis az imádság és önsanyargatás emberei és éppen azért a szellemi erő, a lelki béke, testi üdeség és edzettség férfiai. Csak így voltak képesek és méltók arra, hogy a minden oldalról tépdesett szegény Magyarország paizsai legyenek s végre fel is szabadítsák a 150 éves török járom alól.

Nem csoda, ha Esterházy P. ártatlan lelkülete ezen időben a szerzetes élethez kezdett vonzódni. Mikor aztán mestere, egyik jezsuita páter még biztatta is, hogy jezsuita legyen, egyik társával, Csáky Zsigmonddal összebeszéltek, hogy alattomban megszöknek és titkon „jezsuita páterek szerzetébe” mennek. A dolog idejekorán kitudódott s a Szombatba sietett jó rokonnak, Esterházy Farkasnak háromheti rábeszélésébe került, míg végre nagy nehezen rábírta Pál öccsét, hogy lemondjon a szerzetesi életről.

Ez történt 1652. tavaszán, mikor még a Palkó úrfi tanulna az filozófián.

III. Házassága.

De hát mivel is sikerült Esterházy Farkasnak Palkónkat eltökéllett jámbor szándékában megingatni? Lelkére beszélt és igyekezett neki bebizonyítani, hogy az ő házassága „az egész Esterházy família javára és előmenetére volna”. E célból bizonyosan elébe adá, hogy szegény István bátyja és jó ángya már régen meghaltak s csak egyetlen kis árvácska, a kis Orsicska maradt utánuk.

Rámutatott másik bátyjára Lászlóra is, ki ugyan már megházasodott, de mindezideig család nélkül szűkölködik. Úgy vagyon a látszata, mintha ő rá, Palkóra nézne szegény atyja urának szép öröksége, sőt talán király képében viselt nagy méltósága is, meg lévén neki, Palkónak, jövendölve, hogy „apja székiben fog ülni”. Bizonyára figyelmezteti arra a jelenetre is, mikoron a boldogult palatínus héflányi beszentelése alkalmával P. Lämmermann kezén fogta Palkócskát, oda állott a rokonok elé, ezeket mondván: „Ha az Esterházy famíliának javát és megmaradását kívánjátok, ennek a kisdednek Esterházy István leányát el kell feleségül venni.”

Ilyetén rábeszélésnek a vége azután az lett, hogy Esterházy Pál nemcsak a szerzetességről mondott le, hanem Esterházy Farkas közvetítésével el is jegyezte magának bátyjának, az 1641-ben elhalt Istvánnak, egyetlen leányát, az akkor még csak 12 éves Orsicskát.

A korai eljegyzésből minden számítás ellenére hamarosan házasság is lett. A nádori család legidősebb tagja, Esterházy László u. i. 1652. aug. 28-án Vezekénynél hősi halált halt, három másik Esterházyval egy időben. Ennek következtében a mi Palkónk lett a nádori család feje, javainak főörököse, ami sürgőssé tette házasságának megkötését. Ez, a pápai dispenzáció meg-érkesése után, meg is történt 1652. okt. 2-án, Sz. Orsolya napján, a fraknói vár kápolnájában. Esterházy Pál ekkor 17 éves, kis felesége pedig csak 12 éves volt. Régi időben a mágnássarjak ugyan nagyon korán házasodtak, de az ilyesmi még akkor is a ritkaságok közé tartozott.
Különben a fiatal, úgyszólván gyermek-házaspárt, még az esküvő napján széjjelválasztották. A kis Orsicskát vitték a „Frajlák” közé, ahogyan akkoron a német nevelőnőket nevezték. Pál úrfit pedig visszaküldötték Szombatba, tanulmányainak utolsó évfolyamára.
Érdekes az is, hogy a 17 éves Pál akkor már pápai főkapitány és soproni főispán volt. Szegény bátyjáról, Lászlóról, szállottak reá ezek a méltóságok, pedig még esküvője előtt.

Befejezvén szerencsésen nagyszombati tanulmányait, elérkezének ismét (1653) a vakációk. „Értvén, írja Pál az ő emlékirataiban, hogy Ferdinandus tertius felséges császárunk és királyunk öregbik fiát, negyedik Ferinandust, római királyságra akarják koronázni, magamban eltökéllettem, hogy oda menjek Ratesbonába (Regensburg), ahol koronázatnak kelletett lenni.”

Május 29-én indult meg ezen útjára Nagyszombatból, ájtatosan járulván megelőzőleg a szentségekhez. Bécsben sógora, Nádasdy Ferenc is csatlakozott hozzá, honnét négy, pénzen bérelt „Landskochi”-val történt a továbbutazás.

A koronázás június 18-ikára volt kitűzve s így elég kényelmesen utaztak, jobbra-balra kitérve minden nevezetes helyre. Regensburgban 8 napig tartózkodtak. Látták Gizella magyar királyné sírját és itt misét is hallgattak. A koronázási szertartások végeztével az új német király 14 vitézt lovaggá ütött, köztük volt Nádasdy és Esterházy is. Másnap Pál gróf a spanyol követnél ebédelt négy német választófejedelemmel. Harmadnap a trieri választó hívta őt ebédre. Mikor a császár egészségére ittak, billikomát egyre kiitta, „gentem hungaricam gloriosam volens ostendere”, de azért hazamenet vad lovát, mindeneknek csodálkozására, mégis pompásan megülte. Útközben valami utcai játékasztalnál (ad ollam fortunae) szerencsét is próbált és 4 aranyos betéttel értékes serleget nyert, melyet vacsorára megtöltetvén, ezt is egyre kihajtotta, „in signum laetitiae”.

Szóval a magyar virtust okkal-móddal Esterházy is megmutatta.
Regensburgból vagy 14 nap alatt bejárták az összes régi bajor városokat. Különösen tetszettek Esterházynak: Landshutban a 460 láb magas torony, Münchenben a jezsuiták nagyszerű építkezései, Augsburgban a híres fegyvertár, melyben 7 óra hosszat időzött. Ingolstandtban a jezsuiták kollégiuma és egyeteme. Gänsburgban magyar grófnét és magyar vonatkozású föstött képeket láttak, a várban pedig halálra ítélt, de megkegyelmezett aposztata papokat stb. stb.

