Keserű, de egészséges: Adalékok Habsburg uralkodóink mai megítéléséhez. V. rész (1849-1867.)

„Én mindenkinek megbocsátok, de nekem senki sem bocsát meg.” 
(I. Ferenc József)

Mindeddig szokatlan módon, az előző részre visszautalva, egy magyarázattal kezdem. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc bírálata miatt sokan azzal „gyanúsítottak”, hogy akkor nyilván az 1956-os szabadságharccal sem vagyok „megelégedve”, hiszen az is vereséggel végződött és akkor még esélytelenebbek voltunk, mint 1848-49-ben.

Írta: Csizér Márton.

Válaszként először is rá kell mutatnom a kérdésben megbúvó igen lényeges tévedésre, amely a magyar történelem legfontosabb vezérfonalának, Mohácstól kezdve, a szabadságért való folyamatos küzdelmet tartja, amely összeköti Szapolyai János király trónért vívott harcát az erdélyi fejedelmek Habsburg-ellenes háborúival, a Wesselényi-összeesküvéssel, Rákóczi „szabadságharcával”, Martinovics Ignáccal és végül 1848-49-cel és 1956-tal.

Történelmünk ezen felfogása teljességgel téves, ma már nincs komoly történész, aki ezt vallaná, de közvéleményünkben egyelőre makacsul tartja magát.

A fentebbiektől függetlenül mégis szeretünk párhuzamot vonni 1848-49 és 1956 között. Ez a párhuzam abból a szempontból mindenképpen valós, hogy nem utólagos manipuláció illetve propaganda eredménye, hanem maguk az ’56-os szabadságharcosok tekintették magukat ’48-49 folytatóinak. Ha meg akarjuk érteni a különbséget a két forradalom és szabadságharc között, akkor azt kell megvizsgálni, hogy mi ellen tört ki a forradalom 1848-ban és mi ellen 1956-ban. 1956 éppen annyira különbözik 1848-49-től, mint amennyire a Rákosi-Gerő diktatúra különbözik a reformkortól. 1848-49 egy fejlődő és a céljait fokozatosan megvalósító országban tört ki, ahol egy türelmetlen, kevésbé bölcs, de a pillanatot uralni képes és az európai forradalmi közhangulat által is támogatott csoport akarta a saját céljainak megfelelően „felgyorsítani” a történelem menetét. Ezzel szemben 1956. október 23-án történelmünk legsötétebb diktatúrája ellen robbant ki a forradalom. 1848-49-ben sokan a kínálkozó politikai és katonai karrier lehetősége és a várható dicsőség miatt lettek forradalmárok, majd szabadságharcosok. 1956-ban viszont azért, mert legalább egy rövid ideig, ha csak néhány napig is, de ember módjára akartak élni. 1849 leverése után, a „Habsburgok börtönében” sokan visszasírták és nosztalgiával gondoltak ’48 előtti életükre. Biztosan állíthatjuk, hogy Kádár börtönében aligha voltak, akik szívesen emlékeztek vissza a legsötétebb 50-es évekre. Haynau bírósága előtt a többség igyekezett saját szerepét kisebbnek és önmagát, mint megtévesztett és apolitikus személynek beállítani, aki igazából nem is tudta, miben vett részt. Az ’56-os szabadságharcosok túlnyomó többsége a börtönben és a bíróság előtt is büszkén vállalta tetteit: inkább meghaltak, de nem akartak újra – illetve továbbra is – a kommunista járom alatt élni. Ennyi talán elég ahhoz, hogy mindenki belássa, azért mert valaki bírálja 1848-49-et, még nemcsak tarthatja, de logikusan tartja is 1956 forradalmát történelmünk egyik legszebb fejezetének. Sőt, ha valaki alaposan átgondolja a fentebb írtakat, fel kell ismernie, hogy 1848-49 eltörpül 1956 mellett. 1849. augusztus 23-án Orsova közelében Szemere Bertalan és a (volt) kormánytagok egy csoportja elásatta a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket. Ha szimbolikusan akarjuk leírni Magyarország alkotmányos helyzetét a világosi fegyverletételt követő időszakra vonatkozóan, akkor keresve sem találhatunk ennél jellemzőbb epizódot. Az alkotmányosság eltűnt és az, hogy nem tűnt el véglegesen, hogy nem semmisült meg örökre, nem azok érdeme, akik a „szabadságért” harcoltak, hanem azoké, akik őket legyőzték. Ha nincs a „gonosz Habsburgok ármánya”, amelynek segítségével sikerült a „koronás” Wargha Istvánnak (1808-1876) Londonban Kossuth és környezete bizalmába férkőzni és végül megtudnia a korona hozzávetőleges rejtekhelyét, amely alapján azt 1853. szeptember 8-án sikerült megtalálni, akkor e pótolhatatlan és felbecsülhetetlen nemzeti ereklyénk valószínűleg örökre elveszett volna. A megtalálás helyszínén uralkodónk emlékkápolnát építetett.

