Keserű, de egészséges: Adalékok Habsburg uralkodóink mai megítéléséhez. III. rész (1815-1848.)

A reformkor, avagy nemzeti sérelmeink elsősorban nem a magyar történelemben, hanem csak a magyar történetírásban léteznek

A reformkor nehezen értelmezhető korszaka a magyar történelemnek. Az eseménytörténete eléggé közismert (legalábbis az a része, amely a nemzeti öntudatnak hízeleg), de egyelőre még az sem világos, hogy a reformkor lényege és célja az volt, hogy ne legyen forradalom és „szabadságharc”, vagy éppen ellenkezőleg azt készítette elő. Ha az előbbi, akkor kudarcot vallott, hiszen a forradalom kitört, ha az utóbbi, akkor szintén kudarcot vallott: a várva várt forradalom olyan eseménysor megindítója lett, amely elkerülhetetlenül nemzeti katasztrófában végződött. Éppen ezért sokkal kritikusabbnak kellene lennünk a korszak nemzeti hőseivel szemben, illetve meg kellene ismernünk azon nemzeti nagyjainkat is, akik teljesen kiestek a történelmi köztudatból, akik szemben álltak „nemzeti hőseinkkel”, de akik politikája nagyobb eséllyel, sokkal tartósabb eredményeket hozhattak volna.

Írta: Csizér Márton.

             Habsburg-Lotaringiai uralkodónk, I. Ferenc király megnövekedett tekintéllyel került ki a napóleoni háborúk forgatagából. Sok kudarc után győztesen sikerült befejeznie a háborút, az új Európa rendjét meghatározó kongresszus helyszínéül nem véletlenül választották Bécset. Napóleon apósaként egy francia dominanciájú – Napóleon irányítása alatt álló – Európában is biztosítani tudta volna birodalma stabilitását, de végül azért fordult a franciák császára ellen, mert a nagyhatalmak erőegyensúlya és a tartós béke sokkal előnyösebb volt számára, mint veje túlzó ambícióinak kiszolgálása. A bécsi kongresszuson összegyűlt Európa nagyurainak, uralkodóinak, minisztereinek színe-virága. Még az utca embere is gyakran találkozhatott velük, az akkori „celebekről” szóló pletykák – pl. sokan már eleve szeretőikkel együtt érkeztek – alaposan aláásták a döntéshozók tekintélyét. A frivol hangulatban – amihez persze a hosszú háború befejeződésével együtt járó megkönnyebbülés és felszabaduló életöröm is hozzájárult – lezajló kongresszus alaposan rávilágított a távolról nézve tiszteletre méltó politikusok emberi gyengeségeire.  Gyakorlatilag egyedül a házigazda, Ferenc császár és király tudta csorbítatlanul megőrizni tekintélyét és éppen azon tulajdonságaival, amelyért az utókor annyira lenézi: a méltóságteljes távolságtartásával, a kiszámítható viselkedésével és azzal, hogy nem tartott szeretőket. Összességében Ferenc a háborúk alatt, a kongresszuson és az utána következő évtizedekben is az európai stabilitás oszlopának bizonyult, ami szép teljesítmény lenne egy kiemelkedő géniusztól is nemhogy egy „közismerten” buta és tehetségtelen uralkodótól.

            A Szent Szövetség abból a célból született, hogy sose ismétlődhessen meg a nagy francia forradalom. Se az ne fordulhasson elő, hogy úgynevezett forradalmárok akármelyik országot ismételten káoszba taszítsák, miközben, természetesen a haladás nevében, tömeggyilkosságokat követnek el, se az, hogy bármely ország a „forradalom exportja” címén ismét az egész kontinenst háborúba rántsa. Figyelemmel arra, hogy az 1815-öt megelőző bő két évtizedben nemcsak Franciaország, hanem egész Európa kollektív „mészárszékké” változott, bármely ideológiai nézőpontból tekintünk a XIX. század első felének eseménytörténetére, csak üdvözölni tudjuk a Szent Szövetség célkitűzését. Lényegében a reformkor magyar arisztokráciájának legkiemelkedőbb alakjai (gróf Széchényi István, báró Eötvös József, gróf Dessewffy Aurél, gróf Apponyi György) ezen alap elfogadása mellett politizáltak.

