A monarchista tapasztalat változatai

„A személyes tökéletlenségektől eltekintve, a monarcha a történelem fenséges voltát képviseli. Ő egy örökös, egy kapocs a láncban mely a középkorba vezet, és azon túl összekapcsol az antikvitással és ami mögötte van, egészen az időbeliség kezdetéig, amikor az első hős legyőzte a zűrzavar sárkányát és megalkotta a törvény uralmát.”

Charles Fenyvesi: Splendor in Exile [Pompa a száműzetésben]. 278-279. pp.

Amint az az e könyvet* elolvasók számára nyilvánvalóvá válhatott, a múltban és a jelenben monarchiák és monarchisták különböző típusai különböztethetők meg. Valóban, szinte inkább beszélhetnénk „monarchizmusokról”, monarchizmus, mint egyetlen koherens politikai doktrína helyett. És mégis, ahogy a „konzervativizmusnak” – egy szó, mely bármely meggyőződést kifejezhet, olyanokat is, melyek egymásnak homlokegyenest ellent mondanak –, megvannak a maga értékei. Mindazonáltal hasznos lenne valamilyen elgondolást megosztani a monarchizmussal kapcsolatban, ahogy az az Úr 2016. évében létezik.

Írta: Charles Coulombe.

Kezdhetnénk azzal, hogy mi nem a monarchizmus. A monarchizmus önmagában nem „konzervatív”, bár bizonyára sok monarchista nevezné magát így, nemzeti hagyományaik megőrzése kapcsán. Látják, ez mind attól függ, hogy az illető mit kíván „konzerválni”, megőrizni. Bizonyos, hogy igen nagy azon köztársaságpártiaknak a száma a világban, akik „konzervatívnak” neveznék magukat, ami alatt azt értik, hogy meg akarják őrizni az 1688-as, 1776-os, 1789-es, 1911-es vagy 1917-es forradalmak vélt győzelmeit – tehát azt, mikor az országos oligarchia vagy a polgárság letaszította a törvényes uralkodókat trónjaikról a Brit Szigeteken, ezen Egyesült Államokban, Franciaországban, Kínában vagy Oroszországban. Mások egy minden kétséget kizáróan abszolút jónak tételezett korlátlanul szabad piacot őriznének meg vagy állítanának helyre. Érthető okokból azok, akik monarchistának tartják magukat, gyanúval tekintenének azoknak az ideológiai örököseikre, akik az egész probléma okozói, és a monarchia patriarchális, atyai természetét figyelembe véve szívesen látnának valamilyen fajta ellenőrzést a gazdaság és kultúra felett. Ám ez eseti alapon működne, szemben a szocialisták által támogatott állami irányítással, mint az ő általuk vallott abszolút jóval. Ezen ügyek tekintetében a monarchista „Isten akaratára, a király dicsőségére és az alattvalók javára” tekint, mely hármasság igen kevés elsöprő és abszolút képletet tesz lehetővé ezen területen.

Nem nevezhető a monarchizmus „autoriternek”, még kevésbé „totalitáriusnak”, abban az értelmében, hogy a kormányon lévőknek teljes hatalmat adna az emberek élete fölött. A monarchákat elkerülhetetlenül kötik hagyományaik – sok közülük vallásos, sok nem –, melyek korlátozó erővel bírnak azzal kapcsolatban, hogy meddig mehetnek el azon társadalom megváltoztatásában, melyről gondoskodnak. Ez nem azt jelenti, hogy nem tették időnkét az életet elviselhetetlenné a körülöttük élőknek. De még VIII. Henrik sem tudta megváltoztatni a házasság természetét; csak átvehette az irányítást hazája egyháza felett házassága érvénytelenítése végett, hogy aztán hat feleségéből kettőt kivégeztessen a hűtlenség vádjával. Ám nem változtathatta meg a házasság természetét csak úgy hóbortból, mint azt tette egyik legfelsőbb bírósági bírónk.1 Az egy diktátor, egy erős ember vagy egy oligarchia jele, hogy – hit vagy szokás által nem korlátozva – képesek megváltoztatni a valóságot, hogy azt a maguk képére, vagy legalábbis hatalomvágyukhoz igazítsák (ezért nem lehet például a Kim „dinasztia” Észak-Koreában sohasem igazi szuverén: legitimitásukat a „népakaratból” vezetik le, mely népet természetesen ők pofozzák egy vonalba). A mai monarchisták természetesen elkerülhetetlenül támogatják a létező monarchiákat és restaurációkat, mert szeretik a szabadságot, és a királyt tekintik a legjobb mellvédnek mind a diktatúra, mind egy önimádó, a valóságtól teljesen elrugaszkodott politikai osztály ellenében.

Egy másik antimonarchikus kacsa, mely azon nemzetközösségi országok sajátossága, melyek megtartották a királynőt uralkodójuknak (Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és pár kisebb ország a karib-tengeri illetve a csendes-óceáni térségben) az, miszerint a monarchia „idegen” vagy egy „gyarmati ereklye”. Ez természetesen csak annyiban igaz, amennyiben alkalmazható mindenre, amit a britek vittek ezekbe az országokba: az angol nyelv, a kereszténység, a common law valamint a civilizáció minden eleme (köztük egy olyan parazita politikai osztály, mely a hatalom eszközeit a saját érdekében használja) kritizálható lenne így. A kellemetlen valóság azonban az, hogy a királynő, az ő kormányzói, az ausztrál állami és kanadai tartományi alkirályok csakis a helyi kormányzat tanácsai alapján járnak el, a brit kormányhoz semmi közük. Az igazság az, hogy a köztársaságpárti politikusok az Egyesült Államokra tekintenek, és egy olyan országot látnak, ahol a politikai osztály a legfőbb uralkodó, valamint a monarchiának még az árnya sem korlátozza őket (melynek képviselői még mindig rendelkeznek „fenntartott hatalommal”, mely lehetővé teszik nekik, többek közt, hogy menesszenek egy olyan miniszterelnököt, aki illegálisan kíván kormányozni, amint az megtörtént Ausztráliában 1975-ben).

