Lassú olvadás – gondolatok a koronázási centenárium kapcsán

Pont ilyen lehetett az idő száz éve, legalábbis ebben az órában – tíz óra van, állunk a budai királykoronázó Boldogasszony Templom előtt, és éppen kisütött az első komolyabb napsugár a december végi fagyban. 1916-ban december 30-án, ezeddig utolsó királyunk koronázásának napján nem jól kezdődött a nap; latyakos, borongós, havas esős volt az időjárás, de amire a koronázás elkezdődött a napsugarak átjárták a Budai Királyi Vár egész területét. Ennek ellenére a sok, dús prémekkel, nehéz szövetekből készült díszmagyar jól jöhetett, a tollforgós prémes süvegekről nem is beszélve. A visszaemlékezések szerint néhány magyar arisztokrata szalonnát tett a zsebébe, hogy bírja a több órás ceremóniát, helytálljon kirendelt feladatában, vagy éppen csak kísérje az apostoli magyar királyt kellő alázattal, a világháborús tehertől nyögő ország akkori politikai elitjét képviselve.

Nekem csak a kesztyűm van a zsebemben, de nem is várok hosszabb ceremóniát a mai napra, meg nem biztos, hogy jólesősen fogyasztanám el az ételt a történelmi falak és a szent liturgia közepette. Centenáriumi, hálaadó szentmisére gyűltünk össze 2016. december 30-án a királykoronázó templomba, pontosan akkor és ott, ahol száz éve Boldog IV. Károly királyunkat megkoronázták. A dér és a jéghártya vékonyan bevonja az utat, ami a templomhoz vezet. A beléptetés, az ültetésrend pörgő protokoll szerint történik, csak meghívóval lehet bejönni, de mivel marad hátul hely még kb. ötven meghívó nélküli érdeklődőt is beengednek a templomba.

Száz évvel ezelőtt a koronázó szentmisén megjelenítették az országot, a politikai nemzetet egyszerre mindazok, akik jelen voltak. A koronázás egyszerre volt akkor vallási, beavatási rítus és a nemzeti konszenzust jelképező, ugyanakkor meg is teremtő politikai aktus. Szüksége volt rá akkor az országnak, ezt Károly király is tudta, ragaszkodott ezért hozzá, gyorsította az előkészületeket is, emellett pedig mély vallási buzgalommal, közjogi ismereteit megismételve, még jobban elmélyítve készült fel lélekben a koronázásra, amelyen minden résztvevő szerint áhítattal vett részt, feleségével, Zita királynéval együtt.

Történész kollégám meséli, hogy a szervezők szerették volna az ülésrendben követni az száz évvel ezelőtti eseményeket most is, ezért tőle kértek tanácsot, hogy ezt hogyan tegyék meg. Óvatosan jelezte, hogy ez nem lehetséges már, de mivel a kérdést sokadszorra is feltették, kategorikus választ adott; ez csak akkor lehetne lehetséges, hogyha helyreállítanák a királyságot.

Nos, ez még sajnos nem történt meg, de egyfajta rekonstrukciós erőfeszítés vagy éppen igyekezet tapasztalható volt a reprezentációban. Az oltár bal oldalán, a stallumokban kaptak helyet a Habsburg-Lotaringiai dinasztia képviselői, leginkább György és Károly magyar királyi hercegek, illetve családjuk. A szentmisén Mihály herceg képviselte a dinasztia magyar, ún. nádori ágát. A magyar állam jelenlegi államfője, a köztársasági elnök velük szemben ül, mintegy süvítő paradoxonként mutatva a jelent Károly királyunk unokáinak. A miniszterelnök-helyettes, a miniszterelnökséget vezető miniszter, az emberi erőforrás minisztere van jelen még, illetve a főváros főpolgármestere, reprezentatívan leképezve a jelenlegi politikai status quo-t, ugyanakkor magas szinten képviselve is azt. De itt van a volt köztársasági elnök és a jelenlegi amerikai nagykövetasszony is.