            Egyértelműen kijelenthetjük, hogy az 1848. előtti évtizedek hazánk történetének szellemi és gazdasági téren is emelkedő periódusa. Gazdasági tekintetben megállapíthatjuk, hogy „minden kezdet nehéz”, de a későbbi időszakok gazdasági fejlődését ezekben az évtizedekben alapozták meg. Ez az állítás a szellemi/tudományos területre vonatkoztatva is megállja a helyét, de itt ebben a korszakban már fontosabb eredmények is születtek: a magyar irodalom aranykora (Vörösmarty, Petőfi, Arany), fontos természettudományi eredmények (Jedlik Ányos), építészet (Hild, Pollack), Pest városának fejlődése és a sort még hosszan folytathatnánk. Történelmünk szomorú fordulata, hogy ez a korszak 1848-ban – és éppen miattunk – befejeződött. Olyan korszak zárult le a forradalom kitörésével, amelyre már pár évvel később is (és nem évtizedekkel később, mint Mátyás király esetében), mint aranykorra emlékeztek vissza.

            Ferenc tragikus balesetben meghalt öccsét, Sándor Lipótot követően 1796-tól egészen 1847-ben bekövetkezett haláláig az uralkodó másik öccse József m. kir. herceg volt az ország nádora. Több mint fél évszázadon keresztül tudott bölcsen és eredményesen egyensúlyozni az Udvar elvárásai és az ország valós érdekei között. Mindent támogatott és előmozdított, ami az ország békés eszközökkel történő fejlődéséhez hozzájárult és mindent akadályozott, ami nem. Hosszú ideig volt nádor, de mégis túl korán halt meg, ha csak 1-2 évvel tovább él, elég nagy bizonyossággal állíthatjuk, ’48-49 eseményei teljesen máshogy zajlottak volna le: meglehet, hogy kevésbé színpadiasan, de több eredménnyel és kevesebb tragédiával.

            A birodalom legbefolyásosabb politikai személyisége a teljes korszakban Klemens Lothar von Metternich herceg volt (1773-1859.). A Rajna-vidék szülöttjeként aligha lehetett előre sejteni a rá váró páratlan karriert, de jött a forradalom, majd Napóleon, és az egész világ a feje tetejére állt. Amikor 1809-ben kancellár (külügyminiszter) lett, a kinevezése már nem volt meglepő, de az, hogy pozícióját majd négy évtizeden keresztül meg is őrzi, az utókor számára annál inkább az lehet. Konzervatív volt, de csak a jót akarta konzerválni. Elutasította a forradalmakat, de sosem akadályozta a jó irányba vezető változásokat (Kossuth Metternichnek köszönhetően kapta meg a Pesti Hírlapot, bár ez végül nem vezetett jó irányba). Elutasította Franciaország európai dominanciáját, de ha a soknemzetiségű birodalom népeinek békéjét biztosítva látta volna, Napóleonnal is együtt tudott volna működni. Elutasította a diadalmasnak tűnő új eszmét, a nacionalizmust, de nemcsak a magyar nacionalizmust, hanem – és erről mindig elfeledkezünk – a magyar elleneset is. Ezért örült mindenki, amikor megbukott. Minden nemzetiség és mi magyarok is azt hittük, hogy felszabadultunk, pedig csak az árvizet akadályozó erős gát dőlt le. Az ellene irányuló rosszindulat annyira erős, hogy még most is időnként felbukkan az a vád, hogy ő ragaszkodott ahhoz, hogy I. Ferenc utódja V. Ferdinánd legyen, mert így – ha egy uralkodásra kevésbé alkalmas személy viseli a koronát – biztosabban megőrizhette pozícióját és befolyását. Erre azonban nincs semmi komoly bizonyíték. Akár Ferenc Károly, akár más főherceg utódlása esetén is egész biztosra mondhatjuk, hogy nem változott volna a helyzete. A Habsburgok sosem bocsátották el hűséges, bevált embereiket csak azért, mert már „régiek” és már unják. A hűséget mindig jutalmazták. Éppen ezért tudtak olyan sokáig hatalmon maradni.