Van egy vád, mellyel számos monarchistát meg lehet támadni, mégpedig az, hogy nosztalgiáznak vagy romantikusok. Ahogy az idős Maude mondja fiatal szeretőjének, Haroldnak a Harold és Maude-ban2 „Nem bánom a királyságokat – mi értelme van határoknak, nemzeteknek és hazafiságnak – de a királyok hiányoznak. Amikor kislány voltam, elvittek Bécsbe, a palotába egy garden partira. Még mindig magam előtt látom a napsütést, a napernyőket és a fiatal tisztek makulátlan egyenruháit.” És valóban, évtizedekkel ezelőtt, Charles Fenyvesi remek meglátással az alábbiakat vetette papírra: „A királyi családok iránt érzett nosztalgia nem egy potens politikai erő; nem küldd ki embereket az utcára, hogy tüntessenek. A monarchizmus inkább egy hangulat lett, mint egy mozgalom – egy másik századba vágyódni, a veszteség érzése kifejezésének egy módja, egy vita az idővel.” Ám bármennyire lehetett is ez igaz 1980-ban, mikor még mindig számos fehér orosz volt a világon, a Habsburgok és Hohenzollernek számos volt alattvalója mellett, ma sokkal kevésbé van így.

Ennek ellenére be kell vallani, hogy a királyiság több archetípusa is olyan hatást gyakorol a képzelőerőnkre, melyre egy elnök sem képes – csak amennyiben hasonlít azokhoz. Az öreg király (vagy királynő) – mint ausztriai Ferenc József, Nagy-Britannia III. György királya, Franciaország XIV. Lajosa vagy Viktória és II. Erzsébet – annyi ideig uralkodott, hogy tényleg nemzeti nagyszülők lettek belőlük; mivel a legtöbb alattvalójuk születése előtt léptek trónra, az élet nélkülük elképzelhetetlennek tűnt, amíg meg nem haltak. A mártírkirály, olyanok, mint I. Károly, XVI. Lajos, II. Miklós és I. Károly,3 az a típus, mely tudatosan a vérét ontja a népeiért, a krisztusi áldozathoz hasonlóan. Ott van az elveszett herceg esete, akinek eltűnése egy rakás sarlatánt inspirált: ilyenek voltak Portugáliai Sebestyén, Franciaország elveszett trónörököse, és Dimitrij és Anasztázia nagyhercegnő Oroszországból (igaz, az utóbbi kettő közt századok teltek el). Ott van az örökségétől megfosztott herceg esete is, ilyen volt „csinos Károly herceg” (Bonnie Prince Charlie) esete a XVIII. században, Chambord grófja a XIX. és Románia Mihály királyának az esete a XX. században. Aztán van a visszatérő király esete, aki végre újra rendbe teszi a dolgokat, mint Nagy Károly, Jusztiniánusz vagy a francia IV. Henrik. Ott van az alvó király története is, mint Artúr, Barbarossa Frigyes vagy XI. Konstantin, aki egy nap vissza fog térni, hogy megmentse az alattvalóit. A tényt, hogy ezek az archetípusok még mindig elemi erővel hatnak – és egyáltalán nem csupán monarchisták közt – megmutatja a Tolkien által a Gyűrűk urában történt igen ügyes felhasználásuk. „A király kezei egy gyógyító kezei” egy ősi mondás Gondorban, de Anglia és Franciaország királyai görvélykórt gyógyítottak érintésükkel, ahogy Spanyolország királyai démont űztek, Dánia királyai meg az epilepsziát semlegesítették. Emellett még természetesen ott vannak a különféle királyi szentek tömegei is.

Ezek után nem meglepő, hogy a monarchizmusnak ma az egyik legalapvetőbb forrása – legalábbis viszonyulás tekintetében – mely egyes keresztény körökben található, általában egy konkrét mártírkirály tiszteletéhez köthető. Franciaországban (és Belgiumban és Olaszországban pár helyen) január 21-e környékén gyászmiséket tartanak XVI. Lajos lelki üdvéért, valamint fáklyás menetet e király tiszteletére, akit VI. Piusz pápa mártírnak nevezett. Január 30-án és környékén a világ anglo-katolikus templomaiban miséket mondanak, melyek I. Károlyt szentként tisztelik (az egyetlen ember, akit az Anglikán Egyház szentté avatott); ezen ünnepségek csúcspontja a londoni Trafalgar téren a fehér király szobrának megkoszorúzása a Mártír Károly Király Társaság, a Királyi Mártír Egyházi Unió és a Királyi Stuart Társaság tagjai által. Az utóbbi szervezet Stuart Mária királynőnek és II. Jakab királynak (kiknek bár megakadtak, de hivatalosan nem zárultak le a szenttéavatási folyamatai) is szervez requiem miséket, a Stuart-ház többi tagja mellet. II. Miklós cárt és meggyilkolt családját az ortodox egyházak szentként tisztelik, és ezzel kapcsolatban az orosz, szerb, román, bolgár és grúz ortodox egyházi hierarchia tagjai mind sürgették a monarchia helyreállítását saját hazájukban. Az etióp ortodox egyház gyakorlatilag mártírként tiszteli Hailé Szelassziét, az utolsó keresztény császárt, a forradalmároktól 1975-ben elszenvedett brutális halála miatt. Október 21-én, Zita császárnéval (akinek boldoggáavatása folyamatban van) kötött esküvőjének napján Ausztria utolsó monarcháját boldogként tisztelik, saját misével. A Károly Király Imaliga dolgozik a szenttéavatásán, cultusa és a neki szentelt templomok száma pedig folyamatosan növekszik – nem csak az általa korábban uralt országokban, hanem Németországban, Franciaországban, Belgiumban, Angliában, Olaszországban, Spanyolországban, Svájcban, Libanonban, a Fülöp-szigeteken, Ausztráliában, Brazíliában, Chilében, Kanadában és az Egyesült Államokban is. Értelemszerűen, bármely templom vagy apátság, mely meg van áldva királyi sírokkal, továbbra is imádkozik a lelki üdvükért. Ezen szenteknek nem minden tisztelője monarchista, a szó gyakorlati értelmében, de bizonyos, hogy nem vakok egy olyan rendszer előnyeire, mely ilyen férfiakat adott a világnak.

