Keserű, de egészséges: adalékok Habsburg uralkodóink mai megítéléséhez. I. rész (1526-1711.)

Mordet, ut sanet.

            A magyar emberek kevés dologban értenek egyet, de abban feltétlenül (legalábbis a túlnyomó többség feltétlenül), hogy a gonosz, ármánykodó Habsburgok évszázadokon keresztül elnyomóink és kizsákmányolóink voltak. Annak, hogy a négy évszázadon keresztül hazánk királyait adó uralkodó családról ilyen negatív kép él a magyar emberek tudatában alapvetően két oka van. Egyrészről az, hogy 1945 után az a történelemszemlélet vált kizárólagossá, amely a Habsburgok ellen felkelő „szabadsághősöket” illetve forradalmárokat (ez utóbbit idézőjel nélkül írhatjuk, viszont az előbbi idézőjelbe tétele sokak számára provokatív lehet) – Bocskaitól kezdve Kossuthtal bezárólag – tekinti a magyar nép érdekei kizárólagos képviselőinek. Ez a történelemszemléleti irányzat 1945 előtt is létezett, sőt talán a legnépszerűbb is volt, de nem volt kizárólagos. 1945 után viszont „az ősi ellenségünk a német hódítók” nézet pontosan összevágott a hatalmat kizárólagosan birtokló kommunista párt ideológiájával és szemléletével és így a történettudomány területén ez vált kizárólagossá.

Írta: Csizér Márton.

A másik ok, amely megmagyarázza a Habsburgokkal szembeni „ösztönös ellenszenvünket” az, hogy nagyon keveset tudunk róluk. A magyar történettudomány súlyos adóssága, hogy pl. sem a 38 évig uralkodó I. Ferdinándról (1526-1564.), sem a 48 évig uralkodó I. Lipótról (1657-1705.), sem a 43 évig uralkodó I. Ferencről (1792-1835.), sem I. Ferenc Józsefről (1848-1916.) nem készült magyar nyelvű, átfogó, tudományos igényű életrajz. Mária Teréziáról (1740-1780.) pedig még mindig Marczali Henrik több mint száz évvel ezelőtt készült munkája az etalon.

Már csak terjedelmi – és persze képességbeli – korlátok miatt nem lehet pótolni ebben a rövid írásban évtizedek mulasztását. Az alábbiakban a Habsburgok magyarországi uralmát csak főbb vonalaiban és a legfontosabb elemekre koncentrálva tekintjük át.

A mohácsi csatavesztést követően még 1526-ban trónra került I. Ferdinánd uralma több jogalappal bírt, mint vetélytársáé Szapolyai Jánosé: a korábbi évtizedekben az elődei által még Mátyás királlyal és II. Ulászlóval megkötött szerződéseken, az elhunyt király II. Lajossal fennálló rokoni kapcsolatán, az Árpád-házzal fennálló leányági leszármazáson illetve, legfontosabb tényezőként, a politikai realitásokon alapult. 1526-ra a kor szuperhatalmával, az Oszmán Birodalommal szemben Magyarország már nem képviselt komoly erőt. Olyan királyt kellett választani, aki más országok uralkodójaként képes olyan erőt felmutatni, amellyel a török további előrenyomulása megállítható. Ebből a szempontból I. Ferdinánd és utódai királlyá választása a legjobb döntésnek bizonyult. Az ország három részre szakadását követően a Habsburg uralom alatt álló „királyi” Magyarország csak egy önmaga megvédésére képtelen „országcsonk” volt, amelynek védelméről a Habsburg uralkodók más országaik (pénzügyi) erőforrásaira támaszkodva gondoskodtak. A török további terjeszkedését sikerült megállítani, de az ország felszabadítása csak 150 évvel később sikerült. Ennek a késedelemnek az oka nem a Habsburgok magyarellenes gonoszsága, hanem a törökök ereje és a kereszténység megosztottsága volt.