            A napóleoni háborúk forgatagában gróf Széchenyi István (1791-1860.) még katonai karrierről álmodott. Nem is indult rosszul. 1809-től kezdve több előléptetést követően, a lipcsei csatában fontos futárszolgálatot végrehajtva, eljut a századosi rendfokozatig. A továbblépés azonban már nem sikerült, sosem lett belőle tábornok, de még őrnagy sem. Egyes történelmi művek kimondatlanul (nem nyíltan, hiszen erre nincs semmilyen bizonyíték) is a Habsburg rosszindulatnak tulajdonítják Széchenyi katonai pályafutásának megtörését. Mindebben azonban nincs semmi rendkívüli, a háborús időszak befejeződésével a katonai előmenetel is lelassult, meg talán érezhető is volt, hogy Széchenyi rendkívül aktív, céltudatos és kiemelkedően okos, de egyben bizonytalan és borúlátó személyiségéhez nem a katonai pálya való. Ha akaratlanul is, de I. Ferenc nagy szolgálatot tett nemzetünknek azzal, hogy nem hagyta Széchenyinek eredetileg a katonai pályán kibontakozó ambícióinak érvényesülését. Katonák vezénylése helyett egy egész nemzetet kellett felráznia és fejlődési pályára állítania. Utólag saját szerepét „végzetesnek” látta, úgy érezte, hogy ő indította olyan útra a magyarságot, amelynek a végén a testvérháború, „vér és vér mindenütt”, politikai és katonai katasztrófa, az ország pusztulása várt. Az önkritika indokolatlan. Mi már tisztán láthatjuk, ha hosszabb ideig követtük volna Széchenyit és nem jutott volna Kossuth olyan mértékben vezető szerephez az 1840-es évek elejétől, mint amennyire jutott, akkor az ország történelme sokkal békésebb és sikeresebb lett volna.

            Széchenyi két alapvető jellemvonásban különbözött nemcsak Kossuthtól, hanem szinte mindegyik kortárs forradalmi és „szabadságharcos” személyiségtől. Az egyik a propaganda megvetése. Széchenyi mindig a saját útját járta, a saját népszerűségének növelése érdekében sosem lett volna képes az ország jövőjét kockára tenni.

            A másik jellemvonás, ami Széchenyit megkülönbözteti szinte valamennyi magyar politikus kortársától az a gyakorlati érzék volt. Ellentétben a romantikus álmodozóktól, a nagy terveket szövő, aztán nagyot „koppanó” egyéniségektől, akiknek tervei akkor sem szolgáltak volna az ország javára, ha megvalósulnak (pl. Védegylet), amit kigondolt, az hasznos volt és meg is tudta valósítani. Szinte felsorolni is nehéz a Széchenyinek köszönhető alkotásokat.

 1825: Fiatalok Kaszinója a pozsonyi országgyűlésen, az első magyar tűzbiztosító-társaság, lóverseny Pozsonyban, „Magyar Tudós Társaság” (Akadémia);

1827: a pesti Nemzeti Kaszinó, pesti lóversenyek;

1828: bejárja a Buda-Fiume útvonalat, tárgyalásokat folytat a kereskedelmi forgalom növelése érdekében;

1830: a lóversenyekből kinő az Állattenyésztő Társaság, dunai expedíció;

1832: a Budapesti Hídegyesülés megalakítása, angliai útján a hídépítés lehetőségeinek tanulmányozása;

1833: az al-dunai folyamszabályozás és a kapcsolódó „parti út” kiépítésének kezdete (királyi biztosként);

1834: Duna-gőzhajózás megszervezésének kezdete, szervezni kezdi az óbudai hajójavító dokk építését;

1835: elkészíti a pesti kikötő tervét;

1836: szervezni kezdi a híd-részvénytársaságot;

1837: az első magyar Hengermalom-egyesülés;

1840: az első magyar kereskedelmi bank Pesten, megalakítja a Sopron-Vasi Szederegyletet, selyemhernyó-tenyésztés, testgyakorló egyesület Pesten;

1843: az első magyar ipartanoda létesítése Pesten;

1844: részt vesz a Gyáralapító Társaság megszervezésében;

1845: hozzákezd a balatoni gőzhajózás megszervezéséhez.

            Meglehet, ezt így egyszerre elolvasni is fárasztó. Látnunk kell, hogy Széchenyi működésének a fentebbi lista a lényege. Az, hogy Kossuthtal is vitába bonyolódott, számára egy nem kívánatos mellékvágány volt. Mivel ebben a vitában sem a „népszerűségre” törekedett, hanem csak logikusan érvelt, szükségszerűen alul kellett maradnia. Azt, hogy neki volt igaza, már a kortársak is láthatták volna, ha egy kicsit tárgyilagosabbak és képesek lettek volna nemcsak Kossuth és Széchenyi szavait, de tetteiket is mérlegre tenni. De azért mert akkor a többség nem Széchenyinek adott igazat, nem menti fel az utókort, hogy látva mire vezetett Kossuth politikája, le ne vonja a szükségszerű következtetést: egy nagyformátumú, gyakorlati eredményeket felmutató, a jövő veszélyeit helyesen látó politikust szorítottunk háttérbe, egy csak a pillanatnyi népszerűséget szem előtt tartó és annak megfelelően cselekvő szónok-agitátorral szembe.