Az őszinteség megköveteli, hogy elmondjuk, mindez a szervezettség és reprezentáció egy korábbi, más pártárnyalatú kurzusban egészen biztos, hogy elképzelhetetlen lenne. A zárójelbe került köztársaság időszakában azonban megvalósulhatott.

Ami a folytonosságot egyedüli módon hitelesen képviseli az a prímás jelenléte, aki az egész szentmisét méltósággal, mégis meglehetősen nagy dinamizmussal celebrálja le. Erdő Péter Magyarország prímása, bíboros, esztergomi érseknek nemcsak a szentbeszéde, jelenléte, hanem apróbb gesztusai is főpapiak voltak ezen a szentmisén. Nagyon profánul fogalmazva, kihozta a maximumot a helyzetből, pontosan tudva, érezve a realitásokat, a protokolláris lehetőségeket. Az ember eljátszott néha a gondolattal, hogy mi lenne, hogyha a prímás ugyanazt a szerepet kapná a történelemtől, mint elődje Csernoch János. Ezzel leginkább akkor játszik el, amikor kettős keresztes ’prímási trónusán’ ül, nagy nyugalommal. Ez a szentmise volt az is, amelyen Magyarország hivatalban lévő minisztere nyilvánosan a beszédében ’királyi fenségeknek’ nevezte – helyesen – a magyar királyi dinasztia tagjait, kicsit meghajolva ennél a résznél. A szentmisén jelen voltak szép számmal a hagyományőrzők is, egyházi lovagrendek és a dinasztia rendjének tagjai is.

Itt vagyunk tehát megannyian, lényegében betöltve az egész templomot, áhítattal, lélekkel, emlékekkel és talán elvárásokkal eltelve. Leginkább azonban hálát éreztem a szentmise alatt. Hálát az elmúlt idők nagyszerűsége okán és azért is, hogy minderre most mód van, a lehetőségekhez mérten méltóan megemlékeznünk. Az egész ceremónia alatt ez a szókapcsolat jutott a legtöbbször eszembe; ’a lehetőségekhez mérten’. Nem volt bennem elvágyódás, semmilyen politikai nosztalgia, semmi, ami eleve kudarcra ítélte volna azt, hogy az esemény teljessége szerint jelen legyen.

Az érdekelt csak, hogy most jelenleg mennyire vagyunk képesek.

Hiszen, egy királykoronázás nemcsak a pompáról szól, az aprólékos ceremóniának az a lényege, hogy a tökéletességet megközelítsük a saját és egy univerzális mérce szerint. A magyar királykoronázásokra ez különösen igaz. Jól tudom, hogy a szabad királyválasztók, aztán a köztársaságpártiak például mennyire törekedtek arra, hogy elterjesszék, hogy Károly király alkalmatlan volt a szerepére. Ilyenkor illik ugyanis mindennek tökéletesnek lennie, mert ha nem, akkor a legapróbb rossz jel is árnyékot vonhat az ország későbbi sorsára. Ez nem egyszerűen ’politikai babona’, sokkal inkább kollektív felelősségtudat, valami olyasminek az érzete, amit nem kell kimondani, de mégis összeköt. Ezért fontos, hogy kimondjuk, a királyságunk (köz)érzelmi kérdés is, a szó eredeti, nemes értelmében.

Persze nem tudom megfogalmazni azt, hogy a magyarok mire képesek most, őseikhez mérten száz esztendővel, de korrekt gesztusokra úgy látszik mindenképpen, amelyek a folytonosság lehetőségét felvillantják, úgy látszik. Ilyen volt az, amikor a tizenöt éves Zsófia hercegkisasszony volt az első szentírás lektora, vagy amikor a dinasztia tagjait zengő himnusz fogadta a szentmise után annál a szobornál, ahol Boldog Károly király elmondta esküjét száz éve. György rögtönzött, két nyelven is elmondott beszéde a feszes vigyázban álló hagyományőrző honvédek, vasasok előtt, birodalmi lobogóktól kísérve a napfényben, remek záróképnek sikerült. Szokásos tört magyarsága sem rontott az összképen, ellenkezőleg. Károly herceg (német nyelvű) beszéde józan, intelligens volt. Az emberi erőforrás miniszter (a programban nem jelzett) beszéde, pedig az egyszerű főhajtása miatt volt helyénvaló, aktuálpolitikai tartalma mellett.