 Az 1850-es évek a magyar történelem „Bach-korszaka”. Névadója Alexander Bach belügyminiszter, aki liberális ügyvédként és 1848-as forradalmárként kezdte pályafutását, de a radikális felforgatókat nem támogatta. Múltja – nem tartozott a birodalmat hagyományosan vezető arisztokráciához – és képességei alapján alkalmas volt, hogy az új időszak vezető politikusa lehessen.

Bach időszakát két különböző szempontból célszerű értelmezni: alkotmányjogi nézőpontból és a szakpolitikai eredményesség tekintetében.

Mindenekelőtt látnunk kell, hogy a levert szabadságharcot követően mind a politikai/alkotmányos mind a gazdasági élet teljesen más körülmények között folyt tovább, mint 1848-49 előtt. A régi alkotmányos szabályokat a forradalom semmisítette meg, az új rendszer kiépítésére azonban nem volt idő. Másrészről a jobbágyfelszabadítás a gazdasági rendszert is teljesen megváltoztatta. A jelentős részben a jobbágyok ingyenmunkájára épülő nemesi földbirtokrendszer új viszonyokhoz történő adaptálása sem ígérkezett könnyűnek.

Meg kell állapítani, hogy alkotmányjogilag a rendszer – egészen a kiegyezésig – ha nem is ex lex (törvényen, jogon kívüli) állapotban, de legalábbis függő jogi helyzetben volt. Ferenc József 1848-ban trónra lépett, de nem lett megkoronázva. Örökös királynak számított, de ez eleve egy ideiglenes állapot, amelyet rövid időn belül meg kellett volna szüntetni. 1853-ig a Szent Korona megtalálásáig persze szóba sem kerülhetett a koronázás. De utána? A kérdés viszont nem lenne pontos, ha úgy tennénk fel, hogy vajon Ferenc Józsefnek volt-e lehetősége arra, hogy a koronázással visszatérjen az alkotmányosság útjára. Ez így egyoldalú beállítás lenne, viszont nálunk a király megkoronázása nem csak egy ünnepélyes, deklaratív és nem is feltétlenül szükséges ceremónia volt, hanem a törvényesség egyik sarokköve. Ellentétben például Franciaországgal, ahol a XIX. század öt uralkodója közül csak kettő esetében – I. Napóleonnál a legitimitás hiánya, X. Károlynál annak hangsúlyozása miatt – került sor koronázásra. XVIII. Lajost, Lajos Fülöpöt és III. Napóleont – saját döntésüknek megfelelően – nem koronázták meg.

Bár 1687-től már nincs szó szabad királyválasztásról, de a koronázás tekintetében az országgyűlés továbbra is aktív szerepet játszott: elég csak a nádor szerepére és az uralkodó által kiadott koronázási hitlevél elfogadására gondolnunk, de szimbolikusan maga az országgyűlés demonstrálta, hogy a teljes politikai osztály és nemzet, mint a Szent Korona tagjai teljes mértékben kiállnak uralkodójuk – mint a Szent Korona másik tagja – támogatására. Ha ezt átgondoljuk, akkor beláthatjuk, hogy a helyes kérdésfeltevés az, hogy sorra kerülhetett volna-e korábban a kiegyezésre. Belátható, hogy nem. Még akkor sem, ha Ferenc József erre irányuló aktív magatartást tanúsított volna. Egyedül még ő sem tudott volna változtatni a helyzeten.

1848-49 mély szakadékot nyitott az uralkodó és a magyar nemzet között. Egyrészről bár a passzív ellenállás, ha egyéni életstratégiaként nem is érvényesült annyira általánosan, mint gondolnánk, de a nagypolitika szintjén annyira mindenképpen, hogy egyetlen politikai irányzat – még az ókonzervatívok sem, a liberálisokról és a ’49-esekről nem is beszélve – sem támogatta a kormányzatot. Másrészről 1852-ig, a miniszterelnök Schwarzenberg herceg haláláig, a kormányzat szintjén a birodalmi centralizáció híveinek befolyása érvényesült, akik nemcsak ’48-at utasították el, de még az 1847-es állapothoz való visszatérést is. Harmadrészt meg Ferenc József úgy érezhette, hogy ameddig a magyarok nélkül is működőképes a kormányzat, addig nem célszerű alkotmányos „kalandokkal” veszélyeztetni a birodalom stabilitását. Hosszú időn keresztül még csak nem is utazott Magyarországra. A belső viszonyok reformját a külpolitika is akadályozta. 1853-1856 a krími háború évei, ahol nem sokon múlott a hadba lépésünk.  Ezt követte az itáliai háború (1859-1860), majd a porosz szövetségben a dánok elleni háború (1864), és végül a poroszok elleni háború (1866). Valamennyi esetben igen kockázatos lett volna a harcok közben még alkotmányjogi reformokba is belebonyolódni. De látnunk kell, hogy amennyire lehetséges volt, a harcok szünetében Ferenc József komolyabb lépéseket is tett a megbékélés érdekében. 1857-ben Erzsébet királynéval Magyarországra látogatott. 1860-ban kiadta az októberi diplomát, majd 1861-re összehívta az országgyűlést, 1865-ben meg véget vetett Schmerling lovag provizórikus kormányzatának. Közben lehetőséget biztosított arra, hogy egyes emigránsok, korábbi forradalmárok hazatérhessenek: pl. gróf Andrássy Gyula (1823-1890), akit 1849-ben jelképesen ki is végeztek, Lónyay Menyhért (1822-1884), valamint mások. Láthatjuk majd, hogy mennyire nagyvonalúan bánt a még náluk is radikálisabb gróf Teleki Lászlóval (1811-1861).