               A fentiekből is látható, hogy Széchenyi nem volt „pártvezérnek” való, viszont a fájdalmasan korán elhunyt, de még így is kiemelkedő gróf Dessewffy Aurél (1804-1842.) viszont igen. Dessewffyben minden meg volt, ami Széchenyiből hiányzott. Egyrészről Széchenyinél konzervatívabb volt, legalábbis esetenként nem értett egyet az általa rapszodikusnak, kiszámíthatatlannak tartott gazdasági tervekkel, másrészről viszont sokkal jobban szót értett és hatékonyabban tudott (volna) fellépni Kossuthtal és a még nála is radikálisabb irányzatokkal szemben. Ő volt a vezetője a „fontolva haladók” csoportjának. Sokan még ma is gúnyosan utalnak e névre, mintha a megfontoltság negatív tulajdonság lenne. Ebből a csoportból alakult meg, már Dessewffy halála után, 1846-ban a Konzervatív Párt.

            A korszak legjelentősebb kormánypárti politikusa gróf Apponyi György (1808-1899.) főkancellár szintén a magyar történelem jelentős, de elfeledett politikusai közé tartozik. A fia Albert (1846-1933.) sokkal híresebb, pedig főkancellárként György volt a jelentősebb politikus. Magas állását 1848. március 15-nek köszönhetően vesztette le. Úgyis mondhatnánk, hogy „ellene tört ki” a forradalom. Ha ellene tört ki, akkor „nyilván” ő volt minden rossz megtestesítője, gondolhatnánk. Hogy mennyire tévednénk, ha így gondolnánk, arra éppen Apponyi György elfeledettsége a bizonyíték. Ha legalább tényleg a magyar érdekekkel ellentétben politizált volna, akkor tankönyveink leírnák, hogy mennyire rossz és mennyire a haza ellensége volt. Akkor legalább hírhedettségében híres és ismert lenne. Csak „sajnos” hazafias történészeink és tankönyvíróink még nagyítóval sem találnak említésre méltó foltot jellemében vagy a történettudomány által is komolyan vehető negatívumot politikájában. Így történelmi szerepének részletes bemutatása magától értetődően megkérdőjelezné az 1848. előtti ellenzéki politika és magának a forradalomnak az okszerűségét és célszerűségét is. Viszont kimondani, hogy ’48-49-re nem is lett volna szükség és nem is szolgálta az ország javát (már csak azért sem szolgálhatta, mert vereséget szenvedett) „szentségtörés” lenne. Így viszont történetírásunk nem is járhat el „okosabban” és „bölcsebben” annál, mint hogy elhallgatja Apponyi György történelmi szerepét. Így persze nem is tudunk tanulni példájából.

            Két lényeges közös pont volt Dessewffy, Széchenyi és Apponyi politikájában. Semmit sem akartak Béccsel szembeszegülve elérni. Belátták, hogy Magyarország biztonságát és védelmét csak a Habsburg-Lotaringiai ház által irányított közös birodalom tudja biztosítani. Minden komolyabb konfliktus és Béccsel szembeni politikai kezdeményezés a birodalom stabilitását, ezáltal pedig Szent István Magyarországának egységét veszélyeztetné.        Másrészről, de ezzel szoros összefüggésben nem akarták provokálni a nemzetiségeket. Nyilvánvaló volt számukra, hogy egy polgárháború esetén a nemzetiségek szövetsége Béccsel magától értetődő lenne. A nemzeti ébredések korszakában nem volt szükség semmilyen Bécsből induló magyarellenes kezdeményezésre ahhoz, hogy a nemzetiségek öntudata erősödjön. Nemcsak a Madarászok, Petőfi és Kossuth nyert inspirációt a nagy francia forradalom történetéből, a nacionalizmus nemcsak rájuk hatott, hanem az ekkor formálódó nemzetiségi értelmiségre is. Csak számukra nem Bécs volt az „elnyomó”, hanem a vármegyerendszer, vagyis mi, magyarok. Mindezt erősítette az Oroszországtól is támogatott pánszláv öntudat és a cár, mint az ortodoxok védője a románok önbizalmát is erősítette. Ilyen környezetben egy önálló Magyarországnak nem lett volna esélye a fennmaradásra. Teljes függetlenségünk következménye országunk megcsonkítása lett volna, már a XIX. században. Éppen ezért az előrelátóbb gondolkodók, persze nem szegültek szembe, de nem is támogatták a magyar államnyelv programját. Azzal, hogy 1844-ben a latint leváltottuk és a magyar lett az ország hivatalos nyelve, automatikusan ellenségeinkké tettük legelőször a horvátokat, de a többi nemzetiséget is. Ez nyilvánvaló következménye volt annak, hogy egy nagy hagyományú, de mindenki által „tanult”, semleges közvetítő nyelv helyett egy olyan nyelv lett hivatalos és ezzel együtt „kötelező”, amelyet csak az ország lakosságának kevesebb, mint a fele beszélt anyanyelvként. A latinnal ellentétben a magyar nyelv ebben a helyzetben nem összekötött, hanem egymás ellen fordított. Természetesen ez a konfliktus valamilyen szinten elkerülhetetlen volt, mivel a „holt” latint nyilván nem lehetett az idők végezetéig megtartani hivatalos nyelvként. 1790-től kezdődően, amikor a német helyett ismét a latin lett az adminisztráció nyelve, a magyar nyelv pozíciói fokozatosan erősödtek. Nem hivatalosan már 1844 előtt is a magyar volt a „hivatalos”. Éppen ezért viszont szükségtelen volt az a lelkesedésnek gondolt agresszivitás, amellyel nyelvünket türelmetlenül, minden bölcsességet mellőzve, jogi eszközökkel is az előtérbe toltuk.