A szentmise alatt nem annyira a száz évvel ezelőtti eseményeket sikerült rekonstruálni – ez cél nem is lehetett – hanem az igényt sikerült meghozni talán egyesekben, hogy a nemzet lehetőségeiről másképpen gondolkodjon. A hálaadásnak és a hála érzésének talán ez is az egyik formája. A templom mindenesetre most valóban élt, nemcsak a turisták töltötték be, hanem rendeltetésének nemes célzata éltette.

Pár másodperc erejéig felvillanhatott a huszadik századi nemzeti kerékbetöretésünk uchroniája is néhányunkban. A lehetőségek nem múltak el, ahogyan a nyomorúságunk nyomai sem nyomtalanul.

Ahogy a templomból kijöttem a jéghártya, a dér teljesen eltűnt. Sálra, sapkára sem volt nagyon szükség, a Nap jólesően melegített az év utolsóelőtti napján. Szaporára vettem a lépteimet, mert várt még egy Boldog Károly királyunkról szóló megemlékezés, néhány lelkes ismerőssel.

Nem jó érzés lett volna elkésni.

[PHJ]

***

Károly m. kir. herceg beszéde

Boldog IV. Károly királyunk koronázásának 100. évfordulójára bemutatott szentmisén

Budapest, 2016. december 30.

2016. december 30-a különleges centenáriumot jelöl: száz éve annak, hogy I. Károly ausztriai császárt IV. Károly néven magyar királlyá koronázták.

Az idei évet a történelem felől szemlélve beárnyékolta Ferenc József császár halálának 100. évfordulója. Kiállítások, könyvek, televíziós dokumentumfilmek mutatják be az uralkodó életét, akinek hosszú országlása 3 nemzedék életét is alakította. Sokkal kevesebb fórumon emlékeznek meg a Ferenc Józsefet a trónon követő Károly császár és király személyéről. Ennek oka bizonyára mindenekelőtt regnálása rövidségében keresendő, amely Ferenc József 68 esztendős uralkodásával ellentétben mindössze 1916-tól 1918-ig tartott. Ezen felül Ferenc József jelentős propagandagépezetet is tudhatott maga mögött, amely évtizedeken át formálta az idős, jóságos uralkodó képét. Károly király ezzel szemben az I. világháború hadi propagandájának volt kiszolgáltatva, miközben gyakran saját országának „hasznos idiótái” is ellenséges szólamokat szajkóztak, különös tekintettel a Zita királyné elleni uszító tevékenységre.

Károly királynak a trónra kerülés után elsőként számos, az előző évekből származó mulasztást kellett rendeznie. Ferenc József császár uralkodásának utolsó éveit inkább statikus személyügyi politika jellemezte, amiért Károlynak először egész sor személycserét kellett végrehajtania, különösen a hadsereg főparancsnokságán belül annak biztosítása érdekében, hogy politikája minden területen érvényesüljön.

A családi emlékezet ugyanakkor megőrizte azt a mély szimpátiát, amellyel Károly király Magyarország és a magyarok iránt viseltetett. Ebben az érzelemben kétség kívül osztozik valamennyi leszármazottja is. Pontosan ennek a vonzalomnak volt végül köszönhető, hogy a Ferenc József császár halála utáni egyetlen koronázási ünnepségre a háború viszontagságai ellenére is Budapesten, Szent István koronájával került sor, hiszen Károly király az állam egyeduralkodójaként tisztában volt Szent István koronájának szerepével. A közvéleményben kialakult képhez lényegesen hozzájárult az a körülmény, hogy Károly teljes uralkodása az I. világháború idejére esett. A sajtójelentések legfőképpen a háborús eseményekről szóltak, ami természetesen alapvetően befolyásolta az uralkodóról alkotott képet.