A „szabadságharcos” történelemszemlélet középpontjában nem a Habsburgoknak az ország megvédéséért végzett sokáig nem igazán sikeres, de szívós és meg nem alkuvó küzdelme, hanem az „önálló” és „szabad” Erdély fejedelmei által vezetett „szabadságharcok” állnak. Az idézőjelek teljesen indokoltak. Az Erdélyi Fejedelemség a török csatlósaként nem volt önálló, szuverén ország. Külpolitikája teljesen a török világpolitika függvénye volt. Továbbá Erdély nem volt „szabad” belső életét tekintve sem. Míg a Habsburgok Magyarországán a nemesség – idővel teljesen anakronisztikussá váló – kiváltságai, szabadságjogai erősen korlátozták a királyi hatalmat, addig Erdély valamennyi polgára ki volt szolgáltatva a mindenkori fejedelem abszolút hatalmának, aki brutális kegyetlenséggel számolt le minden elégedetlenkedővel. Amíg a Habsburgokat támogató személyek – akik nem egy esetben eredetileg jelentéktelenebb nemesi családból származtak – meggazdagodtak és több évszázados hatalmas főúri dinasztiák alapjait (Esterházyak, Széchenyiek, Pálffyak, Nádasdyak, Festeticsek) vetették meg ebben a korszakban, addig Erdélyben a nemesek minél gazdagabbak voltak, annál inkább retteghettek a fejedelem haragjától, féltékenységétől, annál inkább a fejedelmi önkény kiszolgáltatottjai voltak.

A XVII. század első felében Erdély Bocskai István (1604-1606.), Bethlen Gábor (1619-1621, 1623, 1625.) illetve I. Rákóczi György (1644-1645.) vezetésével ötször indított támadást a Habsburgok Magyarországa ellen. Ezen háborúknak lényegében semmilyen a magyarságra származó pozitív hatása nem volt. Bocskai támadása idején még zajlott a tizenöt éves háború, melynek célja a török kiűzése és az ország török uralom alóli felszabadítása volt. Bocskai felkelésével a háború sikeres befejezésének utolsó reménye is elszállt. Bethlen és Rákóczi György támadásai alatt zajlott a harmincéves háború: a Habsburg seregek más fronton való lekötöttsége jelentősen hozzájárult a támadások időleges sikeréhez. A távlati cél az ország keletről történő újraegyesítése volt. Ez azonban a nyugati/ Habsburg koncepcióval szemben már eleve két súlyos hátrányban szenvedett. Mivel Erdély török csatlós állam volt, az Erdélyből kiinduló újraegyesítés nyilván nem jelentette volna a hódoltsági területek felszabadítását, valamint az így egyesített ország török „védnökség” alá került volna. Ebből következően az „erdélyi koncepció” zsákutca volt. Ezt felismerve végül Bocskai is, Bethlen is, Rákóczi is kompromisszumos békekötéssel zárta le a maga háborúját. A támadások külpolitikai hatása minimális volt, ellenben a háború pusztításai hozzájárultak a magyarság országon belüli részarányának további csökkenéséhez.

Ma már nincs komolyan vehető magyar történész, aki azt állítaná, hogy a Wesselényi-összeesküvés résztvevői a helyes úton, az ország érdekeit képviselve jártak volna el. A török elleni háborút lezáró vasvári békével elégedetlen főurak éppen a törökökkel szövetséget kötve és újabb háborút kirobbantva akartak a törvényes uralkodótól megszabadulni. Mindeközben éppen az Udvartól való előnyszerzések érdekében Bécsben egymást is többször feljelentették. Nemcsak politikai terveik voltak eleve kudarcra ítélve, hanem tevékenységük jellemükre sem vet jó fényt.

Thököly fellépése és harcai meg az ország négy részre szakadását eredményezték. Thököly győzelme a török hatalom erősödéséhez járult volna hozzá. Szerencsétlen módon éppen akkor osztotta meg ismételten a magyarságot, amikor a török kiűzéséhez szükséges feltételeket sikerült biztosítani.