            I. Ferenc fiáról, a vizsgált időszak másik Habsburg-Lotaringiai uralkodójáról, V. Ferdinándról (1835-1848.) történészeink többségének véleménye még rosszabb, mint I. Ferencről. Látszólag rá még jobban illik a Hermann Róbert által használt, általunk korábban már idézett „genetikai csőd” kifejezés. Azért csak látszólag, mert V. Ferdinánd nem volt elmebeteg vagy gyengeelméjű, mivel akkor nem tudott volna 4-5 nyelven folyékonyan beszélni, nem foglalkozhatott volna oly sikeresen címertannal és zenével és nem lett volna sikeres gazdasági szakember: lemondása után a nővérétől, Napóleon császár második feleségétől, Mária Lujzától örökölt elhanyagolt birtokokat virágzó gazdaságokká tette. Valójában epilepsziában szenvedett, amely ideiglenesen és visszatérően akadályozta uralkodói feladatai ellátásában és a rohamok közötti időszakokban is bizonytalanná tették mérlegelési és döntéshozatali képességeit. Általános egészségi állapota egyáltalán nem volt rossz (magas kort élt meg, 1875-ben, 83 éves korában végelgyengülésben halt meg), de betegségére való tekintettel I. Ferenc komolyan fontolgatta, hogy ne ő, a legidősebb fiú, hanem a fiatalabb Ferenc Károly (Ferenc József apja) legyen az utódja. Végül azonban a legitimitás elve győzött. Ferdinándot még apja életében 1830-ban magyar királlyá koronázták. I. Ferenc a halála előtt egy államügyeket vivő „államkonferenciát” rendelt fia mellé, amelynek tagjai voltak a legfontosabb miniszterek és több Habsburg főherceg is. A helyzetből adódóan az államkonferencia feladata nemcsak a tanácsadás volt, hanem esetenként az uralkodó, illetve az uralkodó hiányzó képességeinek pótlása is. Ezen döntéseknek, valamint a már a kisgyermekkorától a betegségére való tekintettel alkalmazott különleges és gondos nevelésnek köszönhetően, uralkodásának eseményeit vizsgálva meg kell állapítanunk (persze csak akkor, ha nem elfogultak, hanem tárgyilagosak vagyunk), hogy V. Ferdinánd sem bizonyult rossz uralkodónak.  Még 1848-ban sem.

            Vizsgáljuk meg ezen korszak Habsburg „bűneit”. Az I. Ferenc által a napóleoni háborúk utolsó szakaszában végrehajtott devalvációt, ma már, ismerve a modern kor pénzügyi „trükkjeit”,  megmosolyogtató a Habsburgok bűnei közé számítani. (A „kamara hasznát” sem tekintjük az Árpád-házi királyaink bűnének). A Birodalom nehéz anyagi helyzete tette szükségessé ezt a lépést, amely sikeresnek is bizonyult.