Körútjukat befejezve július 4-én keltek ismét útra Regensburgból. Július 6-án látták a degendorfi csodálatos szent ostyát. Passau, Linz után Grainba érnek, hol a Sz. Ferenciek „Eremitárum”-át nem győzi eléggé dicsérni. A Duna örvényén rettegéssel mennek keresztül és kétszer is végeznek hálaadó imádságot, azonfelül bőséges alamizsnát adnak a csónakon kolduló barátnak, aki húzta a kis harangot, míg a hajó az örvényen áthaladt. Melken meghálnak, megnézik a híres könyvtárt és 10-én szerencsésen Bécsbe érnek. Ahol útközben jezsuita-pátereket találtak, ott Esterházy rendesen gyónt és áldozott is.

Bécsben végzett buzgó hálaadás után hazatérve Kismartonba első dolga az volt, hogy utazását leírta latin nyelven „a magyar ifjúságnak buzdítására”.

Újabb két évi várakozás után, mikor már Pál gróf „az öregebb adományokban”, nevezetesen a had- és hittudományokban is szép haladást tett, végre megtarthatta menyekzői lakodalmát is. Hosszas és százféle előkészület előzte meg a fényes nászünnepet, mely Kismartonba ment végbe, 1655. farsangján, február 6-án.
Vendéget jó sokat hívhattak, mert nemcsak a várban és városban, hanem még a szomszédos falvakban is rendeltek szállásokat.

Ki volt adva rendeletben, minden úgy legyen, mint egykor István bátyja örömünnepén. Azért biztosra vehetjük, hogy a nagyszombati egyetem ez alkalommal is előadásaival tisztelte meg a kismartoni nászünnepet, úgy mint István gróf idejében. Népünnep, mozsarazás, tűzijáték szintén az ünnepi programhoz tartoztak. Jámbor úri házaknál az is szokásban volt, hogy a falu szegényei voltak az első vendégek, kiket a vőlegény és menny asszony személyesen szolgálták ki. Pál gróf, a példás Mária-levente és ez ő jámbor Orsicskája, kétségkívül ragaszkodtak ehhez a szép szokáshoz is.

A jámbor ifjú főúr életének minden fontos mozzanatát vallásos lelkületének egy-egy megnyilatkozásával tette emlékezetessé. — Így fraknói házasságlevelébe beleíratta: „Ez a házasság szolgáljon a mindenható Isten nagyobb dicsőségére, a b. szűz Máriának és minden szenteknek tiszteletére, a kath. anyaszentegyház javára és a lelkek üdvösségére.” A kismartoni lakodalom után pedig ezeket írja naplójába: „Istennek dicsértessék az ő szent neve s engedje, hogy jó csöndességben élvén, az igaz római hitben is múljunk ki e világból.”

Az ő kedves fraknói szűz Mária szobrocskájáról ezekben a vígságos napokban sem feledkezett meg. „Ennekutána pedig, midőn én is végezvén iskoláimat, hazaszállottam s fentírt húgomat örök házastársul vévén, ezen szent képet nagy örömmel kezemhez vévén, fraknói házamban tartottam, nemkülönben mint kiváltképpen való kincset, mely előtt vékony tehetségem szerint gyakran ájtafoskodtam.”

IV. Az „Immaculata tisztelője.”

Ezzel a tisztelettel ment ki Esterházy Pál a nagyszombati iskolából és ezzel lépett be az élet nagy iskolájába is. Ezen hittitok iránt való áhítata igazán napként ragyogott az ő lelki világának egén. Erre vonatkozó írói tevékenységéről egyenlőre nem is szólva, itt az ő Immakuláta-áhítatát hirdető templomokról, szobrokról és alapítványokról akarunk röviden megemlékezni.

1. Az első templom, melyet a 25 éves Esterházy Pál 1655-ben építtetett, az ő kedves kismartoni várkastélyának temploma. Ezt a templomot az „Immaculata” mennyei védelme alá helyezte. így is maradt maiglan. Nevezetes ebben az a körülmény is, hogy ez a kismartoni vártemplom és a vele egy időben (1659) megépült lorettomi búcsújárótemplom egész Győr egyházmegyének legidősebb Immakuláta-templomai.

Említésre méltó az is, hogy ennek a kismartoni Immakuláta-templomnak Esterházy Pál 1692-ben 175 mázsás harangot öntetett. Ezt tartották akkor Magyarország legnagyobb harangjának. Nyolc ember kell meglódítására. Hangja 2 órányira elhallik. Mint műemlék elkerülte a rekvirálást.

Az imént említettük lorettomi templom 1683-ban belsejében kiégett. Szegény Nádasdy, a templom építője, akkor már nem élt. Ezért Esterházy vállalta magára a főoltár költségeit. A gyönyörű Immakuláta-oltárkép 1692-ben készült el. Ez megvan ma is, felette az Esterházy hercegi címerrel.

2. Mennyi szobrot emelt Esterházy Pál a szeplőtelen boldog-asszony tiszteletére, nem is tudjuk. Itt csak kettőről akarunk megemlékezni, a velük összefüggő érdekes körülmények miatt.
Ezek közül az elsőt Nagyszombaton állítatta fel, azon egyetemi épületnek főtere előtt, melyben egykor őt fölavatták Mária-leventének. Ez a szobor gyűlhelye lett a nagyszombati Mária-tisztelőknek, mert előtte gyakorta tartottak különféle ájtatosságokat. A Mária-ünnepeken pedig a Mária-társulatok gyűltek előtte egybe s énekkel, zenével dicsőítették a szeplőtelen szűz Anyát.

Mikor megszűnt az egyetem, ezt a már jócskán megviselt szobrot Draveszky Ferenc nagyszombati kanonok saját altarista házának homlokzatán helyezte el és tekintélyes alapítványt tett le fenntartására és egyúttal azon célra, hogy a szobor előtt szombaton és Mária-ünnepeken lámpa ég¬jen. Az alapítványi tőke még a devalváció, után is 819 frt-ot és 40 krt. tett ki.
Ez a szobor jelenleg a plébánia-épü¬letnek a templom felé néző külső falazatán van elhelyezve. Az előirt napokon a lámpa ma is ég előtte. Az alapítvány évi kamatai azonban 38 K 50 fillérre zsugorodtak össze.