Ám ne hidd, hogy a királyiság vallási támaszai azt jelentik, hogy a monarchisták egységesen jámbor istenfélők, vagy, hogy azt szeretnék, hogy nemzetük hite újra domináns szereppel rendelkezzen országuk életében – bár természetesen sokan vannak ilyenek is. Már a XVIII. században is volt egy Bolingbroke, egy hithű jakobita, aki a szó semmilyen értelmében nem volt vallásos. Egészen öreg koráig a vezető francia royalista gondolkodó, Charles Maurras sem rendelkezett személyes hittel, hanem a katolicizmust egyedül csupán a francia identitás kialakításában betöltött szerepe miatt tisztelte. Amerikai monarchistáink egyik leghíresebbike, H. P. Lovecraft pedig egy meggyőződéses ateista volt. Ennek ellenére, az alábbi híres mondatokat vetette papírra a Guide-Book to Quebec című művében: „Ott akkor kitört – 1775-ben – az a szerencsétlen háború Őfelsége tizenhárom délebbi gyarmata, és az otthoni kormány közt; mely a Birodalom számára ezen gyarmatok elvesztésével végződött, és amely, a még eljövendő időben tragikusan veti alá azokat egy korcs és helyi eredetű, új és idegen barbarizmusnak, melyben a civilizáció minden mértéke elveszik a méret, sebesség, vagyon, siker és luxus agyatlan imádásában; bizony ez egy szomorú följegyzendő fejezet!” Néhány monarchistának az a pro forma rituális háttér, melyet az anglikanizmus a Nemzetközösség, és a lutheranizmus a skandináv monarchiáknak ad (és mondjuk, az az általános amerikai polgári vallás, mely a mi intézményeinket támogatja) bőven elég. Valóban, ahogy látni fogjuk, a helyi szabadságokkal együtt, ez az egyik nagy törésvonal a monarchizmuson belül.

De mi a helyzet a monarcha politikai szerepével? Nos, ezzel kapcsolatban legalább két gondolati iskoláról beszélhetünk. Viszont minden monarchista egyet értene az alábbi előzetes megjegyzésekkel. Egy császár vagy egy király (hacsak nem ő tette magát azzá, mint Bonaparte), egész életén át készül arra a szerepre, melyet egyszer majd be fog tölteni. Egyértelmű, hogy ebbe a szerepbe beleviszi a saját erősségeit és gyengeségeit. Ám, ahogy a mindennapi élet megmutatja nekünk, egy tanult napszámos azért megbízhatóbb munkát végez, mint egy nagyszerű amatőr – és kevés választott államfőt lehetne nagyszerűnek nevezni. Ezen túl (az újabb trendek ellenére, Benedek pápától Spanyolország, Belgium és Hollandia uralkodóin keresztül) a monarcha általában egész életen át szolgál. Ahol van végrehajtói hatalma, ez lehetővé teszi neki, hogy hosszú távra meghatározó legyen a közéletben, politikában; ahol nincsen, a konzultációi, figyelmeztetései és tanácsai az „ő” miniszterelnökei részére gazdag háttértapasztalaton nyugszanak, és arra nincsen esély, hogy ezek a miniszterelnökök, relatíve rövid, a posztjukon eltöltött idejükkel ezzel versenyre keljenek; ahogy az többször megállapítást nyert, egy választott tisztviselő a posztján töltött ideje első felét munkája megtanulásával, második felét pedig azzal tölti, hogy megpróbálja magát (vagy legalább a pártját) újraválasztatni. Szükségtelen megemlíteni, hogy ő a lakosság csak azon részének uralja a hűségét, akik megválasztották őt.

Ezeket a tényeket alapul véve, a még létező nyugati monarchiák (Nagy Britannia és a Nemzetközösség, Hollandia, Belgium, Luxemburg, Spanyolország, Svédország, Norvégia és Dánia) és – legalábbis pillanatnyilag – Japán is alkotmányos; azazhogy az uralkodó uralkodik, de nem kormányoz. A mindennapi politika spektrumán kívül ő a hűség egy pártokon átívelő középpontja. Amint azt fentebb megállapítottuk, a szerepei ceremoniálisak, és sokszor kvázi-vallásos természetűek. Körbelátogatja országát, hidakat átadva, küldöttségeket fogadva, és általánosságban egyfajta nemzeti kabalafiguraként viselkedve. A nagykövetek neki adják át megbízóleveleiket, és ő nyitja meg és rekeszti be az országgyűlést. Esküjüket neki teszik le a katonák, bírók, állami- és még választott tisztviselők is, hűségüket még szimbolikusan is a hazának, és nem a pártnak kifejezve. Ám az „ő” miniszterei az országgyűlést alkotó politikusok többségének felelősek, és azon domináns érdekeknek, melyek ezentúl összehozzák és pénzelik a választásaikat. Bár a visszatartott hatáskörök talán adnak neki egy korlátozott lehetőséget, hogy kijavítson dolgokat, ha a rendszer – csupán a tiszta legalitás értelmében – megbotlana, a képessége, hogy „megvédje a népeit a politikusaiktól” (ahogy Ferenc József császár írta le a feladatát Theodore Rooseveltnek) rendkívül korlátozva van. Ezt mutatják meg Belgium és Luxemburg uralkodói és kormányai közti összecsapások az abortusz és az eutanázia kérdésében, melyek során az uralkodók kísérletei, hogy megvédjék alattvalóik közül a leggyámoltalanabbakat a politikai vezetés által gyorsan lesöpörtettek. Bár ennek a rendszernek a legitimációja azon áll vagy bukik, hogy a politikai réteg valóban a többség hangja (önmagában is egy rendkívül vitatható állítás), a legtöbb monarchista, ahol létezik, ennek a megtartását, illetve átvételét favorizálja a restauráció kívánt programjaként. Bizonyosan, bármi legyen is a hátránya, jobb lenne, mint a status quo olyan parlamentáris köztársaságokban, mint Portugália, Németország, Ausztria és Olaszország. Ezen országokban a volt királyi (most elnöki) palota csupán bukott politikusok nyugdíjasotthona, monarchikus pompával körülvéve, és nekik még az a személyes erő és az elnöklött néphez fűződő történeti kapocs sincs meg, amivel az alkotmányos monarchák rendelkeznek.