II. János Pál pápa 2004. október 3-án boldoggá avatta IV. Károly királyt. Az ezt megelőző eljárás, amint az lenni szokott, évtizedekig elhúzódott, s ennek során minden elképzelhető oldalról megvizsgálták az uralkodó életét. A korabeli történeti dokumentumok mellett még számos szemtanú is élt, akik ismerték a királyt. A közreműködő történészek rendre kiemelték vallásos meggyőződését, állhatatosságát, személyes bátorságát, de mindenekelőtt azon elszánt törekvését, hogy a kegyetlen háborúnak, amely annyi szenvedést okozott, minél előbb véget kell vetni.

A vizsgálatok során újból és újból hangsúlyt kapott, milyen kiteljesedett személyiség jellemezte Károlyt élete mindhárom nagy területén: mint családapát, mint katonát és mint politikust.

Gyakran vetették Károly király szemére, hogy nem rendelkezett kész politikai koncepcióval, amikor Ferenc József örökébe lépett. Sokszor elfelejtik, hogy Károly csak a szarajevói merénylet következtében került a közvetlen trónörökös szerepébe, és ily módon – elődjétől, Ferenc Ferdinándtól eltérően – nem volt lehetősége arra, hogy munkatársak népes csapatától támogatva különböző koncepciókat dolgozzon ki békeidőben – békeidőkre. A világháború kellős közepén lépett trónra, és elképzeléseit a mindenkori háborús helyzethez kellett igazítania. Átfogó terv híján kénytelen volt alapelveit irányadónak tekinteni a cselekvésben.

Az a tény, hogy a prágai egyetemen két évig magántanulóként jogot hallgatott, bizonyára nagy szerepet játszott a jogállamiság elvével kapcsolatos meggyőződésében. De nemcsak a háborús körülmények késztették arra, hogy mindaddig példátlan mértékben szorgalmazza a szociális törvényhozást. A hadiözvegyek és árvák jogaiért érzett aggodalma, az élelmezésre és készletezésre való törekvése, a népegészségügy iránti általános elkötelezettsége eredményeképpen erősödött meg az ország első szociális minisztériuma.

Károly király azonban a birodalmi eszme, mint nemzetek fölötti jogrend koncepcióját is messzemenőkig magáévá tette. Világos volt számára, hogy mindez nem működhet a szubszidiaritás elvének mellőzésével. Nagyon is tudatában volt azoknak a nehézségeknek, amelyek az 1905-ös morva kiegyezéshez vezettek. A németek és csehek közötti konfliktus e megoldása elképzelhetetlen lett volna a szubszidiaritás elve nélkül.

Az olyan személyes értékek, mint az integritás és lojalitás, különös fontossággal bírtak a mélyen vallásos király számára. Mindezek, valamint politikai beállítottsága, szociális meggyőződése ma is vezérelvként szolgálhat mindannyiunk számára a közös Európa megteremtése során.

IV. Károlyt 2004-ben boldoggá avatták. A boldogok mindenekelőtt példaképeink kell, hogy legyenek. Ez a megemlékezés ismét lehetőséget teremt, hogy elismeréssel szemléljük IV. Károly király elvhűségét, kiemelkedő jellemét, és esetleg magunk számára is következtetéseket vonjunk le belőle.

***

Dr. Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek, Magyarország prímása szentbeszéde

Boldog IV. Károly királyunk koronázásának 100. évfordulójára bemutatott szentmisén

Budapest, 2016. december 30.

Igen tisztelt Köztársasági Elnök úr! Hazánk felelős vezetői, a Habsburg-Lotaringiai család megjelent tagjai! Krisztusban kedves testvérek!

1. „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28) – olvastuk az imént Szent Pál szavait. „Az én igám édes és az én terhem könnyű” (Mt 11,30) – hallottuk a jézusi mondást a Máté evangéliumból. Ez az ellentét az emberileg tragikus helyzet és az isteni Gondviselés örömet sugárzó ereje között végigkísérte Boldog IV. Károly király életét.

Ez a kettősség lenyűgözően mutatkozik meg Károly király koronázásában, a békéért végzett fáradozásaiban és száműzetése idején.

