Néhány átnevezésre azért szükség lesz...

Ötletroham a helyreállítás szimbolikus politikájához.

Többen vannak, kiket hidegen hagynak közterületeink elnevezései, ennek ellenére mikor megváltoztatásuk fölmerül, általában mindig a szokásos bagázs hőbörög, hogy minek ehhez hozzányúlni. Ilyenkor olyan propaganda-hadjárat is be tud indulni, melyet a Zsigmond utca esetében láttunk, mely sajnos így, lakói akaratának megfelelően maradt a vállalhatatlan Frankel Leó után elnevezve. Mert megszokták már. És úgyis mindegy. És pontosan ez a baj; benne maradtunk a posztkommunista brüggölőben, ahol áztatjuk a lábunkat és nem akarunk kimozdulni. A rendszerváltásnak pontosan ez volt az álságos és bukott kompromisszumos lózungja; csak nem mozdítani, csak nyugodtan, picit arrébb téve, ahogyan megszoktuk a dolgokat. És itt maradtak a nyakunkon a vállalhatatlan, de megszokott, megkopott, kiüresedett tartalommal bíró baloldali, kollaboráns vagy éppen hazaáruló hősök egész kis csoportja, és az elmúlt több évtized gennyes kis emlékezetpolitikájának romjai.

A régi is rossz, de az is, hogyha valaki változtatni akar; és bizony nem hagyják. Botrány, hogy egy csekély kis szobrot nem lehet állítani Donáth Györgynek, aki a nemzeti függetlenségért, a magyar állami szuverenitásért az életét adta. Egyoldalú és ezért szükségszerűen hamis véleményvezérek kimondták rá az ítéletet: rasszista, antiszemita (valójában: fajvédő) volt és minden más nem számít. Az sem, hogy a szintén fajvédő (is volt) Bajcsy-Zsilinszky Endre függetlenségi politikus is, akiről azonban – perverz módon – a kommunisták hamis legendái kapcsán fennmaradhattak utcanevek, szobrok is. Ugyanilyen botrány, hogy nincsen tisztességes (vagy bármilyen) szobra Hóman Bálintnak, gróf Teleki Pálnak, Horthy Miklósnak sem. Emellett a Hősök terén senkit sem aggaszt a Thököly Imre szobor, mondjuk III. Károly királyunk vagy Mária Terézia királynőnk szobrának a helyén. Annak a Thökölynek a szobra, aki semmivel nem volt jobb egy politikai kalandornál és elérte azt, hogy magyar csapatok harcoltak keresztény (köztük magyar) csapatok ellen, a török megszállók oldalán, amikor végre lehetőség nyílott 150 év után felszabadítani a hazánkat.

Igazságtalan kettős mérce, átkos posztkommunista emlékezetpolitika.

A szimbolikus politikát illik komolyan venni ebben az országban, és ez egyáltalán nem baj. Ahogyan a magyar választópolgárnak még mindig nem teljesen mindegy, hogy bal vagy jobb – hála Istennek! – addig az sem mindegy még teljesen, hogy milyen szobor mellett megy el és milyen utcába fordul be. Főleg akkor nem, hogyha ezt el is mondják neki. A baj az, hogy csak azon háborodik fel, amit a fejébe vesz, magyarul, amire megvan a tudása, hogy ezen fel kell háborodnia.

Minden politikai tettnek és intézménynek egyszerre van tárgyi és szimbolikus karaktere is, ezért a politika szimbolikus vizsgálata nélkül nem lehet teljes képünk társadalmi folyamatainkról sem. A szimbolikus politikának csak egy része, hogy mi van a köztereinken, miről nevezzük el közintézményeinket, de az is, hogy milyen történelmi filmeket támogat a kormány. (Tényleg mi van a Hunyadi János filmmel? A Hídember óta nem láttunk tisztességes történelmi filmet itthon.) A szimbolikus politikai jó és hasznos, mert értékelvű politikát feltételez, vagyis támogat – elvben. A szimbolikus politika azt feltételezi, hogy az ember nem szavazógép, hanem olyan lény, akinek a politikai véleményét, magatartását sok minden alakítja; elvont szavak, elvont nézetek, hitek, (hamis vagy valós alapú) mítoszok, vélemények, meggyőződések és vágyak, akaratok, célkitűzések, szerepelvárások, társadalmi normák. Minden, ami az életében fontos, a politikában is, a politikai szerepvállalásában is az lehet. Ezek összessége szimbólumokban, szimbolikus formában ölthetnek testet, így az ember szimbólumhasználó lényként is leírható. Ilyen minőségében pedig összeköti a politikai szféra egészét, döntésével, akaratával a politikai közösségéért tesz. Van önálló tudata.