Egy másik modell a nyugati monarchisták számára a vezéri-végrehajtói (sokszor tévesen „abszolútnak” nevezett, tévesen, mert mint láttuk, nincs monarcha, aki oly durván neki tud menni a hagyománynak, mint egy elnök vagy egy bírói kar a köztársaságokban). Egy ilyen rendszerben az állam miniszterei az uralkodónak felelősek hivatali idejük alatt, és az uralkodó adja meg a politikai irányt is – amellett, hogy természetesen végrehajtja azon ceremoniális kötelezettségeket is, melyekre alkotmányos kollégái kötelezve vannak. Amint az az Egyesült Államok, Franciaország és a dél-amerikai országok elnökei esetében is van (ha ez utóbbiakat épp megválasztják, és nem puccsal jutnak hatalomra), át kell vezetnie a költségvetést és más ügyeket a nemzeti törvényhozáson. Egy alkotmányos monarchiával ellentétben, ahol a király összes hivatalos cselekedetét alá kell írnia egy „felelős” miniszternek, ebben a rendszerben, a császár vagy király egyedül Istennek felel cselekedeteiért – bár ahogy azt az uralkodók, legkésőbb a Magna Charta idejétől belátták; közvetlenebb valóságokra is tekintettel kell, hogy legyenek. A létező keresztény monarchiákban – és Japánban, ahol úgy tűnik, hogy egyre dominánsabbak – néhány monarchista szeretné a liechtensteini kísérletet megvalósítva látni, ahol az uralkodó herceg visszaszerezte hatalmát egy, a politikusokkal történt összecsapás után. Ez egy olyan típusú monarchia, melyet néhány helyen sokan szívesen látnának helyreállítva. Ismételten: az egész attól függ, hogy valaki elhiszi-e a demokratikus mítoszt: hogy a politikusok valóban a nemzet egészét képviselik, és nem az uralkodó oligarchia egyszerű szószólói.

A küzdelem a monarchia ezen két típusa közt – és a kereszténység szerepe az állam életében, mint legitimációs erő vagy csupán mint rituális háttér – volt a modern európai történelem nagy részének hajtóereje és egy törésvonal is, a mai monarchisták közt. A nagy dinasztikus törésvonalak, melyek 1688-tól a mai napig fertőzik a nyugati királyi családokat, létezésüket legalább annyira köszönhetik ennek az ideológiai választóvonalnak, mint zavaros leszármazási ügyeknek. Így a jakobiták a Brit-szigeteken és a gyarmatokon, a karlisták Spanyolországban, a miguelisták Portugáliában és a legitimisták Franciaországban mind egy végrehajtói monarchia, helyi szabadságok és az Egyház szerepének domináns volta mellett álltak ki a nemzet életében, míg ellenfeleik ennek ellenkezőjét vallották. A bizonyíték, hogy ezek a törésvonalak többek voltak leszármazási vitáknál, abban látható, hogy a jakobitizmus és karlizmus túlélte a királyi házak ezen ágainak kihalását, és más ágakat kerestek vezetőnek céljaik elérése érdekében. Franciaországban a legitimista ág kihalt, és az orléanisták vették át egy új francia monarchiával kapcsolatos több nézetüket; ez a változás nagyrészt Charles Maurrasnak és az ő Action français-ének hatására ment végbe. Ám mikor maga az orléans-i örökös egyre inkább liberális lett a XX. század második felében, a legitimista vonal új életre kelt egy spanyol Bourbont támogatva, aki egy hagyományos francia monarchia helyreállítása mellett kötelezte el magát. Hogy tovább bonyolítsuk a dolgot, a Bonapartéknak is van egy utódja – akinek az anyja egy Bourbon hercegnő, igaz, egy olasz ágból. Közben Portugáliában kihalt a liberális ág, és a miguelisták – hazájukból majd’ egy évszázadra száműzve – lettek az elismert örökösök és hazatértek, a jelenlegi trónörökös is itt él. Tehát Spanyolországban ott vannak a karlisták, valamint a status quo-t pártolók; Franciaországban pedig a legitimisták, orléanisták és bonapartisták. A maradék jakobiták nagyrészt kiegyeztek a jelenlegi uralkodóházzal, de szeretnének több hatalmat látni a kezükben. Bizonyos, hogy azok számára, akik megtették azt, hogy elolvassák Károly herceg írásait és megismertetik magukat számos jótékonykodási tevékenységével (szemben azzal, hogy engedik, hogy a média gyártson nekik negatív képet a walesi hercegről), van némi remény egy pozitívabb, aktívabb monarchiára a jövőben. A maradék ír monarchisták feloszlanak azok közt, akik vissza akarnak térni a Nemzetközösségbe, igaz, köztársaságként; a jakobiták; valamint azok között, akik a számos gael királyi család közül egyiknek vagy másiknak a hívei, lévén, hogy Írország Tara nagykirályainak uralma alatt legalább öt tartományi királlyal és számos alkirállyal rendelkezett. 