A másik emlékezetes Immakuláta-szobrot Esterházy Pál Fraknón csináltatta 1687-ben. Ennek történetét maga mondja el követ¬kezőképen: „Midőn Leopoldus Róm. Császár és Magyar Ország Királya, énnekem az Imperiumbeli Hercegi Méltóságot, kegyel¬mesen, jámbor hívséges szolgálatomért ígérte volna, fogadást tettem az Istennek és a Bold. Szűznek, hogy valamely nap lészen annak megadása, azon szentnek képével egy oszlopot csináltatok. Tetszett azért a nagy irgalmú Istennek, hogy az a böcsütet az ő szent anyjának adatnék; kire nézve Karácsony hava nyolcadik napján, azaz B. Asszony Fogantatása ünnepén anno 1687 Pozsony városában adatott azon Méltóság nekem, kire nézve fogadásomnak eleget akarván tennem, ezen képet oszlopjával és több részével együtt csináltattam a B. Szűz tiszteletére.”
Ez a fogadalmi szobor a fraknói vár szomszédságában most is látható.

3. Esterházy Pál az „Immaculata” iránt való soha meg nem fogyatkozó tiszteletnek holta után is hirdetője és terjesztője akart lenni. E célból a bécsi egyetemnél 500 forintos alapítványt tett azon egyetemi hallgatók, valószínűleg theologusok javára, akik a bécsi bazilikában — ez alatt alighanem a Szt. István-templomot kell értenünk — a császárnak, környezetének és a birodalom főembereinek jelenlétében a legjobban bizonyítják a bold. Szűz szeplőtelen fogantatását.

Ugyanezt cselekedte a nagyszombati magyar egyetemnél is. Itt is alapítványt tett olyatén rendeltetéssel, hogy az egyetemen a bold. Szűz szeplőtelen fogantatásának ünnepét megüljék, ez alkalommal az ő dicsőítésére szentbeszédet tartsanak s ezen beszédet ki is nyomassák.

Ez a nádor életében és azon túl is sokáig megtörtént. 1704-től 1706-ig vagy negyven olyan nyomtatott szentbeszédet ismerünk, melyek az Esterházy Pál alapította nagyszombati ünnepségek alkalmával védelmezték és dicsőítették a bold. Szűz szeplőtelen fogantatását. Balogh többször idéztük művében (776—777. 1.) mindezen beszédek szerzői és címei pontosan fel vannak sorolva.
Esterházy Pál azonban nemcsak a főiskolákra, hanem élte végén a középiskolákra is gondolt. U. i. 1712-ben 1000 frt alapítványt tett le a pozsonyi és soproni gimnáziumban, azon célból, hogy a bold. szűz-Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepén elmondandó imádságokat nyomassanak ki (Rupp I.: M.o. Helyr.Tört I.K.511.lap.) Ezek az imádságok ma már ismeretlenek.

V. Szenthelyek iránti kegyelete.

Esterházy Pál Immakuláta-tiszteletével párhuzamosan nyilatkozik meg a csodákkal ékes kegyhelyek iránt való páratlan kegyelete is.
Ezen szenthelyek képeit szenvedéllyel gyűjtögette, történetüket jegyezgette; ahová lehetett, személyesen ment el, ahová nem mehetett, oda fejedelmi ajándékait küldözgette, így a külföldi szenthelyek közül a lengyelországi Csensztochau is dicsekedhetett az ő bőkezűségével.

Azon kegyhelyek, hol gyakorta ájtatoskodott, a következők:
1. A bécsi Mariahilf-templom, az Esterházyak bécsi külvárosi házának közelében. De nem közelsége, hanem a benne 1660 óta tisztelt Mária-kép vonzotta oda a jámbor magyar főurat. Mikor azután az 1683-ban elpusztult kis kápolna helyére fényes templom épült, ennek díszes, máig meglévő főoltárát Esterházy Pál csináltatta.

2. Nem messze Bécstől van Lanzendorf nevű búcsújáróhely is. Állítólag a hunok vívtak itt valaha nagy csatát. Ezen a helyen ősi kápolna állott, mely fölé Lipót császár (1699-1703) nagy templomot rakatott. Ugyanekkor Esterházy Pál nádorispán és neje Thököly Éva a régi kápolnát hozták a templomhoz méltó állapotba. A hívek a fájdalma szent Anya tiszteletére sereglettek ide, amihez nagyon hozzá illett a Niering Félix lanzendorfi ferencrendi testvér tervei szerint épült híres kálvária is.

3. Bennünket magyarokat sokkal közelebbről érint Esterházy Pálnak a „Fertői Boldogasszony” csodás képéhez való nagy áhítata. Ezt a kis szobrocskát Esterházy Pál — mint a maga helyén már elmondottuk — édesanyjától, a nagy jámborságú Nyáry Krisztinától örökölte és féltő gonddal őrizte fraknói sziklavárában. „Azonban — írja róla Esterházy Pál — magam levén egykor tárházamban, az 1656-ik évben, szeptembernek, azaz Kisasszony havának 8. napján, mely a boldogságos Szűz születése napja, 4 és 5 óra között délután, nagyobb ájtatossággal kívánván imádkozni… úgy tetszett, hogy ezen csodálatos szent képet a Fertőn túl való puszta Boldogasszony szentegyházának vinném, megépíttetvén azon szenthelyet is, mely is régenten ugyan a boldogságos szeplőtelen szép Szűz tisztességére építtetett vala, mire nézve én is azon helyen, úgymint ezen szentkép előtt fogadási tettem, hogy a szentegyházat meg is építtetem, e képet is oda viszem; sőt páter franciskánusoknak is klastromot építtetek s fundációt is teszek. Ennek fölötte ugyanezen csodálatos szentkép előtt mindenemet, magammal együtt, az Istennek és az ő szent anyjának örökösen adám, a szentegyházat pedig valamennyire föl is állítván, a szentképet is oda vívén, szinte Kisasszonynap estéjen, az 1661. évben, holott Istennek sokféle áldását veszik azon szenthelyen a keresztény hívek, melyért dicsértessék az Atya, Fiú és Szentlélek Isten örökkön örökké.”

A török 1683-ban ezt a szenthelyet is elpusztította, templomostól, kolostorostól együtt. A nagy Mária-tisztelő nádor azonban még a réginél is fényesebb templomot, tágasabb kolostort rakatott (1695—1702), hogy méltó hajléka legyen ősi családja legdrágább, legféltettebb kincsének: „Förtő mellett levő Boldogasszony csudálatos szentképének.” Ebben a templomban áldják és magasztalják most is még a hívek a fertői, csodákkal ékes boldogságos szép szűz Máriát.