A jól használt, jól táplált szimbolikus politika tehát helyre tehet, és megfelelő mederbe sorolhat fontos dolgokat; nem baj, ha az ország kormányfője a budai Királyi Várnegyedben van, mert mindig is ott volt – sok más kormányzati intézménnyel együtt – a helye. A baj az, hogy nem a Sándor palotában van, mert ott egy köztársasági elnök nevű ember van most, akit tudnánk mellőzni. Az állam fejének – az apostoli magyar királynak – a helye pedig budai Királyi Várpalotában van, mert a tudományt és a kultúrát szolgáló közintézmények (OSZK és társai) szinte bárhol lehetnek, de ő csak itt lehet. Mert az államigazgatási rendszer is egy szimbólum, egységes, egyértelmű és adja magát, jobb, ha nem magyarázzuk. Ne vegyük ezt el, mert szükségünk van ilyen igazságokra, amelyek önmagukon túl mutatnak, és az életünket befolyásolják, nap, mint nap.

A tömegek reakciói igenis számítanak, és a magyar tömegek reakcióit befolyásolják a mai napig politikai szimbólumaink. Legyünk erre büszkék, és tegyünk azért, hogy helyes szimbólumokat, azaz valós és igaz eszményeket állítsunk az állampolgárok elé! Annak idején a köztársaság és kommunista diktatúra tudatosan rombolta le az elitisztikus (tehát hierarchikus, felülre nyitott), de ugyanakkor organikus, a magyar politikai hagyományban gyökerező szimbolikus politikát, amely helyére radikális egalitarianizmust és hamis hősöket állított.

Így, ennek az igénytelenségnek köszönhetően – bár 2010 óta valamiért a kormányzat ad a szimbolikus politikára, ráadásul jó irányban (ld. Kossuth tér megfelelő rekonstrukciója) – maradt még hazánkban Benedikt Ottó utca, hiszen senki sem tudja, hogy ki is volt ő. Ám maradjunk is kicsit az 1930-ban Szent Imre-város (később: Szentimreváros) néven létrehozott XI. kerületnél, és nézzünk körül, hogy mi szorul még változtatásra.

Kezdjük egy olyan ténynél, ami talán nem egyértelmű mindenkinek: nem neveznénk mindent vissza 1945 előtti nevére, és nem csak azért, mert annyira nem adnánk a Hitler teret a Kodály körönd helyén, avagy Gömbös Gyula utat az Alkotás utca helyett, hanem mert például Csepel és Pestszenterzsébet (Erzsébetfalva, Pesterzsébet), két akkori előváros – ma kerület – határán éppen két Horthy Miklós út találkozott egymással. Ami azért – bármennyire is tiszteljük a kormányzó urat – talán kicsit túlzás.

Ennek jegyében kezdhetjük is a hidakkal: talán kevés dolog annál egyértelműbb, hogy a Szabadság-híd az csakis Ferenc József-híd lehet újra. Nem is hisszük, hogy van ember, aki erre a műalkotásra ránéz, és nem apostoli királyunk, hanem az 1945-ben nekünk keletről nagy kegyesen elhozott „szabadság” jut eszébe. A híres ezüstszöget sem lenne rossz visszahelyezni a híd budai oldalába, amelynek csak hűlt helye van meg, amióta a megszállás és a köztársaság kéz a kézben átvette a hatalmat a székesfővárosban. Ez a „szabadság” nem kell, de az apostoli király által felavatott gyönyörűség igen, ezért ez csakis Ferenc József-híd lehet. Lejjebb csorogva a Dunán, nyilvánvaló, hogy népi demokrata rendszerünk kis kedvence, forradalmár fűzfapoétánk sem lehet hídnak keresztapja. Ám, hogy névben ne tévelyegjünk távolra az 1937-ben átadott Horthy Miklós-híd esetében sem, a konszenzusos Hunyadi János-híd nevet ajánljuk; mégis csak ő volt első kormányzónk, neve pedig garancia is. Inkább az, mint Petőfié, akit megvertek a saját reményteli forradalmi választói 1848-ban.

Ha már hidak, akkor legyünk következetesek és példamutatóak: mivel senki sem emlékszik már arra, hogy kikről kapták a neveiket, segítsünk nekik. Használjuk teljes alakjában még meglévő és vállalható elnevezéseinket, például így: Szent Margit-híd, Szent Margit sziget, Erzsébet királyné hídja, Árpád vezér hídja. Kis nyomaték csodákat tesz, meglátják!

Ám, hogy ne érje szó a ház elejét, a Hunyadi János-híd budai hídfőjénél természetesen helyreállítanánk a cs. és kir. Haditengerészet emlékművét, és a szintén hihetetlenül vállalhatatlan (és tehetségtelen), „meglepő” módon szintén kommunista Goldmann Györgyről is visszaneveznénk a teret Vitézek terére (ehhez kellene persze egy megfelelő Vitézi Rend is, nemcsak műkedvelő egyesületek). Az itt létrehozni akart, ám soha meg nem valósított kormányzói negyedtől tulajdonképpen egy út vezet ki egészen a töltésig (ahol ma a kerületi rendőrkapitányság van), melynek viszont ma három neve van: Irinyi, Október huszonharmadika és Bocskai. Ne zavarjuk össze a kedves polgárokat három névvel, maradjon az egység, ezért javasoljuk, hogy legyen az Szent Korona útja végig. A kerületnévből fakadóan gondolom nem meglepő, hogy a Villányi út ismét Szent Imre herceg útja lesz. Keserűvíz-telepeink (talán még létezgetnek) is visszakaphatják a Ferenc József és Hunyadi János Keserűvíztelep neveket, ha már a mai napig jól csengő nevek ezek a palackokon.