Közép-Európát a Szent Római Birodalom uralta (melynek császára névlegesen az egész nyugati keresztény világ fejedelme volt), utoljára a Habsburgokkal az élén, akiket Napóleon 1806-ban erőszakkal lemondatott a római császári trónról, és ezt egy új, akkor létrehozott ausztriaival helyettesítette. A Birodalom bukása után Ausztria még uralta az itáliai és német államokat, egészen az itáliai és német egyesítési háborúkig (mely a porosz királyból csinált német császárt, a szárd-piemonti királyból pedig olasz királyt – ez utóbbit alkotmányos monarchaként). A Habsburgoknak megmaradtak a maradék országaik, többek közt Magyarország és a cseh területek, Horvátország, a mai Szlovénia, Lengyelország egy része és így tovább. Az I. világháború detronizálta a Hohenzollerneket és a maradék német hercegeket (Bajorország, Szászország stb.) és a Habsburgokat – kiknek szentéletű utolsó császára nem mondott le, hanem kétszer is vissza kívánta szerezni magyar trónját korai halála előtt. A Habsburg országok instabil nemzetállamokká lettek szétdarabolva, hagyva, ahogy Churchill megállapította, egy hatalmi vákuumot Hitlernek és Sztálinnak, hogy azok betöltsék. Károly fia, Ottó főherceg végül apja trónjainak a visszaszerzése helyett Európa egységesítése felé fordította figyelmét, Nagy Károly keresztény víziója szerint; személyes súlyát az Európai Unió mögé állította. Olaszország ezeddig utolsó királya egy elcsalt 1946-os választáson fosztatott meg a trónjától – ki személyesen ugyan igen jámbor volt, és egy ősi dinasztia sarja, de egy nagyon liberális alkotmányos monarchiát képviselt. Mindezen történeti előzmény eredménye az, hogy Közép-Európa a monarchista mozgalmak egy igazán őrült kavalkádja: Ottó európai tervének, egy, a volt népeivel vagy azok nagy részével helyreállított Habsburg Monarchiának, vagy mindkettőnek támogatói; a különféle itáliai és német királyságoknak, nagyhercegségeknek és hercegségeknek a hívei az egyik oldalon és a Hohenzollernek és Savoyaik (az utóbbiak jelenleg két, ideológiai síkon különvált, egymást támadó ágban) támogatói a másikon; valamint különböző csoportok, akik a Lengyel Királyság helyreállítását kívánják elérni ilyen vagy olyan formában.

Ezzel szemben, a történelmüket tekintve ironikus módon, a balkáni monarchizmus helyzete eléggé stabil. Mihály király Romániában4 és II. Simeon király Bulgáriában, a szerbiai Sándor, montenegrói Miklós és albániai Leka koronahercegek, valamint II. Konstantin király Görögországban mind visszatértek hazájukba, és, az utóbbitól eltekintve (akinek még mindig gondjai vannak az egyes inkompetens görög kormányokkal) egy vagy több királyi palotában élnek, és egy lefokozott módon alkotmányos uralkodókként működnek tulajdonképpen az elnevezéstől és külön állami ceremóniáktól eltekintve mindenben (bár Simeon konkrétan volt Bulgária miniszterelnöke is egy időben). Amint említettük, a szerb, bolgár és román ortodox egyházak hivatalosan is támogatják a restaurációt, és ezen országok monarchistái is ezért dolgoznak a mai napig. Ezen túl, homályosan valahol az összes ortodox számára, illetve a görög nacionalizmus egy partikuláris ágának egész konkrétan, van remény arra, hogy egy nap visszaszerzik Konstantinápolyt és vele együtt a Bizánci Birodalmat.

Mi a helyzet Oroszországgal, benne Moszkvával, a harmadik Rómával? Nos, bizonyos Romanov-leszármazottak szőrszálhasogatása ellenére Mária Vlagyimirovna nagyhercegnő, és fia, György nagyherceg egyre inkább trónörökösként viselkednek, körbejárva a világot (és Oroszországot) spanyolországi bázisukról, kitüntetéseket osztogatva emigránsoknak és jelenlegi állami tisztviselőknek egyaránt; pletyka terjeng, hogy még Putyin maga is támogatja a restaurációt a haza megújítására tett erőfeszítéseinek részeként, ugyanúgy, ahogy Franco is tette Spanyolországban; itt is, az orosz ortodox egyház támogatja ezt az ötletet. Mellékesen megjegyezzük, hogy mikor Etiópia marxista forradalmárai megfosztották trónjától és meggyilkolták Hailé Szelasszié császárt, a Szovjetunió fordított külpolitikáján és az új rendszert támogatta, a régi szovjet kliensállam Szomália helyett. Ez a cselekedet katasztrofális következményeket jelentett mind a Szovjetunió, mind Szomália számára, és csakis egyfajta furcsa kommunista romanticizmus motiválhatta. Bárhogyan is, az orosz monarchistáknak (és őbelőlük is többfajta van, de a nagyhercegnő hívei dominálnak) felvitte az Isten a dolgát – ahogy a szomszédos Grúziában is az ottaniaknak, ahol egy nemrég született herceg egyesíti az ősi Bagration dinasztia két, viszálykodó ágát, mely dinasztia uralmának helyreállítását szintén támogatja a helyi ortodox egyház – ahogy az etiópiai is, bizonyos szintig.

Skandináviában és a Benelux országokban a monarchia – hatalomnélkülisége ellenére – a nemzeti öntudat erős szimbóluma maradt, otthon és a kivándorolt leszármazottak közt is. Valóban; Belgiumban a monarchia az egyetlen tapasz, mely összetartja a flamandokat és a vallonokat. A nemrég lemondott II. Albert király még tovább ment, mikor több mint egy éven át újra és újra ügyvezető miniszterelnököket nevezett ki, mivel a súlyosan megosztott parlament képtelen volt egy többség kiállítására. A tartalék hatáskörök olyanok, mint a poroltó – ritkán használják őket, de mikor szükséges, nélkülözhetetlenek.