            A cenzúra működése kiemelt „bűn”, annak eltörlése alapvető forradalmi követelés volt. A cenzúra megértéséhez látnunk kell, hogy I. Ferenc cselekedeteit nem olyan elvont fogalmak irányították, mint liberalizmus, „haladás” (progresszió), „szabadság”, hanem sokkal földhözragadtabb módon a népei jólétéhez szükséges békés fejlődés kereteit akarta biztosítani. Már az előző részben is utaltam a francia forradalom eszméivel szembeni ideológiai háborúra. A cenzúra olyan mértékben akadályozta a forradalmi eszmék terjedését, amennyire szükségesnek látta az abból származó lehetséges véres konfliktusok elkerülése érdekében. Akadályozta a túlzott magyar nacionalista megnyilvánulásokat, de egyben akadályozta a nemzetiségek magyarellenes propagandáját és a pánszlávizmus terjedését is, mindeközben viszont nem akadályozta irodalmunk kifejlődését, fontos gazdasági munkák megjelenését, pezsgő közéleti viták lefolytatását, Kossuth Pesti Hírlapban kifejtett propagandáját. Semmi olyan mű megjelenését nem akadályozta, amely az emberek épülésére szolgált vagy ebből a szempontból legalább közömbös volt. Csak a rosszat akadályozta, de azt is csak a szükséges mértékben.

             I. Ferenc 1812-1825 között nem hívta össze az országgyűlést. Ez valóban formális alkotmánysértés volt, de ebből semmiféle különösebb kár nem származott. A rendi országgyűléseink sosem kormányzó testületek voltak, hanem – ahogy országgyűlésnek illik – jogszabályalkotó, törvényhozó szervek. Ha a jogi- gazdasági életviszonyok területén nem merült fel olyan probléma, amelyet törvényalkotással volt célszerű szabályozni, akkor az országgyűlés összehívására sem volt szükség. A modern országgyűléseknek a jogalkotás mellett komoly ellenőrzési funkciójuk is van, ez azonban a rendi országgyűlések tekintetében sokkal kevésbé merült fel. A miniszterek nem a parlamentnek feleltek, hanem az uralkodó által kiválasztott és általa bármikor el is bocsátható „szolgák” (szó szerint miniszterek) voltak. Lényegében nem is volt olyan országos hatáskörű szerv, amely felett az országgyűlés ellenőrzési jogot gyakorolhatott volna. Ami az országgyűlés összehívásának elmulasztása miatt elmaradhatott, az az éppen aktuális „sérelmek” országos szintű megvitatása volt. Ezek ilyenkor valóban elmaradtak, de figyelembe véve a francia forradalom és az éppen lezáródó napóleoni háborúk kaotikus viszonyait, folyamatos harcait és az ezzel együtt járó állandó nyugtalanságot, talán nem is baj, hogy legalább pár évre szünetelt a „sérelmi politizálás”. Ami persze nem is szünetelt, hiszen ha nem is országos szinten, de a megyék akár külön, akár több megye együtt továbbra is „felírhatott” az uralkodónak, ha bármiben is „megrövidítve” érezték magukat.  

            Nem igaz az a gyakran felbukkanó megállapítás, hogy ezen időszakban az uralkodó abszolutista módon kormányzott volna vagy – finomabban fogalmazva – abszolutizmus kiépítésére törekedett. A magyar állam alkotmányos felépítése, amely a megyék nagyfokú önállóságára – szinte már túlzott függetlenségére épült – ezt nem is tette volna lehetővé. Bármilyen abszolutista kormányzati kísérlethez szükség lett volna a megyék önkormányzati jogának csorbítására. Ezt próbálta meg – sikertelenül – a „legokosabb Habsburg” II. József és egyébként a báró Eötvös József által vezetett centristáknak is ez volt a legfőbb céljuk: önálló megyék helyett központosított unitárius állam. 1825-től kezdve pedig I. Ferenc és V. Ferdinánd hibátlanul, mindig az aktuális határidőn belül, a kellő időben összehívták az országgyűlést.