Összességében megállapíthatjuk, hogy a vizsgált időszakban 1848-49 következményeként (ami a mi hibánk volt), Ferenc József erre irányuló közvetlen szándékának hiányában, továbbá a politikai viszonyok kiforratlansága és a külpolitikai nehézségek miatt még nem kerülhetett sor, a kétségtelenül alkotmányellenes, de legalábbis ideiglenes, függő alkotmányjogi helyzet korábbi megszüntetésére, vagyis a kiegyezésre.

Sokkal pozitívabb eredményre jutunk a Bach-korszak szakpolitikai tevékenységének vizsgálata során. A rendkívüli kihívásokkal valószínűleg még egy széles támogatást élvező kormány se tudott volna jobban, illetve a népszerűsége elvesztése nélkül, megbirkózni.

A korszakkal kapcsolatban a történelmi köztudatba két fogalom rögzült: Bach-huszárok és passzív ellenállás. E két elem központba helyezésével valóban jól leírható a lényeg, de mégis (ismét) más eredményre jutunk, mint amire a nemzeti legendák és mítoszok alapján jutnunk „kellene”.

A passzív ellenállás jelentőségét egyéni szinten (a nagypolitika szintjén az imént láttuk) nem szabad eltúlozni. Bár a külföldi osztrák illetve cseh hivatalnokok aránya az államigazgatásban emelkedett, de sosem haladta meg a 20%-ot, jellemzően az átlagnál fiatalabbak voltak és ebből következően az alacsonyabb pozíciókat foglalták el. Kb. 80%-ban a korábbi – még reformkori – megyei/állami hivatalnokok, ha akarták, meg tudták őrizni pozícióikat. Akarták? A helyzet az, hogy csak a jómódú közép- és nagybirtokosok rendelkeztek akkora jövedelemmel, hogy elvből elzárkózhassanak a hivatalnoki pályától, visszautasítsák a „neoabszolutizmus” által felkínált magas pozíciót, ellenálljanak az együttműködés „csábításának”. A többség számára ez az út nem volt járható. Másrészt ebben az átmeneti évtizedben az állami adminisztráció igényei is megváltoztak: egyre inkább „teljes állású” professzionális tisztviselőkre volt szükség és egyre kevésbé, a régi rendi világ „másodállású amatőrjeire”, akik számára a megyei vagy az országos politikai/kormányzati tevékenység inkább csak „hobbi” volt. Így sokaknak eleve nem is ajánlottak olyan állást, amelyet visszautasíthattak volna. Másrészt pedig a megváltozott gazdasági körülmények között a birtokos nemességnek, saját létalapjának biztosítása érdekében gazdaságára kellett minden anyagi és szellemi erőforrását összpontosítania és emiatt sem vehetett aktívan részt az állami adminisztráció irányításában, működtetésében. (Példaként említhetjük, hogy Esterházy Pál hercegnek, az ország egyik leggazdagabb emberének a vagyonát gondnokság alá kellett helyezni, hogy a tönkremenetelt elkerülhesse.)

A jogi vákuum megszűntetése érdekében a Bach-rendszer idején, Magyarországon is hatályba léptették az osztrák polgári törvénykönyvet. Nem a beolvasztás, a „németesítés” érdekében, hanem azért, mert ez volt az egyetlen ésszerű megoldás. A rendiség felszámolásával a polgári átalakulás és az ebből származó rendkívül összetett jogi-gazdasági problémák kezelése tette ezt a lépést szükségessé. Bár osztrák alkotás volt, tartalmát tekintve – hasonlóan a modern polgári törvénykönyvekhez – nem kötődött nemzetiséghez. A személyek személyi  és vagyoni jogviszonyaira vonatkozó főbb szabályok általában nem mutatnak országonként túl jelentős eltéréseket. Ezzel a lépéssel hazánkban nem csak deklaráció szintjén, hanem részletes szabályok által is megvalósult a törvény előtti egyenlőség.

Megalkották a modern telekkönyvi rendszert, amelynek bevezetése még II. Józsefnek sem sikerült. Ez is feltétlenül szükséges volt. A földbirtokviszonyok pontos tisztázása, a tagosítás, pl. a közlegelők illetve a nemesek és a volt jobbágyok által közösen használt területek felosztása és a szabad földforgalom biztosítása érdekében nélkülözhetetlen volt. Emellett, bár az ősiség törvényét már ’48 is eltörölte, de akkor csak az eltörlés tényét mondták ki, a részletek tisztázását későbbre halasztották. Az ősiségre vonatkozó főbb szabályokat végül I. Ferenc József császár által kiadott nyílt parancs szüntette meg 1852 novemberében.