Az Egyesült Államokon kívül az amerikai kontinensnek is megvannak a saját monarchista hagyományai. A spanyolajkú Amerikában, a függetlenség óta jelenlévő megosztottság liberális és konzervatív közt felmutat egy szálat az előbbiből, mely fenntartja minden nemzet kapcsolatát az anyaországgal: ez a Hispanidad. Ennek a nézetnek a hívei remélik, hogy egy nap Spanyolország királyát minimum egy spanyolajkú Nemzetközösség fejeként láthatják. Mexikónak volt két saját, ámbár sanyarú sorsú császára: Ágoston és Miksa; gyermektelen lévén az utóbbi örökbe fogadta az előbbi unokáját, és ez a család, a Habsburg-Iturbide a mai napig létezik. Brazília 1822-ben szakadt el Portugáliától és lett egy független császárság a Braganza királyi ház egy hercege alatt; a császárt oligarchák buktatták meg 1889-ben, büntetésül azért, mert felszabadította a rabszolgákat, a leszármazottjaik (természetesen szintén utódlási kérdéseken marakodva) a mai napig élnek – és Brazíliában is van egy nagy és megosztott monarchista mozgalom, mely egyre erősödik, a köztársaság elgyengülésére adott reakcióként. Kanadának van egy saját, háromfelé szakadt monarchista mozgalma: azok, akik meg akarják őrizni a jelenlegi alkotmányt; a „Magas Tory” hagyományt követő filozofikusabb, angolajkú monarchisták (mint John Farthing, George Grant és Ron Dart), kiket a brit jakobiták és toryk, valamint az amerikai forradalom után amerikai menekültek által elterjesztett lojalista hagyomány ihletett, és a francia royalista/nacionalista hagyomány, melyet olyan gondolkodók, mint Marcel Trudel, Lionel Groulx atya és Maurice Duplessis képviselnek. Bár az 1960-as évek csöndes forradalma szétverte ezeket, az utóbbi némileg visszatérőben van. A Magas Torykkal együtt ez jelképezi azt a szövetséget, melyen Kanada eredetileg alapult.

Ennyit a keresztény világról; a muszlim monarchiák és monarchisták általánosságban három csoportra oszthatóak. Az első közülük, ahogy látjuk, szinte törzsi; a szaúdiak és a jemeniek (utóbbiakat a trónjuktól 1963-ban fosztották meg, amit egy hosszú polgárháború követett a republikánusokkal, mely hat évvel később a monarchia híveinek vereségével végződött) illenek ebbe a képbe. Mint az iszlám kvázi-vallásos vezetői, a helyi keresztényekkel igen barátságtalanok, ha enyhén akarunk fogalmazni, ám bizonyos célokért együttműködhetnek nyugati kormányokkal. Követőik mélyen hívő muszlimok. Van a nyugatosított változat, akik sokszor egy feszült muszlim többséget uralnak kisebbségek egy hálózatán keresztül: Irán, Irak, Afganisztán, Egyiptom, Líbia és Tunézia – valamint az Oszmán Birodalom is az utolsó éveiben, és ezek mindegyikének a megdöntése katasztrofális következményekkel járt számunkra a hosszú távon; továbbá ott van még Jordánia, Marokkó, Omán az Egyesült Arab Emirátusok, Katar, a Malajziai Szultanátusok, Brunei és Bahrain. Bár ezen monarchiáknak a leghűségesebb követői sokszor nem muszlimok vagy szekularizált muszlimok, néhány szúfi szekta is támogatja őket, legjelentősebb közülük a Nakszbandi. Végül, legnagyobb fenyegetésként ott vannak az ellenségeink az ISIS-nál, akik azt szeretnék, ha egy egyetemes kalifátus behálózná a földet. Monarchisták, valóban, de nem olyanok, akiknek szeretném, ha a céljai teljesülnének.

A nagy konfuciánus monarchiák közül Kína, Korea és Vietnám már nincs köztünk, csak Japán maradt. Politikai tekintetben persze el lettek pusztítva az első három esetében; de a mögöttes filozófia még él – pont ahogy a kultúra, amit ez a gondolkodás szült, legalábbis udvari szertartások, tánc, zene, vallás és a konyha tekintetében. Mindezek megőrzésére odafigyelnek, és a volt uralkodócsaládok tagjai (valamint udvaroncaik leszármazottai) ezen megőrzésben az élen járnak – a kommunista Kína és Vietnám, valamint az über-kapitalista Dél-Korea kormányainak támogatását is maguk mögött tudván. Így lehetséges, hogy ma a turisták részt vehetnek birodalmi áldozati szertartásokon a pekingi Föld templomában, megtekinthetik a királyi őrség őrségváltását a szöuli palotáknál vagy udvari táncokban gyönyörködhetnek a huếi Tiltott Városban. Ki láthatja előre, hogy hova vezethet ez? Japánban, ahol a szövetségesek által az országra kényszerített háború utáni alkotmány több szempontból korlátozta a császár helyzetét, a jelenlegi miniszterelnök,5 és többen a kormányzó Liberális Demokrata Pártból tagjai a Nippon Kaigi nevű monarchista csoportnak. Jelenleg nagyerővel folynak a megbeszélések az alkotmány módosításával kapcsolatban, annak érdekében, hogy felélesszék a nemzet jogát arra, hogy háborút indítson, valamint, hogy kiterjesszék a császár hatalmát. Válaszul a császár maga is tett homályos utalásokat arra, hogy lemond,6 a koronaherceg meg arról, hogy szükséges a múltból tanulni. Az, hogy ez a javasolt változtatásokkal kapcsolatban egyetértést, vagy azok ellenzését fejezi-e ki egy olyan kérdés, amit az idő tisztázhat.