2. Száz esztendővel ezelőtt, 1916. december 30-án került sor IV. Károly, Magyarország apostoli királya megkoronázására itt, a Mátyás-templomban. Az új király, aki ekkor még csak 29 éves volt, már megismerte a háború borzalmait, szolgált a galíciai és az erdélyi fronton. November 21-én lépett trónra. A felgyorsult események forgatagában szinte későinek érezzük a december végi budai koronázást. Igaz, a szertartás gondos előkészületeket igényelt. Díszruhák készültek, ünnepi kiadványok láttak napvilágot. Szorgalmasan dolgoztak a művészek és a zenészek, a ceremónia minden részletét bonyolult protokoll határozta meg. Az előkelő családok tagjai és a politikai vezetők egymás között kínos pontossággal rögzítették, hogy kinek mi a feladata, mi a rangsor, hogyan alakítsák ki a legapróbb részleteket is. Ha ma az előkészületek leírását olvassuk, szinte fáj a feszültség a háborúba sodródott ország végső erőfeszítései és az előkészületek túlérett cicomája között (Vö. MACZÓ Ferenc, Az utolsó magyar királykoronázás. IV. Károly király és Zita királyné koronázási ünnepsége Budapesten 1916. december végén, Budapest 2016.). Vita volt arról, hogy ki hordozza a menetben az apostoli keresztet (Uo. 86.). Akinek nem jutott szerep, annak számára új feladatokat találtak ki, csakhogy ő is kiemelkedhessen az ünneplők közül (Uo. 89.). A hagyomány szerint a királyt a prímás és a nádor együttesen koronázta. Tisza István azonban „annyira erőteljesen ragadta meg a koronát, hogy sokaknak úgy tűnt, mintha Csernoch érsek alig érintette volna” (Uo. 96.). Szemtanútól hallottam, aki újságíróként vett részt az eseményen, hogy ennek kapcsán szóváltás is történt a prímás és a miniszterelnök között.

De hogyan élte át mindezt Károly király? Ő is érzelgős módon rabja volt a részleteknek? – Ennek az ellenkezője látszik az ünnepi ebéd történetéből. A pohárköszöntők elhangzása után a király véget vetett az ebédnek, a meg sem kezdett ételeket pedig a város kórházaiba küldte a sebesült katonák számára (Uo. 127.). Az ő szívében együttérző szeretet élt. Talán jobban látta a dolgok lényegét, mint bárki más az ünneplők közül. A versengés és a pompa mögött már ott rejtőzött a szomorúság és a tragédia. Károly király éleslátásában és szeretetében pedig már felcsillant Isten emberének bölcsessége.

3. A másik nagy folyamat, amelyben Boldog Károly király személye körül a feszültség világossá válik, a béke ügye. Uralkodásának kezdetétől fogva a béke híve volt. 1917-ben titkos béketárgyalásokat kezdeményezett az Antant vezetőivel. Azok közé a kevesek közé tartozott, akik nem politikai számításból vagy hatalmi érdekből, hanem őszinte lelkiismereti meggyőződésből törekedtek a békére. Amikor 1918. november 2-án megérkeztek a fegyverszüneti feltételek, összehívta az Államtanácsot. Ekkor a szocialista Victor Adler felkiáltott: „Nem mi akartuk a háborút.” Erre a császár azt válaszolta: „Én sem” (GIUSEPPE DALLA TORRE, Carlo D’Austria. Ritratto siprituale, Milano 2004, 68.). Ezután az uralkodó maga döntött arról, hogy nem húzza tovább az időt. November 4-én hajnalban elfogadta a feltételeket és kápolnájába vonult vissza, hogy hálaadó szentmisén vegyen részt (Uo. 69.). Ha a birodalmi érdek vagy a politikai siker vágya hajtotta volna, biztosan nem a hálaadás érzése lett volna az első a szívében. De abban, ami a külső szemlélő számára a legnagyobb tragédia volt, meglátta az emberszerető Isten bölcsességét. Ebben sem a külső látszatot nézte, hanem átérezte az emberek nyomorúságát, és a béke elfogadásában meglátta annak lehetőségét, hogy megmentsék emberek millióinak életét.