A jobbágyrendszer eltörlése mellett, amikor az ingyenmunkára épülő teljes mezőgazdasági szektort kellett bérmunka-alapra helyezni, még a nemességet is kárpótolni kellett a veszteségeiért. Ahogy már az előző részben is utaltam rá, a jobbágyság felszámolását már a ’48-as törvények kimondták, de szintén csak deklaráció szintjén. A földbirtokos nemesség kárpótlásának szükségességét is kimondták, de annak részleteiről szintén nem rendelkeztek. A feladat nehezebbik része itt is a Bach-korszakra maradt. A kárpótlás megtörtént, ráadásul Ausztriával ellentétben, nálunk maguknak a volt jobbágyoknak ezzel kapcsolatban semmilyen plusz terhet nem kellett magukra vállalniuk.

A vallás- és közoktatásügyi miniszter Leo Thun oktatásügyi reformja nemhogy nem volt magyarellenes, hanem éppen ellenkezőleg: a magyar oktatásügy egyik legfontosabb rendelkezése, melynek egyes elemei a mai napig élnek. Annak ellenére, hogy ebben az esetben sem valamiféle, a magyar viszonyoknak megfelelő egyedi szabályrendszert dolgoztak ki, hanem lényegében az Ausztriában bevezetett 1849-es rendelet hatályát terjesztették ki Magyarországra.

A Bach-rendszer évtizedében a gyakorlatban is megvalósult a közteherviselés. Természetesen az új adórendszer bevezetése és az állami dohánymonopólium rendkívül népszerűtlen intézkedések voltak, hasonlóan a kötelező katonai szolgálat bevezetéséhez. De két dologban biztosak lehetünk: egyrészt egy nemzeti vagy forradalmi kormány is hasonló intézkedéseket vezetett volna be és másrészről azok Kossuth uralma alatt sem lettek volna népszerűek. Ebben az esetben a tiltakozások, illetve pl. a dohányzásról való lemondással gyakorolt passzív ellenállás nem is közvetlenül az önkényuralom ellen irányultak.

A nemzetiségekkel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy bár ideiglenesen a Délvidék egy részéből szerb Vajdaság alakult, de a mondás mely szerint a nemzetiségek ugyanazt kapták jutalmul, mint mi büntetésből, jól rávilágít arra, hogy Ferenc József és kormánya még a magyarokkal szemben, a magyarok kárára sem akart a nemzetiségeknek kedvezni.  

A diktatúrák szinte szükségszerű velejárója a cenzúra szigorú működtetése. Ebben a tekintetben is a Bach-rendszer legfeljebb csak karikatúrája volt a diktatúrának. Jókai Mór, a túlélő márciusi ifjú, az 1850-es években írta több híres művét, például az Egy magyar nábobot, amelynek bevételéből vásárolta, az általa híressé tett svábhegyi birtokot és házat (ma: Jókai-kert), és folytatását a Kárpáthy Zoltánt. Mindkét műben nosztalgiával eleveníti fel az alig néhány évvel korábban és éppen a forradalom miatt véget ért reformkor emelkedő időszakát. Ezzel táplálva a nemzeti emlékezetet és erősítve a nemzeti öntudatot. A regény lapjain megjelenik Széchenyi és Wesselényi alakja is, név nélkül, de úgy, hogy mindenki felismerhesse.  Az utóbbiban hosszú fejezetben mutatja be az 1838-as pesti árvizet, viszont a valóságnak megfelelően, nem csak Wesselényi, hanem a későbbi nádor, Habsburg-Lotaringiai István önzetlenségét és bátorságát is kiemeli. Ez utóbbi viszont teljesen kiesett a nemzeti emlékezetből és persze kimaradt az 1966-os filmváltozatból is. István nádor 1848 őszén mindkét oldal számára csalódást okozott: a forradalom radikalizálódását elutasította, de saját családja előtt is kegyvesztett lett. Irodalmi megjelenítése egyszerre igazolja Jókai bátorságát, de egyben a cenzúra enyheségét is.  Ugyanebben az időszakban írta az Egy bujdosó naplóját, a Forradalmi és csataképek 1848. és 1849-ből, az Erdély aranykorát stb. Érdekes, a „neoabszolutizmus cenzúráját” egyik sem zavarta. Emellett nem szabad említés nélkül hagynunk a klasszikus példát, Arany János A walesi bárdok című balladáját. A Ferenc József 1857-es magyarországi látogatása által inspirált, de a legújabb kutatások szerint 1861-ben, Széchenyi Bach működését bíráló Ein Blick című pamfletjének hatására megírt (vagy akkor befejezett) műben nem volt nehéz a kegyetlen Edward király alakjában Ferenc Józsefet, a kivégzett bárdokban a szabadságharc mártírjait, az angolok által meghódított Wales sorsában Magyarországra ismerni. De hát, ha esetleg csak egy fordítás? Akkor nincs semmi probléma. Ferenc József idején, amikor működött a cenzúra, akkor is csak olyan cenzorok voltak, akik gyanú esetén is inkább a publikálás érdekében kerestek érveket és nem arra, hogy egy írást miért lehessen betiltani.