A buddhista monarchiákban, mint amilyen Bhután, Thaiföld és Kambodzsa ma, és amilyen Laosz, Burma és Srí Lanka volt egykoron, a király a szangha, a nemzet teljes buddhista közösségének a feje. Ez lehetővé tette az elsőként említett ország királyának, hogy országát puccsok és választások sorozatán kalauzolja keresztül (mely tény hozzájárulhat ahhoz, hogy oly sok thai étteremben kint van a képe); ám az ő útja még stabil is volt, összehasonlítva Kambodzsa hosszú ideje uralkodó monarchájával – a királlyá lett, herceggé lett Szihanuk király, aki rendkívül kalandos életet élt –, akinek a fia viszont jelenleg egy stabilnak tűnő trónon ül. Laosz királyát kommunisták gyilkolták meg, kevéssel az 1975-ös hatalomátvételük után, de a királyi család folytatta a száműzetésben élő laoszi közösség vezetését. Hasonló tiszteletteljes helyzete tette lehetővé a rég trónfosztott burmai dinasztiának a túlélést a nemrég véget ért katonai rezsim alatt. A hindu monarchiák több szempontból is hasonlóak voltak, ebből kifolyólag a hithű hinduk Nepálban támogatják Dnyánendra király uralmának helyreállítását, akit 2008-ban fosztottak meg trónjától.

Ahogy az európaiak gyarmatosították Észak- és Dél-Amerikát, Afrikát, Ázsiát és Óceániát számos kis szultanátussal, királysággal és más monarchiákkal léptek kapcsolatba. Azok, akik együttműködtek az európaiakkal általában megtarthatták a pozíciójukat a függetlenségig. Ezek közül Latin-Amerikában a legtöbbet elpusztította az új köztársasági hatalom. A világ többi részén csak Tonga, Szváziföld, Lesotho, Burundi és Ruanda lettek független nemzeti monarchiák; az utóbbi kettő forradalmakat és változó elnökök által parancsolt, a hutuk és tuszik közti értelmetlen népirtások végtelen sorozatát szenvedte végig (az a megtiszteltetés ért, hogy ismerhettem a ruandai V. Kigeli királyt; mekkora áldás lett volna szegény országának, ha ez a kedves úriember képes lett volna visszaszerezni a trónját). Ám a posztgyarmati világ többi részén számtalan hagyományos szuverén továbbra is fontos helyi szerepet játszik a többé vagy kevésbé rozoga köztársasági rendszerek alatt, ahol sokszor stabilizáló hatással bírnak a saját területükön, míg a katonai puccsok és elcsalt választások véget nem érő sorozata zajlik a fővárosban. Indonézia szultánjai és rádzsái, India, Pakisztán és Banglades maharadzsái és navabjai felé még mindig tisztelettel viseltetnek egykori alattvalóik (mindezekért az utóbbiak elvesztették az állami nyugdíjjogosultságukat a kora ’70-es években, mely nyugdíjak azon megegyezés részei voltak, ami alapján országaikat békésen vezették át az új rendszerbe). Uganda törzsi királyai, miután Obote és Idi Amin kiforgatta őket a vagyonukból, 1993-ban visszatérhettek trónjaikra, és több afrikai és csendes-óceáni országnak van „(Törzs)Főnöki Háza” vagy az országos, vagy az állami szinten. Hawaii-i nacionalisták vágynak arra, hogy helyreállítsák hazájuk királyságát, melyet igazságtalanul annektált (egy 1993-ban kiadott kongresszusi bocsánatkérés alapján) az Egyesült Államok. Ám, még ezen Egyesült Államokban is vannak nyomai az ilyen hagyományos uralmi típusoknak: az új-mexikói rezervátumok kormányzói feudális kapcsolatban állnak az elnökkel, ahogy annak idején Spanyolország királyával, amint azt a kétkötegnyi bastones del mando, avagy „pálcák”, melyeket minden rezervátum birtokol, is szimbolizál – egy a királytól és a másik Lincoln elnöktől. Ugyanakkor Amerikai Szamoa szenátusát nem az ország népessége, hanem a törzsfőnöki családok fejei választják.

Ezzel végül el is jutottunk az Egyesült Államokhoz. Eltérően a világ összes országától nincsen egyetlen monarchikus hagyományunk; de voltak és vannak monarchistáink. Néhány lojalista nem távozott el, hanem, mint Szent Elizabeth Ann Seton és a férje, valamint az első anglikán püspök Samuel Seabury maradtak, hogy megtegyék azt a jót, amit meg tudnak, az új rendszer alatt. Idővel, amint Ralph Adams Cram és Isabella Stewart Gardner csatlakoztak a jakobita ügyhöz (találkozásaikat, a Fehér Rózsa Rendjének gyűléseit Gardner asszony villájában, Fenway Court-ban tartották – jelenleg múzeum, mely a nevét viseli Bostonban). T. S. Eliot, egy száműzött Londonban, ismert módon „a politikában royalistának” nevezte magát. Néhányan, mint H. P. Lovecraft, kötelezve érezték magukat, hogy újraértékeljék a forradalmat, annak eredményei tükrében. Később, az 1930-as években különféle amerikai monarchistákat, köztük Cram-et is (és sok más, alternatív szerzőt) látuk viszont Seward Collins American Review-jában. A két másik monarchista hagyományunk sem szűkölködött követőkben – a fentebb említett francia-kanadai verzió a Sentinelle (Woonsocket, RI) és a Travailleur (Worcester, MA) újságok hasábjain kapott nyilvánosságot (az első egy, a helyi ír katolikus püspökkel folytatott csörtében veszett oda az 1920-as években, de a tüzes Wilfrid Beaulieu tovább lobogtatta a zászlót az utóbbiban egészen 1979-ben bekövetkezett haláláig). Mexikóban, az 1920-as évek Cristero-háborúi után a Sinarquisták a katolikus kormányzás és a Hispanidad evangéliumát hirdették; egy ideig volt némi jelenlétük a délnyugati latinó közösségekben, és állítólag feltűntek az 1943-as Los Angeles-i Zoot zakó tüntetések során is – ennek eredményeképpen még James Ellroy A nagy sehol című regényében is tiszteletüket teszik. Az 1960-as években katolikus monarchisták tűntek fel a Triumph magazin hasábjain, többek közt a karlista Frederick Wilhelmsen és a francia royalista-támogató Gary Potter is publikált itt. A National Review-nál – a korszak legtöbb konzervatívjának a republikanizmusa ellenére – Erik von Kuehnelt-Leddihn sosem hagyta abba az intézmény dicsőítését. Vedd hozzá a monarchista intellektualizmus ezen ritkás hagyományaihoz a gyarmati múltunkat, kormányzati struktúránkat és a tényt, hogy szó szerint minden itt említett monarchista mozgalom, ügy vagy érzület követői hazára találtak ebben az országban, és egyértelművé válik, hogy az egyik vagy másikfajta monarchizmus mélyen, még ha láthatatlanul is, de ott gyökeredzik talajunkban. Már-már az összefüggéstelenségig változatos, hasonlatosan magához a nemzethez – annyira amerikai, mint az almás pite.