4. A külső tragédia és a belső világosság feszültsége jellemzi Károly király száműzetésének éveit is. Mélyen átérezte a felelősséget, amely a királykoronázás és a krizmával való felkenés (Vö. MACZÓ, 95.) vallási szertartása révén a vállára került. Az eskü is a vallási kötelesség tudatát erősítette az uralkodó lelkében (Szövegét lásd uo. 108.). Ezért nem fogadta el Károly azt az ajánlatot, hogy mondjon le a trónról és ennek árán mentse meg családi vagyonát. „Sohasem fogok a pénz kedvéért lemondani azokról a jogokról, amelyeket Isten kötelesség gyanánt ruházott rám” – mondta (DALLA TORRE, 71.). Ez a döntése anyagi szükséget és száműzetést hozott számára. 1919. március 23-án hagyta el Ausztriát családjával együtt. Nem fájt a szíve a hatalom és a dicsőség után. A hit és a remény mélyreható tekintetével meglátta az eseményekben az isteni Gondviselés titokzatos tervének bontakozását (Vö. Uo. 72.). Ugyanakkor élt benne a kötelesség és az Isten előtt vállalt felelősség érzete. A koronázáskor rábízott népek atyjának érezte magát. Aggódott a békéért, az egyház szabadságáért, a társadalmi harmóniáért a forradalmaktól és hatalmi törekvésektől tépázott nehéz időkben. Tudta ugyan, hogy nem sokat használ vele, mégis sokszor közbenjárt a győztes hatalmak és a semleges országok kormányainál. Segítséget kért a egykori birodalom kiéhezett, szenvedő népe számára. Megmaradt személyes értékeit is pénzzé tette, hogy hajdani országainak szükséget szenvedő népét segítse (Vö. Uo. 73.). Magyarországi visszatérési kísérletében is, éppúgy mint annak kudarcában az isteni Gondviselés művét látta. Mielőtt Magyarországról végleg távozni kényszerült, meglátogatta őt Lorenzo Schioppa, a budapesti apostoli nuncius. A találkozásról ezt írta: „Károly király és Zita királyné… bibliai nagyságú személyiségek. Sok mindent láttam életemben, de sohasem fogom elfelejteni a királyi pár távozását. Papi lelkem épült és gazdagodott ezzel az élménnyel. Meg kellett állapítanom, hogy vannak még nagy lelkek, akik valóban keresztények. A király emberfeletti nyugalommal fogadta sorsát, és amikor együttérzésemet akartam kifejezni, ő vígasztalt engem mondván: Isten akarta, hogy így legyen” (Uo. 76.).

5. „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28). Hogyan válhat népünk javára az eltelt száz év története? Bűnök és szenvedések, sikerek és kudarcok jellemezték a magyar nép életét. Voltak, akik az önbecsülés, az összetartás, a reménység feladásáról beszéltek. Mások úgy látták, beletörődtünk, hogy nem mi alakítjuk a sorsunkat. Kiveszni látszott a felelősség a közösség iránt. Sokan azt mondták: ha nem tőlünk függ a népünk sorsa, miért vállalnánk érte áldozatot? Érjük be azzal, hogy igyekszünk nyugodtabbá, gazdagabbá tenni a magunk egyéni életét. Boldog Károly király életének példája azonban éppen arra tanít, hogy minden emberi látszat ellenére is bízzunk Istenben. Akkor emlékezünk méltón utolsó apostoli királyunk koronázására, ha megújítjuk magunkban a közösségért vállalt felelősséget és a bizalmat a gondviselő Istenben, aki a mi életünket is az örök boldogság távlatában szemléli.

Boldog Károly király, könyörögj értünk!

Képes riport a Magyar Kuríron itt: http://www.magyarkurir.hu/hirek/unnepi-szentmise-matyas-templomban-boldog-iv-karoly-kiraly-koronazasanak-centenariuman