A fentebbiek alapján megállapítható, hogy a Bach-korszak „neoabszolutista önkényuralma” idején a gazdaság fejlődése és a polgárosodás tekintetében az ország  nagyjából ugyanazt a pályát futotta be, mint amelyet a szabadságharc győzelme esetén – ideális esetben – befutott volna. Azért kell hangsúlyozni az ideális esetet, mert a Habsburg-uralomtól megszabadulva, az országnak egyedül, külső politikai segítség nélkül kellett volna a nemzetiségi kérdést megoldania, amely aligha lett volna kezelhető az ország szétesése és politikai-gazdasági káosz nélkül.

A felsorolt tényekből is látható, hogy belpolitikai szempontból – minden kritika ellenére (pl. Széchenyi) – a rendszer sikeres volt. Bukását nem is bel-, hanem külpolitikai okok, az 1859-es háború és Lombardia elvesztése okozta.

Bach bukásától a kiegyezésig tartó időszak politikai értelemben a magyar nemzet egyik legsikeresebb periódusa. Bizonyítéka annak, hogy az adott helyzetből származó lehetőségeket kihasználva, kellő szívóssággal, okossággal és – ami talán még az okosságnál is fontosabb – bölcsességgel egymástól nagyon távol álló álláspontokat is össze lehet egyeztetni.

A forradalom előtti ’47-es állapotokat visszaállítani akaró ókonzervatívokkal kapcsolatban ki kell emelni, hogy természetesen nem a rendi társadalmi viszonyokat akarták restaurálni, hanem csak Ausztria és Magyarország között fennálló jogi kapcsolatokat, mivel sokáig csak ezt látták a centralizáció alternatívájának. Legtekintélyesebb vezetőjük az 1848-ban megbukott kancellár, majd országbíró gróf Apponyi György volt. Ferenc József az 1860. október 20-i legfelsőbb kéziratával (októberi diploma) elrendelte Magyarország törvényes intézményeinek helyreállítását és a jogszolgáltatás ideiglenes rendezését. Ennek érdekében hívták össze Apponyi elnöklete alatt a magyar jogtörténetben kiemelkedő jelentőségű országbírói értekezletet (nevesebb résztvevők: gróf Mailáth György tárnokmester, Deák Ferenc, báró Eötvös József, Ghyczy Kálmán), ahol Magyarországra nézve hatályon kívül helyezték az osztrák polgári törvénykönyvet és megalkották az ideiglenes törvénykezési szabályokat, amely nem számított törvénynek, de amelyről az értekezlet döntése alapján helyreállított Királyi Kúria kijelentette, hogy „amíg az alkotmányos törvényhozás máskép nem rendelkezik, azonnal mindennemü törvényes eljárásaiban állandó zsinórmértékül követni fogja”. A megalkotott szabálygyűjteménnyel a résztvevők nagy szolgálatot tettek a hazának: a bizonytalan politikai viszonyok közepette adtak biztos támaszt a törvényesség és a kiszámítható jogi környezet fenntartására. Az ókonzervatívok hamar alkalmazkodni tudtak az új helyzethez; végül elhagyták a ’47-es alapot, és Apponyi az elsők között tett javaslatot a közös ügyek pragmatica sanctio alapján történő rendezésére.

 A birodalmi centralizációnak magyar részről sosem volt képviselője. Schwarzenberg miniszterelnök 1852-es halálát követően pedig megfelelő vezetője sem volt ennek az irányzatnak, amely – bár az évszázadok során, terv szintjén többször felmerült – alapvetően mindig távol állt a Habsburg uralkodók napi gyakorlatától. A nemzeti ébredések és a nacionalizmus korszakában egy soknemzetiségű államkonglomerátumból már nem lehetett tartósan és sikeresen egységes birodalmat formálni. A visszavonult, de még mindig nagytekintélyű Metternich herceg sem pártolta a centralizációs elgondolásokat.

A Kossuth-emigráció történetéről külön köteteket lehetne írni. Világost követően Kossuth „visszavette” (érdekes alkotmányjogi megoldás) a kormányzói címét és az elkövetkezendő évtizedekben folyamatosan kovácsolta a terveit, amelyek kivétel nélkül mind kudarcba fulladtak, a hazai eseményekre közvetlen befolyással nem bírtak.

Az alkotmányosság helyreállítása felé vezető úton fontos lépés volt az 1861-ben összehívott országgyűlés, amelyen a radikális Határozati Pártot gróf Teleki László vezette. Az ő sorsa jól reprezentálja Ferenc József „kegyetlenségét”. Teleki 1848-ban országgyűlési képviselő és a Radical kör elnöke, majd a magyar kormány (törvénytelen) képviselője Franciaországban, de nem sikerült elérnie az ország önállóságának külföldi elismerését. 1859-ben Klapkával és Kossuthtal együtt részt vesz a Magyar Nemzeti Igazgatóság megalapításában. Tehát mindent megtett annak érdekében, hogy Bécsben haragudjanak rá. Ennek ellenére, amikor 1860 decemberében Szászországban (ahová álnéven, hamis útlevéllel utazott) elfogták és kiadták Ausztriának, összesen csak néhány napot kellett börtönben töltenie.  Személyesen Ferenc József fogadta és nem kapott semmiféle büntetést, csupán azt kellett megígérnie, hogy nem utazik külföldre, külföldről irányított konspirációban nem vesz rész és tartózkodni fog az aktív politizálástól. Bár mint gróf az új Országgyűlés Felsőházába meghívást kapott – ami önmagában még nem mentette fel ígérete alól –, ő viszont inkább a Képviselőházba választatta meg magát, amely viszont már egyértelműen ígérete megszegését jelentette. Ezt a lépését az a hatalmas népszerűség tette lehetővé, amelyben itthon – a császári-királyi hatóságok teljes passzivitása mellett – részesült.