            Kossuth Lajos (1802-1894.) a harmincas évek elején vált országosan ismert személyiséggé. Mint távollévő követ képviselője vett részt az 1832-1836-os országgyűlésen, majd azért, hogy a politikai élet középpontjába kerülhessen és egyben saját megélhetéséről gondoskodhasson, elkezdte írni és terjeszteni az Országgyűlési Tudósítások című időszakos lapját, amellyel a közvéleményt „tájékoztatta” az országgyűlés eseményeiről. A lap elsősorban propaganda célokat szolgált. Nem tárgyilagos tudósításokat tartalmazott, hanem a „reformellenzék” céljait szolgálta. A neki tetsző felszólalásokat Kossuth részletesen ismertette, a nem tetszőkről csak röviden és eltorzítva tájékoztatott. Mivel az Országgyűléseken szólásszabadság volt, mint távollévő követ képviselője ekkor Kossuth is azt írt, amit akart. A király kormányzata nem akadályozta Kossuth egyoldalú propagandáját, ami a valóság eltorzítása miatt nem szolgált, nem is szolgálhatott a közvélemény épülésére, ezért jobb lett volna akadályozni. Az egyetlen „nemzeti” sérelem ebben az esetben az volt, hogy mivel „lapja” nem rendelkezett engedéllyel, ezért kőnyomatát a hatóság – árának megtérítése mellett (!) – elkobozta. Ez azonban nem akadályozta a Tudósítások további megjelenését: felfogadott írnokok segítségével, kézírással sokszorosították. „Hősies” és „önfeláldozó” magatartásával Kossuth országosan ismert személyiséggé vált. Népszerűségét persze az országgyűlés lezáródása után is meg akarta őrizni, így munkáját „Törvényhatósági Tudósítások” címmel tovább folytatta: a vármegyei élet és a megyegyűlések vitáiról tájékoztatta (félre) az olvasóit. Ekkor azonban már nem állott védettség alatt és mivel munkáját többszöri figyelmeztetés után sem hagyta abba (és tudósításainak hangnemén sem változtatott), végül letartoztatták és négyéves börtönbüntetésre ítélték. Kossuth és vele egy időben az országgyűlési ifjak (Lovassy és társai) letartóztatása, valamint a báró Wesselényi Miklós (1796-1850.) ellen lezajlott per ezen korszak súlyos vádpontjai  a Habsburgok ellen.   Valamennyi eljárás teljesen törvényes volt. Lovassyékat nyíltan forradalmi magatartásuk miatt ítélték el. Az ifjakhoz hasonlóan Wesselényi is erőszakos és egzaltált személyiség volt. Ellene a fő vád az 1834 decemberében Nagykárolyban a megyegyűlésen elhangzott – a vád tárgya szerinti – felségsértő beszéde volt. Azonban a pert, ügyes ügyvédjei (Kölcsey, Deák) segítségével éveken keresztül el tudta húzni. Bár végül három év börtönbüntetésre ítélték, de büntetése megkezdését követően, pár hét elteltével, külföldre távozhatott, hogy szembetegségét kezeltethesse.  Az elítélése előtt az 1838. évi nagy pesti árvíz során valóban hősies magatartást tanúsított („árvízi hajós”), jellemző azonban, hogy ezzel csak ő vált népszerűvé. A mentésben való részvételük alapján sokkal többen (pl. Landerer Lajos nyomdász, vagy József nádor fia István m. kir. herceg) kiérdemelték (kiérdemelhették volna) a „nemzet háláját”, csak éppen ők nem voltak Habsburg ellenesek, így tevékenységük nem volt megfelelő nyersanyag az elfogult „nemzeti” propaganda számára. Talán kevés annyira ellentétes személyiség található történelmünkben, mint Wesselényi és Széchenyi. Az egyikük inkább a robosztus őserő és szenvedély, a másik a gyakorlati érzék és az állandó önreflexió. Ehhez képest meglepőnek is tűnhet, a 20-as években kibontakozó barátságuk. Együtt utazzák be Európát és úgy tűnik a barátság mellett politikai szövetségesek is lesznek. A későbbi években viszont már eltávolodnak egymástól. Kossuthtal szemben Wesselényi már nem áll Széchenyi mellé. Széchenyi viszont a pere idején még az általa rendkívül tisztelt Metternich előtt is (egykor volt?) barátja védelmére kel. Eltérő politikai nézeteik miatt személyesen is eltávolodnak egymástól. Wesselényi éppen úgy nem lesz forradalmár, mint Széchenyi, de betegsége miatt az igazán válságos idők eljövetelekor még nála is kevésbé tudja befolyásolni az események menetét.