Már csak azon merengünk, hogy ahogy alapítómítoszaink ereje, és a képességük, hogy életet leheljenek intézményeinkbe tovább csökken, visszanyúlhat-e Amerika a „másik” hagyománykészletéhez, hogy fenntartsa a nemzetközösséget. Bizonyos, hogy a XX. század három legemlékezetesebb elnöke volt a leginkább (hamis-)királyi: Franklin D. Roosevelt, Kennedy és Ronald Reagan. Az első volt a legsikeresebb céljai elérésében – igaz, ez három és egy negyed elnöki ciklusba került neki. Camelot minden ragyogása ellenére, Kennedy bakija kormánya radarján is inkább volt  színészkedés, mint lényeg és Reagan erőteljes bátorítása – miszerint még mindig „reggel van Amerikában” – ellenére ha visszatérne ma, talán kétségbe vonná, hogy elért-e egyáltalán valamit. Ennek ellenére a hármas egyes tagjainak stílusérzéke, és a művészetek és tudományok iránt mutatott igencsak nem-köztársasági érdeklődése garantált nekik valamilyen helyet a nemzet emlékezetében. Kétséget kizáróan lesz olyan jövőbeli válság, mikor egy másik elnök idézi meg emlékezetüket és Lincolnét, hogy igazoljon bármilyen törvénytelen intézkedést, melynek bevezetésére kötelezve érzi magát annak érdekében, hogy helyreállítsa a rendet.

Ám mi a helyzet a monarchia iránt mutatott kifejezett érdeklődéssel ebben az Egyesült Államokban? Volt az érdeklődésben egy kisebb morajlás Hans-Hermann Hoppe Demokrácia, a bukott bálvány című művének 2001-es megjelenése óta. Gondolkodók oly változatos sora jelentette ki magáról, hogy monarchista, mint John Medaille, Lee Walter Congdon és William S. Lind. Az internet elterjedése a nemzeti konszenzus folyamatban lévő összeomlása mellett fiatal amerikai monarchisták egy új generációjának előretörését hozta magával, minden változatból – blogolva, és kapcsolatot tartva a hasonlóan gondolkodókkal itt és a tengerentúlon. Létrejöhet bármifajta koherens amerikai monarchista politikai gondolat? Ki tudja? H. P. Lovecraft maga mondta: „különös korokkal még a halál is meghalhat”.

Egy dolog biztos. Ha ez az ország – és igazából a többi ország is, mely valaha a keresztény világot alkotta, San Franciscótól Vlagyivosztokig és Buenos Airestől és Fokvárostól a norvégiai Északi-fokig – meg akar maradni, új éltető erőre és új uralkodó mítoszra van szüksége. Én ebben a könyvben azt a két tényezőt javasoltam, melyek legelőször megalkották a nyugatot: az oltárt és a trónt. Függetlenül attól, hogy ez megtörténik-e, és függetlenül attól, hogy ez, vagy bármely más ország fennmarad-e ez a két idea ki fog tartani addig, míg a mindenség hatalmas Királya, Christus Rex, Kristos Pantokrator véget vet e világ színjátékának. Addig a napig a főmonarchista J. R. R. Tolkien alábbi szavai valahol teljesen igazak maradnak:

„Van, mi arany, bár nem fénylik,
van, ki vándor, s hazaér;
régi erő nem enyészik,
fagyot kibír mély gyökér.

Lángját a tűz visszakapja,
árnyékból a fény kiszáll;
összeforr a törött szabja,
s koronás lesz a király.”7 

Fordította: Uhel Péter.

 


*Az írás eredetileg Charles Coulombe: Star-Spangled Crown [A csillagos-sávos korona] című művének függelékeként jelent meg. A könyv egy alternatív történelmi regény, mely az Egyesült Államokat egy alkotmányos monarchiaként ábrázolja, és a könyv második felére egy restaurációs kézikönyvvé, valamint tulajdonképpen egy, a monarchizmushoz írt szerelmeslevéllé alakul át. Portálunkon az írás a szerző személyes engedélyével jelenik meg. (A Ford.)

1 Az eset az azonos neműek „házassága” 2015-ös, Legfelsőbb Bíróság jogértelmezése általi bevezetésére utal az Egyesült Államokban. A szavazati arány a bírák közt 5-4 volt, azon álláspont javára, hogy az azonos neműek „házasságának” tagállami szinten történő tiltása alkotmányellenes. (A Ford.)

2 Egy 1971-es amerikai romantikus fekete vígjáték (A Ford.)

3 Magyarországnak e néven negyedik királya. (A Ford.)

4 Mihály román király 2017. december 5-én hunyt el. (A Ford.)

5 Abe Sinzó 2012-ben lépett másodszor hivatalba. (A Ford.)

6 Végül a császár és az országgyűlés közötti tárgyalások alapján a Heiszei császár 2019. április 30-án fog lemondani. (A Ford.)

7 Réz Ádám fordítása. (A Ford.)

Hozzászólások