Lamberg – egy monarchista, akinek a halála elindította az összeomlást.

Nem sokat tudunk róla, és talán a nevét is elfelejtettük volna, ha Petőfi, az Akasszátok föl a királyokat című, már-már republikánus, forradalmi himnuszává lett versében nem emlékezett volna meg róla, mint az általa istenített forradalom egyik első áldozatáról. MostDr. Nagy Csaba Attila igyekszik egy kicsit jobban megvilágítani alakját, amely segíthet a közbeszédben 1848, de még inkább 1849 árnyaltabb képének a kialakításában, illetve az események és a konklúziók megvitatásában.

Írta: Dr. Nagy Csaba Attila.

„Lamberg szívében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat -
Akasszátok föl a királyokat!”

Nem kívánok most azzal a kézenfekvő kérdéssel foglalkozni, hogy a „mi Sándorunk” ugyan hogyan lett ilyenné, és mi késztette – a tévedhetetlenség álorcáját magára öltve – ilyen erőszakra buzdítani kortársait, s tudta-e, mi az „írástudók felelőssége”, mit tesz az, ha valaki, akire sokak hallgatnak, ilyen mondatokra ragadtatja magát. Mai kifejezéssel élve, nem tett mást, mint „állami szerv kényszerítése céljából fegyverrel kapcsolatos, közveszélyt okozó bűncselekmény elkövetésével megvalósított terrorcselekmény bűntette” kísérletét valósította meg, mint bűnsegéd, illetve felbujtó.

De kit érdekel Petőfi, akit saját választókerületében is leszavaztak a jó kunok, akiben annyira bízott, s akik nem voltak vevők hagymázos, kiforratlan uszításaira?

Nem tartozik a kérdéshez, csak egy érdekesség a magyar költőről, hiszen saját maga írta egy kiáltványában – a követválasztás ügye kapcsán – hogy a szavazást megelőzően levelet kapott „Szabadszállás városa bírái” aláírással. »Ez becsületére válnék a legutolsó kanásznak, a legelső jezsuitának és Metternichnek. Tartalma többek között: „Ezen fenyegető veszélyt a fanaticus izgató Petőfinek követünkűl magát feltolni akaró erénytelensége (?) okozá (...) Petőfi egy polgártársunk azon kérdésére, hogy mikor leend már béke honunkban, azt felelé, hogy soha sem, míg ezen ország vissza nem száll azokra kiké volt, t.i. a tótokra (...)”«

Csoda-e tehát, hogy a nyakas kunok, akik magyarabbak voltak a magyarnál, már csak azért is a szabadszállási református lelkész fiát, Nagy Károlyt választották meg „követül”. De ki emlékszik már erre a honatyára! Petőfiről pedig ma 8 emlékhely tesz büszkén említést. Hiába, így fordul meg a világ ítélete. Gyorsan és szemrebbenés nélkül, sőt büszkélkedve.

De számunkra ez az epizód csak egy epizód marad értekezésünk szempontjából, hiszen minket gróf Lamberg Ferenc élete érdekel most.

A Lambergek az ausztriai Karintia tartományból származnak, de szülei már Magyarországon telepedtek le, s a család így lett magyar földbirtokos, megőrizve osztrák birtokaikat is, mint osztrák főnemesek.
Lamberg Ferenc Fülöp Móron született, a család birtokán, 1791-ben.

Születését követően, egészen 1815-ig, a család Pozsonyban lakott. Saját korában közismert és sikeres atyjában a kora XIX. század egyik legjobb mezőgazdasági szakemberét tisztelhetjük, aki elsősorban a juhtenyésztésben számított tekintélynek, s aki a kiváló minőségű gyapjú értékesítéséből származó bevételeiből birtokain korszerűsítéseket hajtott végre, gondolva a falvak lakosságának szociális és kommunális igényeire is.

19 éves korában, a kor szokásait követve, belépett a császári hadseregbe.

Megnősül és testvérével Rudolffal egy lánytestvérpárt vesznek feleségül.