4. Igen sokszor fordult meg Esterházy Pál a kismartoni birtokához csak kétórányira eső Lorettom nevű búcsújáróhelyén is. Ott volt már 1659-ben a szép Immakuláta-templom nyolc napig tartó felszentelésén. Ezen az ünnepen 11 püspök, számos főúr és 20 ezer hívő nép volt jelen. Ezt a szenthelyet is hamarosan két nagy szerencsétlenség érte. 1671-ben lefejezték építő-kegyurát gróf Nádasdy Ferenc országbírót; 1683-ban pedig a tatárok elhamvasztották a templomot, úgyszintén a mellette álló kis Loretto-kápolnát is.

Esterházy Pál még a tél folyamán magára vállalta a kápolna helyreállítását. Evégből az 1684-ik év első felében ötször látogatott el Lorettomba. Január 30-án már misézhettek is a kápolnában. Ezentúl nem volt év, hogy a nádor Lorettomot fel ne kereste volna. De nemcsak felkereste, hanem magával hozta feleségét, nagyobb gyermekeit, rokonait; néha 8—10—16-an is voltak. Valamennyien gyóntak, áldoztak; rendesen három szent misét hallgattak s többször értékes ajándékokat is hoztak magukkal. 1691-ben, hogy úgy mondjuk, ez a jó viszony még szorosabbra fűződött. Esterházy Pál u. i. a bécsi kamarától, az akkori pénzügyminisztériumtól, megvette a szarvkői uradalmat, amelyhez Lorettom is tartozott. Hálából ezen szerzeményért a nádorispán 1692. június 24-én két arany koronát hozott a szenthelyre; egyiket a csodálatos sz. Mária-szobor, a másikat a kis Jézuska számára. A koronák értékét 1500 frt-ra becsülték.

A hercegi csalód lorettomi búcsújárásai ezentúl még gyakoriabbak lettek. A nádor nélkül is sűrűn jelennek meg a hercegné, a gyermekek, rokonaik, vendégeik stb. Nagyobb ünnepségekre kirendelik a hercegi udvar híres zenekarát is. A herceg kíséretével sokszor ott marad ebéden is; néha maga vendégeli meg az egész konventet és saját kíséretét. Egy ízben csaknem százan voltak ilyen hercegi ebéden. Mindezen adatokat az imént idéztük „Diurnale” (Napló) tartalmazza.

Ezek a lorettomi aranynapok körülbelül a kurucháború kitöréséig tartottak. Az ellenség gyakori betörései miatt ekkor a herceg Kismartonból elköltözött, közben meg is öregedett s mire a háború ellanyhult, addigra saját székhelyén új szenthely keletkezett.
5. Ez az új szenthely a kismartonhegyi Kálvária. Niering Felix lanzendorfi remeke annyira megtetszett a hercegnek, hogy hasonmását ő is akarta bírni. A rend elöljáróinak engedelmével elhozta tehát Felix frátert, — aki egyébként tanult asztalos volt, — s a kellő tanulmányok, tervezgetések után már 1701-ben letették az új kálvária alapkövét. 1707-re, tehát hat év alatt, el is készült, még pedig olyan mesteri módon, olyan művészi és díszes kiállításban, hogy akkoron a világ nyolcadik csodájának tartották. A felszentelés ünnepsége egy teljes hétig tartott. Tengernyi búcsújáró zarándokolt az új kálváriához. Külön ferencrendi kolostort kellett melléje alapítani. Négy év alatt 155 ezerre ment az áldozók száma.
De még ennél nagyobb örömet is ért meg az öreg herceg! Ez időben a nagy-höflányi fürdőház Mária-szobra kezde csodákkal tündökölni. Hosszantartó megfigyelések, vizsgálatok és tárgyalások után az egyházi hatóság megengedte ezen hárommázsás kőszobornak a kismartoni kálváriahegyre való áthelyezését, ami 1711. szeptember 3-án este meg is történt. A herceg díszkocsiján maga vitte a szobrot; követték őt főúri díszben fiai, ezek feleségei, urak, papok és jámbor hívek nagy sokasága. Másnap Keresztély Ágoston győri bíboros-püspök a csodálatos szobor előtt bemutatta az első ünnepélyes nagymisét.

6. A jámbor herceg ebbeli ájtatoskodásainak és a vele járó lelki örömöknek koronáját mégis úgy hisszük az ő öreg-máriacelli búcsújárásai képezik. Röviden még ezekről is be kell számolnunk. Számuk ám akkora, hogy itt csak az emlékezetesekkel foglalkozhatunk.

Esterházy Pál már ifjúkorától járta az öregcelli utat, de 1674-től fogva egész Kismarton vidékére rendszeressé tette. E végből Kismartonhegyen sz. Apollónia tiszteletére kis kápolnát építtetett s az évi processió indulási idejét állandó napra, u. m. Sz. István király ünnepére tűzte ki. E nap reggelén volt a körmenetnek ünnepélyes kivonulása a városból és várból, papokkal, zenészekkel és nagyszámú kísérettel. Az Apollónia-kápolnánál megállapodtak s ünnepélyes búcsúztatás után elváltak. Ugyan itt történt a búcsújárók fogadása és ünnepélyes bekísérése a várba és városba.
1670-től 1680-ig az Esterházy-rokonság az átalakított celli templom evangéliumi oldalán négy mellékkápolnát csináltatott. Ezek közül a sz. Katalin-kápolna Esterházy Pál és neje Orsolya költségén készült és felavatása 1680-ban történt,30 bizonyára a donátor jelenlétében.

Nevezetes volt minden tekintetben Esterházy Pálnak 1683-iki celli búcsújárása. Ezen év július havában foglalták el a török-tatár hadakkal egyesült kurucseregek a dunántúli megyéket, köztük Sopron megyét is. Esterházy egyre-másra kapta a felszólításokat, hogy hódoljon be a töröknek, illetőleg szövetségesének, Thököly Imrének, aminthogy a többi dunántúli urak: a Draskovichok, Batthyányiak és városok is mind behódoltak; amit ha Esterházy megteszen, várai és uradalmai biztonságban lesznek, különben pedig tönkremennek. Sőt a nagyvezér, mint Esterházy Pál maga írta Lipót királynak, még a magyar királyságot is felkínálta a szorongatott nádornak.