1683-ban Bécs sikertelen török ostromával kezdődött meg az a 16 évig tartó háború, melynek végeredményeként Habsburg királyunk I. Lipót, nem magyar pénzből és túlnyomórészt nem magyar katonákból felállított hadseregekkel, hatalmas nehézségek és küzdelmek árán – a Temesköz kivételével – felszabadította a 150 éven át török uralom alatt álló magyar területeket. A továbbra is török uralom alatt maradó Temesköz felszabadítására sem kellett sokat várni. Húsz évvel később, egy újabb török háborút követően arra is sor került. Mindez hatalmas fegyvertény, amelyet viszont éppen a magyar történészek (és ennek következtében a közvéleményünk sem) nem kezelnek értékének megfelelően. Ekkor nyilvánult meg őseink bölcsessége, amellyel Mohácsot követően a Habsburgokat választották.  Az ekkor uralkodó I. Lipót (1657-1705.) és fia III. Károly (1711-1740.) más országok uralkodóiként és szent római császárként a pápa (XIV. Ince) segítségével, idegen országok erőforrásait felhasználva (megcáfolva a „Nyugat sosem segített minket, sosem törődött velünk” sirámokat) felszabadították Magyarországot az oszmán uralom alól. Mivel ők egyben Magyarország királyai is voltak, hazánk érdekeit is szem előtt tartották, ezért nem kellett attól félni, hogy a felszabadítást újabb elnyomás követi (vö: az 1945-ös „felszabadulás”).

„Nemzeti sérelemként” szokás utalni az 1687-es országgyűlési döntésekre, amikor lemondtunk a szabad királyválasztás jogáról és az Aranybulla ellenállási záradékáról. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy nem lehet nemzeti sérelem az, amit a magyar Országgyűlés önkéntesen megszavaz. (Az 1687-es döntések sokkal kisebb „nyomás” alatt születtek, mint az 1707-es ónodi trónfosztó határozat.) Másrészről maguk a döntések is helyesek voltak. Az öröklődő (örökös) monarchia stabilabb, fejlettebb, mint a szabad királyválasztó, ami a királyság és a köztársasági államforma negatívumait egyesíti. A „híres” ellenállási záradék pedig egy tökéletlen jogszabály: nem szabályozza, hogy kik jogosultak annak megállapítására, hogy a király jogellenes döntést hozott. Nem is ismerünk történelmünkből olyan esetet, amelynél az „ellenállók” erre a jogszabályra hivatkoztak volna.

A török elleni felszabadító háborúk históriai félárnyékba kerülésének az is oka, hogy nem sokkal utána kitört a Rákóczi Ferenc vezette „szabadságharc”. Az újabb felkelés okai lényegében azokra a problémákra vezethetők vissza, amelyek a lezáruló török háború negatív következményeiből származnak. A török ellen még a Habsburgok sem tudtak áldozatok nélkül diadalmaskodni. A háború pusztításai nem kímélték az országot, a lakosság sokat szenvedett stb., de ezek kezelése békés építőmunkával lett volna megoldható és nem egy újabb pusztító háború kirobbantásával.

A szabadságharc alatt a kurucok egyetlen komoly ütközetben sem tudtak diadalmaskodni, jellemzően az első sortűz után szanaszét futottak. Hősiességük a portyázásokban, vagyis a harcterektől messze a békés polgári lakosság terrorizálásában merült ki. Jellemzően ez a felkelés is akkor tört ki, amikor a Habsburgok a spanyol örökösödési háború miatt más frontokon voltak lekötve. 1707-ben az ónodi gyűlésen sor került a Habsburg Ház trónfosztására, de ehhez szükség volt a Turóc vármegyei követek meggyilkolására illetve kivégzésére. (Négyszáz éves uralmuk alatt a Habsburgok hány országgyűlési követet végeztek ki az országgyűlés plénuma előtti véleményükért?). Ennek ellenére az országnak végül már annyira elege lett a Rákóczi féle szabadságból, hogy a fejedelem utasításai ellenére megkötötték a szatmári békét (1711.) és végre megkezdődhetett az ország békés újjáépítésének munkája.

Meg kell jegyezni még, azt a keserű, de szintén nem eléggé hangsúlyozott tényt, hogy a fentebb említett 1716-1719-es, a Temesköz felszabadítását eredményező háború során II. Rákóczi Ferenc a török oldalán lépett fel. Azért hagyta el Franciaországot és utazott Törökországba, hogy egy újabb véres háború árán, magyar területek ismételten török uralom alá vetése által szerezze vissza hatalmát.

Az 1711-1848-as időszak magyar történelem leghosszabb békés periódusa.  Leszámítva az 1717-es tatár betörést és az 1809-es győri csatát az ország területén nem volt háború. Megindulhatott a békés építőmunka és a fejlettebb nyugati régiókhoz történő felzárkózás.