Teleki innentől kezdve, elsősorban érzékenyebb lelkülete miatt, inkább pszichológiai, mint gyakorlati politikai szempontból egészen lehetetlen helyzetbe került. Egyrészt az ország legnépszerűbb és ünnepelt politikusaként az országgyűlési viták során, a Határozati Párt vezéreként tántoríthatatlanul képviselte nem is a ’48-as, de a ’49-es elveket. Másrészt viszont tudta, hogy mindezt Ferenc Józsefnek köszönheti, aki szinte már hihetetlennek tűnő nagyvonalúsággal nézte el forradalmi és emigrációs tevékenységét, majd szószegését, amikor itthon ismét politizálni kezdett, ráadásul nem is akárhogy, hanem dinasztiaellenes radikálisként. Ebben a helyzetben csak egy igen elvetemült, gátlástalan személyiség tudott volna magabiztos lenni. Az, hogy Teleki nem ilyen volt mindenképpen a javára írható. Lehetetlen helyzetét megfontolatlan elővigyázatlanságára vezethette vissza, ami miatt Szászországban elfoghatták. Csalódást okozott ezzel nemcsak emigránstársainak, de önmagának is, majd adott szavát megszegve becsületét vesztette az uralkodó előtt és végül hiába a népszerűség, ha igazából nem tudott kiutat mutatni a radikális politika zsákutcájából. Közeledett a végső szavazás napja és ma már nem is tudjuk eldönteni, hogy a vereségtől vagy a győzelemtől félt-e jobban. Számára igazából egyik sem lett volna gyümölcsöző. Lelki válságából csak önmaga elpusztításával talált kiutat.

Végül a Deák vezette Felirati Párt győzött, egyszerre jelezve ezzel a nemzet kompromisszumkészségét, de egyben elvhűségét is ’48-hoz. Egyelőre gyakorlati következmények nélkül, mert Ferenc József az Országgyűlést feloszlatta és Anton von Schmerling lovag provizóriuma következett. Bachhoz hasonlóan Schmerling pályafutása és személyisége sem alkalmas arra, hogy az elnyomás szimbóluma lehessen. Mint Bach, ő is ’48-as liberális volt, majd igazságügyi miniszter, később államminiszter. A birodalmi „alkotmány atyja”. Ő ellenjegyezte az 1861. februári császári pátenst a birodalmi gyűlés összehívásáról, amelybe a Habsburg Birodalom valamennyi népe illetve tartománya meghívást kapott. Azonban oda, Deák szavára hallgatva, Magyarország nem küldött képviselőket. Annyira volt „elnyomás”, hogy Schmerling a birodalmi centralizáció motorja Deák hajthatatlanságával szemben nem katonákat és erőszakot, hanem csak a saját türelmét állította. Ahogy mondta: „Wir können warten.” A két türelem közül Deáké győzedelmeskedett. 1865-ben, amikor Ferenc József ismét a tárgyalások és egyeztetések útjára lépett, leváltotta hűséges emberét, de személyes bizalmát sosem vonta meg tőle.

Külön nem elemezve a tárgyalások részleteit, meg kell állapítani, hogy nem volt lehetőség a végső megegyezésre addig, amíg a német területeken belüli erőviszonyok nem tisztázódnak. A nagynémet egység megvalósulása esetén Bécsnek valószínűleg nem lett volna szükség a magyarokkal való kompromisszumra. De mivel 1866-os porosz-osztrák háborúban vereséget szenvedtek (hiába győztek az ugyanakkor lezajlott itáliai háborúban), kiszorultak a német területekről, így sokkal kiegyenlítettebb erőviszonyok mellett folytatódtak a tárgyalások. Deák bölcsen elkerülte annak veszélyét, hogy úgy járjon, mint az a szerencsejátékos, aki mivel éppen nyer, nem tudja idejében abbahagyni a játékot. Kijelentette, hogy a háborús vereség ellenére sem kérünk többet, mint eddig. Valójában ez volt a maximum, mert ha Ausztria legyőzte volna Poroszországot, semmit sem kérhettünk volna, legfeljebb csak az uralkodó jóindulatából esetleg kaptunk volna valamit.

Az 1867-as év magyar szempontból a sikerek betetőzése. A kiegyezés, a gróf Andrássy Gyula által vezetett magyar kormány megalakításának és a külsőségeiben középkori – de nem az avítt, hanem a patinás értelmében – és „a mindenki, aki látta emlékezni fog rá” koronázás éve. Ferenc József és magyar népe végre egymásra talált.