És mit tesz a nádor? A fertői Boldogasszony csodálatos képét, úgyszintén a lorettói sz. szobrot is, Fraknó várába viteti, azután családjával és csekélyszámú vitézeivel ő is idevonul, hogy bevárja a császár segítségét. De a segítség helyett azt látja, hogy az egész Vulka völgyében falvai esténként lángban állanak; azt hallja, hogy a tatár jobbágyait, ahol éri, szabdalja és ezrével hurcolja rabságra.
Bizony mindezt látva, megfontolva, felsóhajtott: Csak az Isten a megmondhatója, mily nyomorba jutottam! De azért meg nem ingott! Az ő kedves, csodálatos képe előtt, könnyhullatásokat végzett, imádságból erőt merített. „Én nem fogok Bál előtt térdet hajtani”, — írta királyának és nem is hajtott.

Várát hajdúinak és az odamenekült jobbágyság hűségére bízván, maga családjával s valamelyes kísérettel a hegyeken keresztül Cellbe menekült. Sehol sem írja, mit tett, mit fogadott itt; de később mégis nyilvánvaló lesz. Családját biztonságba helyezi, maga pedig Leoben és Passau városok útbaejtésével csatlakozik a császári felmentő sereghez.

Ebben a nagy katasztrófában nemcsak Esterházy Pál királyhűsége állta meg a tűzpróbát, hanem igazán csodálatosan még Kismarton és Fraknó várai is épen maradtak. Hálaadásul a herceg 1689-ben óriási festett képet vitt Öregcellbe, mely őt és feleségét térdeplő helyzetben,életnagyságban ábrázolja, köztük a kismartoni várkastéllyal, a háttérben pedig Fraknó várával. A latin aláírás az ajándékozók háláját hirdeti a celli szűz Anya iránt. A hála és a kegyelmes képek tiszteletének még egy vonását kell ide iktatnunk. Az 1683-iki háborús veszedelem megszűntével a Fraknó várába szállított boldog-asszonyi és lórettói szentképeket ünnepélyes módon „szép rendes ájtatossággal felkészült embereinek nagyszámú kísérőseregei között” vitette ismét vissza az ő szokott helyükre, „maga is mindenütt a szentképek mellett gyalog járván, devotizálván.”

Ezt az épületes példát az ő halotti szónoka is magasztalólag említi fel híres gyászbeszédében. (Sol Mysticus. 14. 1.)

De ez a hálának csak részlete volt! 1690-ben a herceg újjácsináltatta a celli kegykápolna oltárának ezüst ormózatát, mely idő alatt a csodálatos szobrocska a szintén hercegi Katalin-kápolna oltárán volt felállítva. Az ünnepélyes átvitel 1691. áldozó-csütörtök előestéjén történt, a nádorispán szűkebb udvarának jelenlétében.

Ez is csak bevezetése volt az igazi hálaünnepnek, mely az év nyarán ment végbe, mikor is a nádorispán összes uradalmaiból olyan körmenetet vezetett Máriacellbe, amilyen oda Magyarországból Scitovszky bíborosprímás idejéig (1857) nem érkezett.

Ez a processio 1691. aug. 20-án, délután 4 órakor indult el Kismartonból, a szokottnál sokszorta nagyobb ünnepélyességgel, a következő rendben.

1. Elől ment a processio vezetője hosszú kék ruhában, fején koszorúval, kezében a zászlónyélre illesztett hercegi címert vitte,
2. Következett egy aranyozott nagy vörös zászló, melyet három, szintén kékruhás és koszorús férfi vitt.
3. Fiúgyermekek párosával, az összes hercegi uradalmakból, számuk 3860. Minden 100 fiú után egy pár zászlót vittek.
4. Zászló és hercegi címer, utána 2360 felnőtt férfiú.
5. Kékruhás, koszorús férfiú zászlóval, nyomában 1050 idősebb ember az uradalmakból.
6. Ismét kékruhás, koszorúzott férfi a hercegi címerrel; utána 100 kismartoni polgár a város lobogójával.
7. Ugyanolyan férfiú, 2 zászlós fiúval, akiket trombitások és dobosok követtek. Ezek után vitték a szent olvasó 15 titkát. A muzsikusok és énekesek párosával.
9. Zászlós ember, 6 minisztránsfiú.
10. Plébánosok és más lelkészek karingben; ezeket meg a kis Jézus szobra követte, póznán.
11. Négy pap teljes ornátusban.
12. Négy prelátus, névszerint: Rumell Márton főapát, Ordódy Zsigmond, Valperger Tamás, Poch Lőrinc, élükön Esterházy Miklós v. tinnini püspökkel, a herceg fiával, papok; összesen százan.
13. A nádor.
14. Sok gróf és báró, párosával. Névszerint: Csáky László, Zichy Imre és Péter, 3 nádorfiú: Ádám, József és Zsigmond, Eszterházy Ferenc és József grófok, Nádasdy István stb.
15. A többi nemesek és a szolgaszemélyzet.
16. Címerhordozó férfiú s egy zászlóvivő.
17. Nyolc fehérruhás leány, fejükön aranykoszorúval, kezükben címerrel.
18. Más négy, szintén fehérruhás, aranykoszorús leányka, kik a boldogságos Szűz szobrát vitték.
19. A nádorispánné.
20. Több grófné, még pedig: özv. Eszterházyné, özv. Nádasdyné, Eszterházy Klára, Júlia, Krisztina és Mária grófkisasszonyok s még mások.
21. 120 nemes asszony.
22. Zászlóvivő; utána a különböző uradalmakból 1235 leány, felbontott és leeresztett hajjal, fejükön koszorúval.
23. Zászlóvivő; 710 asszony.
24. Ismét zászló, nyomában 510 férfiú, kik karjaikat keresztalakra kitárva mentek.

Végül: hintók, kocsik, szekerek, tevék és lovak. Az egész processióban 8765, mások szerint 11.200 ember vett részt s hat nap alatt értek Máriacellbe.

A celli ájtatoskodásokról csak annyit tudunk, hogy az akkor vett zalánkeméni győzelem örömére Nagy Lajos királyunk kincstári sz. Mária-képét ünnepélyesen körülhordozták s végezetül letették az új kegyelem-oltárra. Az ünnepélyes hálaadó istentiszteletet Miklós v. tinnini püspök, a nádor legidősebb fia tartotta. Az egész búcsújárás körülbelül 14 napig tartott. Ez volt Esterházy Pál hálája, amiért 1683-ban annyi ellenség torkából ő is, családja is szerencsésen megmenekült. E. P. életének egyik magasztalója azt is megemlíti, hogy a celli processiok alkalmával „Zsidók, Törökök és eretnekek jöttek szent keresztségre.” (Vargyas András: Sol. Mysticus. 11. 1.) Ezeket bizonyára már hazulról hozták magukkal s ha ez már rendszerint így történt, a legnagyobbik processió alkalmával sem maradhatott el.