Bartókot, Kosztolányit és Móricz Zsigmondot helyükön hagynánk, mondjuk tán „Buda Andrássy útja” külső része csak lehetne Horthy Miklós út, mint régen. Ám ezen túl –, hogy a kormányzó hívei se keseregjenek – a Kelenföldi pályaudvar előtt kaphatna egy közterületet Horthy. Az Etele tér úgy sem kicsi – ide is mehetne egy szép szoborkompozíció, Attilával, Réka asszonnyal és Csaba királyfival esetleg –, a pályaudvarhoz közeli részét lecsaphatnánk Horthy Miklós térként, melyre szépen mehetne egy – talán kicsit eklektikus – lovasszobor-csoport: középen Horthy, jobbján Lehár Antal báró, balján Prónay Pál vagy inkább Ostenburg-Morawek Gyula. Ki-ki találja meg a maga számára a legvonzóbb ellenforradalmárt, akik megteremtették az újrakezdés és a helyreállítás lehetőségét ebben a hazában. (Tervrajzokat várjuk a szerkesztőségbe!)

Ha már ellenforradalom (és kicsit északabbra kalandozva), természetesen nem maradhat meg Budán az „áruló tábornokok negyede” sem, amelynek három utcáját (Kiss, Nagy, Tartsay) 1945 előtt három mártír csendőrtisztről neveztek el, akiket a három utca találkozásánál található Tanítóképző pincéjében kínzott és vert halálra a vörösterrorista Cserny-különítmény 1919-ben. Fery Oszkár, Borhy Sándor és Menkina János természetesen megérdemli, hogy az emlékükre 1921-ben átnevezett utcák visszakapják nevüket. A Várkert rakpart is újra Zita királyné út lesz természetesen

Fájdalmas valóság, hogy néhány utcácskán kívül nem nagyon van elnevezve semmi sem ezeddig utolsó királyunkról, Boldog IV. Károlyról. A Megyeri híd talán megfelelő lehet erre, mint új építésű és modern darab, de vannak olyan terek, amelyek újak, tágasak és szépek. Méltóak lehetnek erre, azt gondoljuk. (Ötleteket kérjük megküldeni, akár kommentben is!)

Gondolataink most csak Budapesten kalandoztak, de nyílván nem állhatunk meg a székesfőváros határánál, hiszen olyan sok pocsék emberről van a mai napig elnevezve tér, utca, közintézmény és híd. Evidensnek tartjuk, hogy Tahitótfaluban például nem maradhat Tildy Zoltánról, a kollaboráns köztársasági elnökről elnevezve a híd. A Szentendrei-sziget varázslatos világát a szárazfölddel nem kötheti össze egy jellemgyenge politikus neve, még akkor sem, ha ott élt egy ideig. A szigetnek, rajta Kisoroszinak például, annyi jó királyunk – Könyves Kálmán király, I. (Nagy) Lajos, Zsigmond király, II. Ulászló és I. (Hunyadi) Mátyás király – biztosított kiváltságokat, nem muszáj ezért a legtehetségtelenebb érintettről elnevezni az egyetlen hídját!

A választék itt is, ahogyan más települések esetében is nagy, gondolkodjunk, keressük és találjuk meg valós és éltető hagyományainkat, melyek nagyságot és boldogulást hoztak hazánknak, településeinknek, kerületeinknek. Találjuk meg azokat, akikre joggal büszkék lehetünk, és legfőképpen teremtsük meg a lehetőséget arra, hogy mások is megismerjék életútjukat, nevüket, gondolataikat vagy azokat a cselekedeteiket, melyek a jelenhez fűzik őket.

Ha ez megtörtént, helyi szinten cselekvésbe is átmehet a dolog; önkormányzatokat, képviselő testületeket lehet nyaggatni az itt ragadt, Marx, „Felszabadulás”, Ötéves terv, Április 4, Május 1, Ságvári, Zalka Máté etc. közterületnevek eltörlésének szükségességével kapcsolatban. A kezdeményezésekkel kapcsolatos híreknek és információknak természetesen a Regnum! Portálon is helyet biztosítunk.

Hitvány emberek hagyatékát nem ápolhatjuk örökké, mert mi magunk is csak arra leszünk érdemesek akkor. Itt az ideje a cselekvésnek.

[Szerkesztőségi jegyzet - Regnum! Portál]