            Elsősorban gróf Apponyi György főkancellár nevéhez fűződik a vármegyéket irányító adminisztrátori rendszer kiépítése. A „vádak” alapján a főispánok helyére kinevezett adminisztrátorok feladata a megyék önkormányzatának felszámolása, a szabadelvű ellenzék háttérbeszorítása, a választások befolyásolása stb. volt. Valójában a közigazgatási reformnak sokkal földhözragadtabb célja volt: azt akarták elérni, hogy Magyarország ténylegesen államként működjön. Manapság az, hogy egy a területi hatályát tekintve országos kormányzati döntést a „végeken” (megyékben, városokban) is végrehajtják annyira magától értetődő, hogy eszünkbe sem jut, a XIX. század első felében ez még mennyire nem volt magától értetődő. Az akkori alkotmányos berendezkedés alapján a megyéket ténylegesen a honos nemesség választotta alispán irányította. Az alispán tehát nem a kormány embere volt. Még ha szimpatizált volna is a távoli országos hatalmasságokkal, karrierje, népszerűsége a helyiek bizalmától függött. A helyi szinten a központi hatalmat a főispán képviselte, de csak elvileg. Jó pár megyében „örökös” főispánok voltak: mindig ugyanaz a főúri család adta a főispánt, akik kinevezése így nem függött a hatalom bizalmától. Másrészt viszont így előfordulhatott, hogy a főispán még csak kisgyerek volt, vagy már öregember, politikailag még vagy már nem aktív. Más megyékben meg a helyi katolikus püspök volt a főispán, aki jellemzően, amennyire lehetett, távol tartotta magát a politikai küzdelmektől. Ebből következően viszont évszázadokon keresztül semmi sem biztosította megfelelően az országos szintű határozatok (ideértve még a törvényeket is) helyi szintű végrehajtását. A mindenkori központi kormányzat döntéseiből a megyék csak annyit hajtottak végre, amennyit célszerűnek tartottak illetve amennyivel egyetértettek. Világos, hogy hosszabb távon egy állam így nem működhet (feltéve persze, hogy továbbra is állam akar maradni). Azzal, hogy a szinte csak formális hatalommal rendelkező főispánok helyett a megyék élére Apponyi a kormányzat által kinevezett és fizetett hivatásos közigazgatási tisztviselőket állított, nagy szolgálatot tett Magyarország egységének és stabilitásának. Csak a legelfogultabb és rosszindulatú propaganda volt képes ebből is „nemzeti sérelmet” gyártani, amely ismételten csak az indulatok gerjesztésére és az erőszak előkészítésére volt alkalmas.

            Ennyi. Amikor 1847 novemberében összeült az utolsó rendi országgyűlés a „sérelmek” rovatba mindössze ezeket a tételeket lehetett feljegyezni. Semmilyen ésszerű oka nem volt és semmilyen jel nem mutatott arra, hogy néhány hónapon belül feltétlenül ki kell törnie a forradalomnak és utána pár hónappal meg már „élethalál harcát” fogja vívni a nemzet.

            Apponyi főkancellár, mint a konzervatívok vezetője egész sor reformjavaslattal érkezett az Országgyűlésre (közteherviselés, úrbériség eltörlése stb.) és politikája sikeresnek látszott: ellentétben Kossuthtal nem kiélezni akarta a konfliktusokat, hanem az ország fejlődése előtt álló akadályokat akarta elmozdítani békés eszközökkel és az uralkodóval együttműködve. Hónapokon keresztül úgy tűnt, hogy Kossuth „verve” van. 1848. február 5-én egy úgynevezett kerületi ülésen vitatták meg az adminisztrátori rendszerrel kapcsolatos uralkodói leiratot.  Kossuth és párthívei a leirat éles elutasítása, míg az ellentábor, akiket ez alkalommal a korábbi években már rutint szerző, de még mindig nagyon fiatal, Kossuthhoz képest zöldfülű Lónyay Menyhért vezetett, annak elfogadása mellett szálltak síkra. Lónyayék javaslata egy szavazattal győzött. Csattanós válasz a „nemzeti” propagandában annyira sérelmesnek tartott üggyel kapcsolatban. A kor közhangulatára és Kossuthék erőszakosságára jellemző, hogy ezt követően Lónyay vált a gyűlölet céltáblájává, a türelmetlen, de erőszakos kisebbség üldözöttjévé.  „Lónyay Menyus, mint Holocaust (sic!). Támogatni fogom, ha kell a véremmel.” - írta a naplójába Széchenyi. Kossuth hiába indulatoskodott („Ám vessenek számot magokkal, kinek tetszett a dolgot így állítani; e szavazat következtében az országgyűlésen béke többé nem lehet, hanem lesz harc az utolsó percig.”) kiderült, hogy támogatottsága még az ellenzékiek között sem egyértelmű (a kerületi üléseket éppen azért tartották, hogy a kormány befolyása az országgyűlésen a lehető legkevésbé érvényesüljön) és vele szemben még egy huszonéves ifjú is többséget tud szerezni. Ha nincs februárban a párizsi forradalom és utána a „népek tavasza”, Kossuth visszatérhetett volna eredeti szakmájához és lehetett volna egy jól kereső ügyvéd, esetleg alispán valamelyik vele szimpatizáló megyében. Elmaradt volna a dicsőséges tavaszi hadjárat, de elmaradtak volna az erdélyi és délvidéki magyarirtások is. Nem lett volna világosi fegyverletétel és nem lettek volna aradi vértanúk sem. Így viszont a nemzet kapott egy újabb teljes vereséggel végződő pusztító háborút, cserébe viszont Kossuth négy hónapig „kormányzó-elnök” lehetett. Elképzelni sem tudok rosszabb üzletet. 

Hozzászólások