Még egy búcsújárásról kell még megemlékeznünk, t. i. az 1712-ik éviről; azért, mert ez alkalommal a herceg egy 4 és fél láb magas ezüst monstranciát ajándékozott a celli szent helynek és meri ez a búcsújárása volt Máriacellben az utolsó. Egész életében 58-szor lette meg ezt az utat, még pedig amikor tehette, — gyalogszerrel. E tekintetben tájékozásul szolgálhat az, hogy 1692-ben is, tehát 57 éves korában, még gyalog ment öreg Cellbe.

Valóban, ha a szent helyek iránt való kegyeletnek ennyiféle megnyilvánulását megszívleljük, barátnak, ellenségnek egyaránt el kell ismernie, hogy egykor nagy, most is szép hazánknak nincs több oly fia, aki Esterházy Pállal e téren felvehetne a versenyt. Azért megérdemli azt a koszorút, melyet homlokára fűz egyik legjámborabb történetírónk, írván róla: Világosság ő a gyertyatartón, hogy világosodjék nemcsak a házbelieknek, t. i. nekünk magyaroknak, hanem mindenkinek a föld kerekségén.

VI. Tolla is a szűz Máriáé.

Esterházy Pál írói hajlama már kora ifjúságában jelentkezett. „Emlékezései” képezik irodalmi zsengéjét. Ezek megírására bizonyára a családjában szinte hagyományos családi krónikák ösztökélték, melyek azonban nem voltak a nyilvánosságnak szánva, valamint az ő „Emlékezései” sem.

1653-iki útleírása latinul van megírva. Ezt az ifjúságnak szánta ugyan, de kinyomatására nem került sor, mert, mint maga mondja, 45 évig úgyszólván megszakítás nélkül csak a csaták zajában forgolódott, mely idő alatt írói tollát alig vehette kezébe.

Buda visszavétele után (1686) ez is megváltozott. Esterházy a hadiszállást írószobájával cserélte fel és oly hévvel fogott a gyűjtött anyag rendezéséhez, hogy 1690-től haláláig kilenc könyve jelenhetett meg, egyik-másik újabb kiadásban is. Csaknem valamennyi a boldogságos Szűz dicsőítését szolgálja. Erre maga Esterházy jegyzi meg: Bizonyára nagy vakmerőségnek nevezhetném ezt, ó szent Szűz, ha nem az irántad való szeretet ösztönzött volna erre.

Kiadványai sorát megnyitja 1690-ben ily című könyve: Az egész világon levő csudálatos b. szűz Mária képeinek röviden föltett eredeti. 4. 220. I. Ebben a munkában 116 Máriaképnek eredete van leírva, köztük 12 magyaré is. 1696-ban „Mennyei Korona” cím alatt újabb kiadást ért. Ebben már 1300 a leírt képeknek száma s köztük 120 a magyar. Esterházynak ezen műve a Jordánszky-féle (1836) és még inkább a Bucsánszky-féle népies kiadásokban, magyar és német nyelven, az egész országban el van terjedve és a boldogságos szűz Máriának tisztelői most is még nagy lelki örömmel forgatják. Valóra vált ekképpen az, amit Esterházy Pál „Az kegyes Olvasóhoz” intézett „Élőbeszédjé”-ben a könyv céljául kitűzött, írván ezeket: „Tudván születésemtől való kötelességemet, az véghetetlen irgalmas Istennek makula nélkül való szent Anyjához, kinek ugyan Születése napján születtem e világra, gondolkodtam sokszor elmémben, gyötrődvén, miként dicsérhessem sz. Nevét, az én vékony tehetségem szerint és terjeszthessem dicsőséges voltát mindenütt ugyan ez világon, de kiváltképpen az Magyar Nemzet előtt, ki a sok tévelygések miatt, az régi szép ájtatosságtól annyira eltávozott és elfordult... melyhez képest gondolkodván továbbá, mi móddal dicsérhessem ezen Isten szent Anyjának, Magyar Ország kiváltképpen való örökös királynéjának, az boldogságos, szeplőtelen Szűz Máriának szent Nevét, találtam magamban, az Magyar Nemzet és kiváltképpen az igaz ájtatos szívek lelki vigasztalására és üdvösségére igen hasznosnak lenni, hogyha ezen bold. Szűznek az egész világban levő csudálatos képeinek eredetit, csudáit és históriáit csak igen rövideden egyben szedném és az körösztény Lelkeknek eleiben adnám.”

Időrendben Esterházy Pál második műve: Via Lactea... Viennae. A.D.MDCXCI. 4. r. 384. 1. Terjedelmes latin imádságos könyv, mely 1707-ben, tehát még a szerző életében második kiadást ért.
Ugyanezen évben jelenik meg: Az Bold. Szűz Mária Szombattya. Nagyszombat 1691. 4. r. 164 l.

E művecskével szerzője azt akarta elérni, „hogy Isten ő Szent Fölsége, az Bold. Szűz esedezése által, az ki az egész keresztyénségnek, de kiváltképpen az Magyar Nemzetnek örökös királyné asszonya, tekintvén ezen könyvecskének ájtatos Olvasóinak könyörgésére is, szegény utolsó romlásban nyomorgó hazánkat is, megfogja vigasztalni és híveit is az veszedelemtől méltóztatik megmenteni.” (Ajánló Levél.) A hercegi szerző könyvének úgyszólván minden lapján megemlíti a szeplőtelen Szüzet. A mű nagy kedveltségét bizonyítja az, hogy 1696-ban lefordították horvát nyelvre is. 1701-ben pedig az eredeti jelent meg újabb kiadásban.

Sorrendben következik: Litaniae ad B. M. V. per totius mundi miraculosos Imagines divisae, ac per Regna et Provincias, ac Loca distinctae. Viennae. 1697. Scripsit Paul. Estoras. 4. r. 101 l. A hercegi szerző ezen művében 1550 csodálatos képről emlékezik meg.

Következik: Speculum Immaculatum.Viennae. 1698. 4 r. 186 l.
Dogmatikus mű, mely a boldogságos Szűz szeplőtelen fogantatását bizonyítja, jórészt idegen szerzők nyomán; azonban annyira alaposan, hogy jeles dogmatikusunk Dudek szerint a mű most is igen jónak mondható. 1747-ben Kassán újból kinyomatták.