 Ferenc József a magyar uralkodók sorában a leghosszabb ideig, 68 évig irányította az ország sorsát. Személyes élete és egyénisége szinte lenyomata a megelőző évszázadoknak. Sok tekintetben átlagos Habsburg uralkodó volt. A Habsburg-átlag viszont nemzetközi összehasonlításban jóval átlagon felülinek számít. Egy olyan korszakban játszott meghatározó szerepet, amelyben az uralkodók élete egyre inkább reprezentációs formalizmussá változott, fokozatosan átadva a hatalmat a választóknak és a párturalomnak. Ferenc József azonban uralkodása első napjától (1848. december 2-tól), a haláláig (1916. november 21.) nem csak uralkodott, hanem kormányzott is.

Ha néhány szóval kellene jellemeznünk Ferenc Józsefet, akkor annyit mondhatnánk, hogy kötelességtudat, rendszeretet és egyszerűség. Képességei nyilvánvalóan nem egy világhódító hadvezér vagy egy becsvágyó (és karrierista) politikus képességei, de ez népei nyugalma és boldogsága szempontjából nem is volt baj. Háborúzni csak akkor háborúzott, ha rákényszerítették, ennek (is) köszönhető hosszú és sikeres uralkodása. Nem akart és sosem kezdeményezett nagyléptékű politikai és társadalmi reformokat, de ellátta az alkotmányos uralkodó kötelességeit, ha miniszterei vagy miniszterelnökei merész lépéseit kellett felügyelni.

Személyes bátorságát már fiatalon megmutatta: részt vett 1848/49 háborúiban. Trónra lépte előtt Itáliában Radetzky parancsnokága alatt, majd már császárként az 1849-es nyári hadjárat egyes csatáiban (pl. Győr elfoglalása 1849 júniusában).  Uralkodása első napjától az utolsóig változatlan szorgalommal és jóformán változatlan napirend mellett állandóan dolgozott.

1853. február 18-án Libényi János szabósegéd a Kärntnertor bástyasétányon megtámadta és késével nyakon szúrta a császárt. Ez is olyan epizódja a neoabszolutizmusnak, ami igen kevéssé egyezik előítéleteinkkel. A „mindenható” uralkodó szinte egyedül sétálgat, bárki megközelítheti és még meg is támadhatja. Jellemző az is, hogy nem a testőrök – hiszen azok jóformán nem is voltak – hanem egy Joseph Ettenreich nevű szintén éppen a közelben tartózkodó bécsi mészáros ártalmatlanítja a támadót, az uralkodó szárnysegédjének, O’Donnel Miksa őrnagynak a segítségével. Az uralkodó bátorsága és hidegvére mai szemmel – a jelenkor politikusaira gondolva, akiket már a nép választ – egészen hihetetlennek tűnik.

Nem igaz az a még mindig széles körben elfogadott nézet, hogy uralkodása első időszakában igazából az édesanyja Zsófia főhercegasszony kormányzott volna. Valójában Zsófia nem játszott érdemi szerepet a birodalom ügyeinek intézésében. Nem igaz, hogy gróf Batthyány Lajos kivégzéséhez Zsófia ragaszkodott volna és az sem igaz, hogy gyűlölte a magyarokat. Valójában a Habsburg Birodalom története során sosem volt jellemző, hogy valaki tényleges kormányzati funkció betöltése nélkül befolyást tudott volna gyakorolni a döntéshozatalra.

Erzsébet királynéval – a nálunk annyira népszerű Sissivel – kötött házassága, a kezdeti romantikus fellángolást leszámítva igazából sosem volt boldog. Erzsébet nem volt se megfelelő császárné/királyné, se megfelelő feleség, se megfelelő anya. Legnagyobb közös kudarcuk Rudolf trónörökös szomorú sorsa. Nem igaz az az időről időre felbukkanó állítás, hogy Ferenc József „számtalan szeretője” egyikétől kapott nemi betegséggel, konkrétan szifilisszel fertőzte meg feleségét, akit higannyal kezeltek és emiatt voltak rosszak a fogai. Az nem kizárt, hogy Erzsébetnek tényleg rosszak voltak a fogai, de egyrészről nem igaz, hogy Ferenc Józsefnek  számtalan szeretője lett volna: valójában hosszú élete során feleségén kívül két „barátnője” volt: Anna Nahowski és Schratt Katalin. Az utóbbi a híresebb (talán ezért is rögzült a magyar névsorrend), de egyértelmű bizonyíték a tényleges szexuális kapcsolatra csak az előbbi esetében van.  Másrészt teljesen kizárt, hogy akár ő, akár Erzsébet évtizedeken keresztül egy, akkor még gyógyíthatatlan és fokozatos fizikai és szellemi leépüléssel járó betegségben szenvedett volna (gondoljunk csak Ady vagy akár az imént említett Rudolf sorsára). Ferenc József élete végéig megőrizte szellemi frissességét és egészségét. Erzsébetnek lehettek idegi eredetű depresszív időszakai, de hatvanévesen is egészen biztosan jobb fizikai állapotban volt, mint hasonló korú nőtársai. Jellemző, hogy a Genfi-tó partján, az ellene elkövetett merénylet után (támadója egy olasz anarchista, Luigi Lucheni egy reszelővel szíven szúrta) még tovább sétált, felszállt egy éppen induló hajóra és csak ekkor lett rosszul. A környezetében tartózkodók addig nem is gondolták, hogy nagy a baj: látható, hogy olyan asszony volt, aki nem volt betegséghez, sérüléshez, vagy ápoláshoz szokva.