Móri gazdálkodása már korántsem olyan sikeres, mint apjáé, az 1807-ben elhunyt Fülöp grófnak, de eredménytelennek sem volt tekinthető. Istálló és kastélytüzek, halálesetek után is, a XIX. század közepén a Lamberg-uradalom eredményeit kiemelkedőnek tartották. Így például Galgóczi Károly mezőgazdasági statisztikai munkájában a legnagyobb kiterjedésű gazdaságok között tartotta számon; külön kiemelve borát, gyümölcsét és juhtenyésztését, megjegyezte, hogy a birtok a kevésbé finom gyapjút adó negretti birkafajtát tenyészti.

43 éves korában lesz vezérőrnagy, majd 1842-től altábornaggyá léptetik elő. A következő évben ő lesz a Magyarországon állomásozó császári haderő vezérkari főnöke. Ebből a rövid leírásból látható, hogy egy figyelemre méltó katonai karrier állt mögötte, nem nagy hirtelen a cilinderből előrángatott katonai talentummal állunk szemben.

De nem csak hadtudományokkal foglalkozott a gróf úr.
A katonai körökben ez idő tájt bevett szokásoktól eltérően, írással is foglalkozott. Így rendszeresen publikált a „Hírnök” című, Pozsonyban kiadott lapban, hol német, hol magyar nyelven.

E tevékenységén túl könyveket is írt valamennyi általa ismert nyelven, s melyek közül a legismertebb a „Még egy Terra Incognita. Ismeretek s tudnivalók az ausztriai birodalom nem magyar nyelvű tartományairól” című munkája érdemes figyelemre.
Vannak, akik úgy tudják, 1844-ben eredménytelenül pályázott a Magyar Tudományos Akadémia tagságára, míg mások tagságát tényként kezelik.

1848 lázas és forrongó napjaiban, a Batthyány-kormány megalakulása idején pozsonyi hadosztályparancsnok volt.

Ekkor ismerte föl Mészáros Lázár hadügyminiszter, hogy a frissen megalakuló magyar honvédségnek igen gyorsan és igen sok katonai tapasztalattal rendelkező főtiszte lenne szüksége. Szintén, csupán érdekesség, hogy Mészáros Lázár a Békepárt tagja volt. Mindenesetre nehezen követhető, mit keres egy katonatiszt a békéről elnevezett pártban, de ez a szempont most sokadlagos.
Így Mészáros Lázár személyesen felkereste Lamberget, hogy először is kipuhatolja politikai szándékait, elkötelezettségét, és, hogy meggyőzze a frissen felállítandó hadseregben történő szerepvállalásra.

A kudarcról maga a hadügyminiszter így írt naplójában: Lamberg „az új alkotmánynak inkább ellensége, mint barátja volt … arról a legnagyobb ellenszenvvel nyilatkozott.”

Szeptemberben megindult Horvátországból hadserege élén Jellasics bán Magyarország felé. Első lépései sikereseknek voltak értékelhetőek, így az udvar 25-én az altábornagyot Magyarország katonai parancsnokának és ideiglenes nádornak nevezte ki.

A kinevezéséről szóló iraton valóban nem szerepelt annak a magyar kormánynak az ellenjegyzése, amely bár legitim volt - hiszen V. Ferdinánd császár és király nevezte ki, azonban már kezdeti intézkedéseit is destruktívnak tartotta - azonban, amely, véleménye szerint, csak a császári ház ellenségeit erősíthette, és így végső soron a Birodalmat csak romlásba taszíthatja. Így érthető – nem kívánt egy politikai kérdésben, mint császári főtiszt, állást foglalni; csak egy dolog volt számára kétségtelen: esküjéhez híven a császár parancsát megfellebbezhetetlennek és minden körülmény között végrehajtandónak tekintette. Ezért az új katonai parancsok kinevezését a Batthyányi-kormány és az Országgyűlés nem fogadta és fogadhatta el, és csak komoly jogsértésként értékelhette.

Mindez szeptember 27-én történt. Lamberg minden nehézség dacára mégis vállalta a megbízatást, bár még ugyanezen napon kijelentette, hogy intézkedéseinek a Fehérvárt frissen elfoglaló horvát bán minden bizonnyal nem fog engedelmeskedni.