Ezen mű előszavában írja Esterházy Pál, hogy mindörökre szeplőtelen szűz Mária rabszolgája és lábainak legalázatosabb zsámolya kíván lenni. Továbbá kéri a bold. szűz Máriát: „Opusque hoc piissimis oculis intuere digneris, ut et ego in eo aeternum laetari valeam, quod sim et manaem haeredilarius vasalius tuus. Estoras.”
A „Speculum”-mal egy időbeli a: Minden Szentek Királynéja ... Nagy-Szombatban ... 1698. 4. r. I. r. 537 1., II. r. 477 I. ajánlással a bold. szűz Máriához. P. Brunner S. J. latin művének magyar fordítása. A nádor maga csak a kiadás költségeit födözte. Utána ismét két kis latin művecske következett. Az egyik: Litaniae Omnium Sanctorum ... A. D. MDCC. Viennae... 4. r. 62 I. Ezenkívül az ajánlás (ad omnes coelicolas) három levélen.

A másik: Litaniae De Sanctis Conversis ... Tyrnaviae. 1703. 4. r. 50 l.
Egyetlen latin-német nyomtatványa 1704-ben jelent meg ezen a címen: Des Heil. Röm. Reichs Fürsten, Palatini in Hungarn, an alle Gespanschaften daselbst abgelassenes Ermahnungs-Schreiben. Viennae, die 29. Martii. Anno 1704. 4. r., két levél. Hasábosan latin és német szöveggel.

Hattyúdala a következő munka: Harmonia Coelestis... A. D. MDCXI. 2. r. 302 I. Valószínűleg Bécsben jelent meg.

Egész évre szóló egyházi énekeket tartalmaz. Legszebbek ezen gyűjteményben is a Mária-énekek.

Összesen tehát kilenc nyomtatott munka és egy rövid röpirat fűződik Esterházy Pál nevéhez. A kilenc munka közül hat, még pedig éppen a legterjedelmesebbek, tisztára azon célból íródott, hogy a boldogságos Szűznek, Magyarország örökös királynéjának szent nevét dicsérhesse és dicsőséges voltál terjeszthesse.

Úgy hisszük, nem zárhatjuk be e fejezetet szebben, mintha ide igtatjuk Esterházy első könyvéből, a Mennyei Koronából, az Ajánlólevélnek befejező részéi, mely egyaránt alkalmazható a nagy Mária-tisztelő minden Szűz-Máriás könyvére.

„Mivel ezen csekély és a te dicsőségedhez méltatlan munkám kiváltképpen téged illet, kívántam én is, legkisebbik szolgád, ezzel Felséged eleiben alázatos szívvel mennem; s noha tudom, hogy még senki sem született olyan ember ez világra, az ki méltóságodat elégségesképpen magasztalta volna, mindazonáltal kegyességedet is tudom oly nagynak lenni, hogy valaki te hozzád szívből folyamodott, az soha meg nem csalatkozott, valaki benned bízott, az te tőled meg nem vettetett. Erre nézve én is annyival bizvásiabb járulok, oh csudálatos szent Szűz, elődben, nagy alázatossággal kérvén, méltóztassál nem annyira kicsiny munkámat, mint szívbeli buzgóságomat szokott kegyelmességgel venni; mellyel kívánnám, hogy angyali elmével dicsérhetnélek tégedet; de mivel ez is nem elégséges a te dicsőségednek beteljesítésére, mást nem mondhatok, hanem rövid szóval azt vallom, sz. Ansalmus Doktorral, hogy semmi hasonló te hozzád nincsen; mert az, mi te náladnál nagyobb, az egyedül az Isten; az, mi te náladnál kisebb, az minden, valami nem Isten. Méltóztassál azért megengedni, hogy vékony tehetségem szerint dicsérhesselek téged, oh kegyes, oh gyönyörűséges, oh édességes szép Szűz Mária.
Az te dicsőséges lábaidnak legkisebbik sámolya, Estorás Pál.”

VII. Munkás élete, épületes halála.

A megelőzőkben rajzolt páratlan Mária-tisztelet távolról sem akadályozta a nádorispánt abban, hogy, — választott jelszavához híven, — Isten-, haza- és királyért, hosszura nyúlt élete alatt, nagy dolgokat ne művelt volna.

Istenért mindenekelőtt a hitújítás okozta sebek gyógyításán fáradozott lankadatlanul. Apja, a nagy nádor kezdette missiókat 1663-ig folytatta. 1674-ben nejével jelen volt, mikor a soproni templomokat visszavették az újhitűektől s egyúttal azok kiengesztelését ünnepélyesen végrehajtották. 1681-ig, mire az új vallási törvényeket meghozták, elérte azt, hogy 2—3 falu kivételével, összes jobbágyai visszatértek az ősi róm. kath. hitre. Számos templomot épített, helyreállított. Utóbbiakhoz tartozik a nagy-szombati szent János-templom, melyet atyja iránt való kegyeletből régi fényébe visszaállított. A fertőboldogasszonyi és kismartonhegyi kolostorokon kívül, melyekről már megemlékeztünk, még két kolostort alapított, egyikét Fraknón a szervitáknak, a másikát Kismartonban az ágostonrendi apácáknak. Ezek új templomot is kaptak. Elszegényedett jobbágyai és elagott szolgái részére több menedékházat létesített. Ezek közül valók a nyéki és fraknói.

Hazaszeretete fényes napként ragyogja be könyveit, szép imádságait. Valóban méltó és igazságos volt, hogy az ő híres „Felajánlóimádsága” a magyar katholikus egyháznak hivatalos imádsága lett. Ezzel történt a „Millennium” esztendejében Magyarország ünnepélyes felajánlása. Azóta ez az imádság benne van az egyház zsolozsmás imádságában, benne minden jóravaló magyar imádságoskönyvben.

De nemcsak szíve áhítatával, hanem ha kellett, szíve vérével is kész volt tanúsítani igaz hazaszeretetét. 1652-ben, mikor még 17 éves sem volt egészen, erőnek erejével elakarta kísérni bátyját arra a hadi-vállalatra, mely a vezekényi csatával és négy Esterházy hősi halálával végződött. 20 éves korában azonban Székesfehérvár alatt már megütközött a törökkel. A fraknói fegyvertár máig őrzi ez első vitézi szereplésének győzelmi emlékét abban a szép janicsárpuskában, melynek agyára jogos önérzettel írja ezen szavakat: Magam nyertem Fehérvárnál az első harcomon.
Résztvett tíz évvel utóbb Zrínyi Miklós győzelmes hadjáratában. (1663 — 1664.) 1683-ban pedig idejekorán csatlakozott a Bécs felmentésére siető Lothringen Károlyhoz, a szeptember 12-iki döntő ütközetben személyesen résztvett s ugyanekkor két lősebet is kapott.