A kiegyezés máig ható kritikáját Kossuth Lajos fogalmazta meg Cassandra-levelében. Fő mondanivalója az, hogy Magyarország önként lemondva külpolitikai és hadügyi önállóságáról nem fogja tudni a Birodalom külpolitikáját a magyar érdekeknek megfelelően befolyásolni és az eljövendő nagy háború úgy fogja elpusztítani a Habsburg Birodalmat, hogy az hazánkat is maga alá temeti. A kritika, főleg az I. világháborúra és az azt követő békerendszerre gondolva, szinte telitalálatnak tűnik, de részletesebben megvizsgálva ez egyrészt nem igaz, másrészt meg nem tekinthető a kiegyezéssel ellentétes, de azzal egyenértékű politikai alternatíva megfogalmazásának.

A közös Monarchia, mint keret, fennállása alatt biztosította Magyarország területi integritását, alkotmányát és a gazdaság gyorsütemű fejlődését. Ezzel szemben egy önálló Magyarországnak – ahogy már ’48-49 bebizonyította – semmi esélye sem lett volna a tartós fennállásra. Erre ekkor már Kossuth is rájött és a Dunai Konföderáció (1862) ötletével próbálta kezelni a problémát: kiegyezés a Duna menti kis népek között. Felvetése valamennyi nép körében egyértelmű elutasításra talált. Növekvő ambíciójú szomszédjaink célja az ország felosztása volt. Egy föderációval nem lettek volna elégedettek. A magyar vezető rétegek számára pedig már a föderáció is az ország területi megcsonkításával lett volna egyenlő. A nacionalizmus korában egy ilyen típusú kiegyezés teljesen irreális ötlet, utópia volt és nyilvánvalóan az ma is. Továbbá egy teljesen önálló, független Magyarország az orosz és a német terjeszkedési ambíciók tárgya lett volna: könnyedén Lengyelország sorsára jutottunk volna. A végeredmény egy még a trianoninál rosszabb kisállami státusz vagy a függetlenség teljes elvesztése lett volna már a XIX. században.

Az I. világháborúba való belépés, a Szerbiának küldött hadüzenet valóban – és természetesen – birodalmi szinten dőlt el, nem önálló magyar külpolitikai lépés volt. Mégis hosszas megfontolás és vita előzte meg. Bár gróf Tisza István (1861-1918) miniszterelnök kezdetben ellenezte a Szerbiának küldött szigorú ultimátumot, de később belegyezését adta. A közös miniszterek, a két miniszterelnök és Ferenc József sokkal körültekintőbben jártak el, mint 27 évvel később az immár önálló Magyarország önálló miniszterelnöke, kormánya és kormányzója. Ha nagyhatalomként a Monarchia nem tudott kimaradni a világméretű konfliktusból, hogyan tudta volna ezt megtenni az önálló, de igazából csak „önálló”, a nagyhatalmaknak kiszolgáltatott kis, csonka Magyarország? 1941-ben még kevésbé volt érdekünk a hadba lépés, mint 1914-ben. A revíziós politika sikeres volt, mindent megkaptunk, amit megkaphattunk, a szovjetek elleni háborútól már semmit sem várhattunk. Mégse tudtunk kimaradni. Ebből következően Kossuth állításával ellentétben nem az volt a döntő elem, hogy van-e önálló magyar külügyminisztérium és önálló magyar hadsereg, hanem az, hogy milyen alkotmányos megoldás biztosítja azt, hogy a lehető legnagyobb erőket tudjuk felsorakoztatni a magyar érdekek védelmében. Az olyan függetlenség, amely gyengeséggel párosul halálos veszélyt jelent a nemzetre. A korlátozott önállóság, ha erővel van megtámogatva, nemzeti szempontból is sokkal reménykeltőbb. Persze végül az I. világháborút is elvesztettük, de annak menetére a magyar politikusok végig nagy befolyással voltak. Ehhez képest a II. világháborúban végig csak kiszolgálói voltunk a német érdekeknek.

A közelmúlt skót népszavazására vagy a katalán kérdésre adott itthoni reakciókra gondolva megállapíthatjuk, hogy a hazai közvélemény még mindig hajlamos bálványozni a függetlenség eszméjét. Többségünk még mindig az önálló (nemzet)államiságot tekinti a nemzeti fejlődés legmagasabb fokának. Ennek ellenkezőjét országunk politikai döntéshozói már 1867-re belátták, közvéleményünk azonban még a mai napig sem. Pedig annyira egyszerűnek tűnik, csak az ország 1918 előtti történelmét kellene összehasonlítanunk csonka-Magyarország sorsával. Történelmünket a Habsburgokkal és a Habsburgok nélkül. Erről fog szólni a cikksorozat utolsó része.