Nem tudjuk, tudott-e erről maga Lamberg, mindenesetre tény, hogy 28-án, katonai kíséret nélkül Budára érkezett és a miniszterelnököt kereste, hogy kinevezését vele ellenjegyeztesse. Utólag sem érthető, túlságosan naiv volt-e vagy túlságosan magabiztos, illetve, hogy ennyire bízott az őt kinevező pátens erejében illetve hogy azt mindenki tisztelni fogja? Nem tudjuk, de gyors intézkedése, idealizmusa és pragmatizmusa mindenesetre elgondolkodtató.

Hogy történt, hogy sem, ki hergelte föl a tömeget, ki irányította, illetve ki állt az akció mögött – nem tudjuk, csupán azt, hogy szeptember 28-án, Budára érkezése napján, a hajóhídon, a tömeg megölte. Ma úgy mondanák, meglincselte, lemészárolta. Felelőst soha egyetlen eljárás sem nem kívánt megállapítani, sem nem is talált. A legenda szerint a tőrt egy Kolozsi nevű erdélyi származású jurátus szúrta, kinek bátyja Dicsőszentmártonban volt katolikus pap.

Ez mind igen jó, mind valóban szép, De még ezzel nem tettetek sokat – üvöltötte a vér szagától megittasodott, a szerb apától és tót anyától származó magyar költő, és igaza lett. Lamberg gróf meggyilkolását október 6-án, Bécsben, Latour osztrák hadügyminiszter felakasztása követte. Az elkövetők itt is a felhergelt, és később „forradalminak” beállított, a szó valódi értelmében vett csőcselék volt.

A tábla készen állt, a bábuk mozogtak, a kockát el volt vetve. 1848 magyar történelme eljutott arra a pontra, amelyről már képtelenség volt bármiféle aránytalan sérelem okozása vagy elszenvedése nélkül visszafordulni.

Ezt az anomáliát némely történelmi nagyságok felismerték. Tudták vagy csak érezték, hogy a következő lépések az embert és a hont alkotó értékek lerombolása lesz, s voltak, akik mindezek után, egy lázadás vérfürdőjében már nem kívántak részt venni. Volt, ki a királyhűségére hivatkozott, volt, ki a kormányzat hibás döntéseire, és ismét mások Kossuth diktátori terveire. Mindenesetre többen felhagytak nyilvános szereplésükkel és a republikanizmust, a királyellenességet már nem vállalták. Hiszen a Hazáért nem lehet harcolni a királlyal szemben.

Ennek a folyamatnak lett jelképe, névtelen elindítója Lamberg, aki talán nem is tudhatta, hogy a magyar történelemben is ritkaságszámba menő lemészárlása egy korszak végének szimbólumává fog válni. Meggyőződésem, hogy nem tudta mindezt, csak egy dolgot tudott: a királynak, a császárnak tett eskü egy életen át kötelez.

Lamberg meggyilkolása után Batthyány azonnal lemond, de csak 2-án adja be írásban lemondását a királynak, amikor is sárvári képviselőségéről is lemondott.

Osztrák volt, magyar volt? Gonosz hazaáruló vagy csak egy monarchista volt? Egy "hazaáruló labanc" volt inkább? Tagja volt az Akadémiának, nem volt? Talán ezek, így nem is érdekesek. Ami fontos, hogy nem egy olyan ember vált áldozattá, aki elvakult, ostoba és félrenevelt katonatiszt volt, hanem egy, a magyar nyelvet, kultúrát ismerő, tájékozott, művelt férfiú, akinek királyhűségén felül csak az volt a bűne, hogy az új alkotmánynak inkább ellensége, mint barátja volt.

A pákozdi csata és Lamberg meglincselésének híre Latour fölakasztása előtt két nappal érkezik Bécsbe. De a hajóhídon történtektől a folyamat már megállíthatatlan. A császár az Országgyűlést feloszlatja és Jellasics bánt nevezi ki Magyarország katonai és polgári kormányzójává. A többi, innentől már történelem.

A család sem lesz szerencsés, sem az anyagiak terén, sem a magánéletben. Újabb és újabb tűzesetek sújtják őket, nem születnek utódaik. A XX. század első évtizedeire a Lambergek magyarországi ága kihal, mára a családnak már csak az osztrák ága maradt fenn, akik nem is értik, mi ez a felhajtás egy rossz vers körül, mellyel famíliájuk bevonult az irodalomba.