Katholikusok, nemkatholikusok annyira elismerték hazafias erényeit és sokoldalú kiválóságát, hogy az 1681-iki soproni országgyűlésen csaknem egyhangúlag választották meg Magyarország nádorának. Ott volt a nádori csapatokkal Buda (1686) visszavételénél, a zentai ütközetnél (1697) és megérte honfiszívének leghőbb vágyát: Magyarország felszabadulását a szégyenletes török járom alól. Joggal vésték kismartoni mauzóleumára ezen szavakat: Dilecta Hungaria jam vale, Pauli autem palatini recordare.

Királya iránt minden körülmények közölt tántoríthatlan hűséggel viseltetett. 1683-ban, mint már leírtuk, ő volt Dunántúlban az egyetlen magyar főúr, aki sem töröknek, sem Thökölyéknek be nem hódolt; pedig utóbbinak ez időben már sógora vala, amennyiben 1682. augusztus 9-én nőül vette testvérhúgát, Évát. Az 1686-iki országgyűlésen az uralkodóházat újabb hálára kötelezte. Meg is kapta egymásután az aranybárányt (1681) és a német birodalmi hercegi címet is. (1687.)

Mindez még nem merítette ki sem idejét, sem sokoldalú fényes tehetségeit.

Azon egyének közé tartozik, kikre ráillik az írás szava: Hilarem datorem diligit Deus. A jókedvű adakozót szereti az Isten. Szerette az éneket, a zenét; 1670 tájából fennmaradt sajátkezű nótás lisztájának ily című jegyzéke: Nótáknak, Énekeknek és Táncoknak száma, az kit az Virginán (Vir-ginal-Spinett) ki tudok verni. E jegyzékben 73 egyházi éneket, idegen és magyar táncot és nótát sorol fel, ami az akkori zivataros világban igen tekintélyes számnak mondható. Pedig a nóták gyűjtését még azontúl is folytatta. Ő szervezte meg a híressé vált kismartoni udvari zenekart is, mely az egyházi és világi ünnepségek fényét kiválóképpen emellé.

A tánchoz való hajlandóságát, mint a fenti adatokból következtetni lehet, megőrizte férfikorában, sőt nádori méltóságában is. Az 1681-iki soproni országgyűlés alkalmával a városurak aggályoskodtak, vajon a várost tanácstermet átengedhetik-e táncmulatság céljaira. Az új nádor egyszerűen elrendelte a terem kiürítését s meglett a reggelig tartó magyaros mulatság. A szeszesitalok élvezetében azonban mindenkor mértéket tartott, ami pedig azon korban a magyar uraknál nagy ritkaság számba ment. Sokoldalú elfoglaltsága mellett is még mindig sok időt szentelt családjának is. Mint tudjuk, kétszer nősült. Sok gyermekkel áldotta meg az Isten, de csak tízet nevelt nagykorúvá. Ezek közül három fiú a papi pályára lépett. Ezek: Miklós, ki 1695-ben halt meg mint esztergomi kanonok, 40 éves korában; László, ki 1689-ben mint pozsonyi kanonok halt meg, fiatalon, 27 éves korában. Ádám 9 éves korában (1689) kapja az apja által alapított rátóti prépostságot, de utóbb szervita lesz s mint ilyen hal is meg. Három leánya: Krisztina, Orsolya és Juliánna apáca lett; mind a hárman a nádor alapította kismartoni szent Ágostonról nevezett apácakolostorban haltak meg. Egyik leányát Teréziát Erdődy György gróf vette el. Százezer forint volt a hozománya. Volt még több fia is, kik közül Mihály, Gábor és József értek nagykorúságot; meg is nősültek, de csak József után maradtak fiú utódok. Ettől származnak a mai-Esterházy hercegek.

Esterházy Pál halála életének 78-ik évében következett be. Halála előtt meglátogatta a kismartonvárosi ferencrendi barátoknál maga csináltatta kriptát s ebben látván saját koporsóját ... belefekvék abba mások láttára nagy vígan ... és ott fektében e szókat mondja vala: Haec requies mea in saeculum saeculi; hic habitabo, quouiam elegi eam. Kisasszonynapján született, Szeplőtelen Boldogasszony ünnepén kapta legmagasabb kitüntetését, Gyümölcsoltó Boldogasszonynapja után, 1713. március 26-án, költözött az égi hazába. Temetése nagy halotti pompával ment végbe, pünkösd havának 16. napján, mikor is a magyar gyászbeszédet Vargyas András kőszegi plébános mondotta. A megelőző napi gyászistentiszteletnél pedig Kontor István püspökhelynök tartotta a latin szentbeszédet. Szónokolt még Wlassich G. J. vulkapordányi plébános is, alighanem német nyelven. Mind a három szónoklat megjelent nyomtatásban is.

Mariano Honori. Ez volt diákkori gyakorlófüzeteinek felírása. Mikor pedig a maga ura lett, minden várának, minden kastélyainak kapuja fölé szűz Mária szobrát állította és elrendelte, hogy a szobrok előtt minden szombaton lámpa égjen, amit utódai mai napig is teljesítenek. Még hűlt tetemének lakóházán, koporsóján is szűz Mária képét akarta látni. Azért végrendeletében úgy intézkedett, hogy feje fölé, koporsó-födelének belső lapjára, Boldogasszony képe illesztessék.

Valóban: qualis vita, mors est ita! Amilyen volt az élete, olyan lett a halála! A Mária-tisztelet jegyében született, ebben nevelődött, ennek szentelte hosszú életének javarészét, ebben a tiszteletben akart meghalni is.

Buzgólkodását Isten áldása szemmel láthatólag kísérte egész életében és kíséri napjainkig. Az ő kedves kegyhelyei, szenthelyei egytől-egyig megküzdöttek az idők viharával; alapítójuk, jótevőjük Mária-tiszteletét most is hirdetik és ezreknek meg ezreknek szívébe csöpögtetik. Legyen ő, a nagy Mária-levente, ezentúl is édes hazánk Mária-leventéinek mindenkori mintaképe.

O. A. M. D. G.