II. Ferdinánd, az ellenreformáció uralkodója

A történelmi könyvek közül kétségtelenül az életrajzok a legnépszerűbbek. Egy átlagos olvasó aligha találja túl érdekesnek a Franciaország története 1789–1815 címet. Viszont sokkal valószínűbb, hogy kézbe veszi azt, amelynek egyszerűen csak az a címe, hogy Napóleon. Ugyanez igaz a „Magyarország politikatörténete a két világháború között” és Horthy Miklós viszonylatban is. Már az ókori történetírók is elsősorban életrajzokat írtak. Talán éppen ennek ellenhatásaként, amikor a történelem, mint tudomány a XVIII–XIX. század folyamán „professzionalizálódott”, az új típusú hivatásos történészek nem nagyon foglalkoztak életrajzokkal. Hiszen – tudományosan vizsgálva – nyilvánvaló volt számukra, hogy még a legnagyobb tehetséggel és hatalommal rendelkező ember is legfeljebb csak követni tudja azokat a „szélesen hömpölygő” gazdasági, társadalmi, szociális folyamatokat, amelyek az emberi társadalmakat és az országok egymás közötti viszonyait, a birodalmak felemelkedését és bukását stb. meghatározzák. A történettudomány első modern képviselőit – ókori előfutáraiktól eltérően – kevéssé érdekelték az „egyéniségek”. Nagy gazdasági–szociális folyamatokban gondolkodtak. Feltehetően a természettudományok fejlődését megirigyelve az emberi történelmet olyan logikus, így előre látható, kiszámítható ok–okozati összefüggések rendszerében akarták láttatni, amelyben nem volt hely a történelem folyamatának új fordulatokat adó egyéneknek. (Legfeljebb csak annyira, hogy gyorsítani, vagy lassítani tudják azt, ami amúgy is bekövetkezik.) Így az életrajzírást átengedték az újságíróknak, drámaíróknak, illetve bárkinek, aki írásból akart megélni. Ahol meg csak a példányszám számít, sose fognak írni II. Ferdinánd életéről.

Írta: Csizér Márton.

 A XX. század második felében – nem függetlenül a tudományosan legjobban megalapozott kommunista forradalmi kísérlet kudarcától – a történészek korábbi nézeteik felülvizsgálatára kényszerültek. Belátva, hogy nem minden magyarázható globális folyamatokkal és  csak egy bolond állíthatja azt, hogy Lenin, Hitler, Sztálin, vagy akár Churchill, Roosevelt és de Gaulle nélkül  a XX. században minden úgy történt volna, ahogy egyébként történt, az életrajzírást már nem tekintik „alacsonyabb rendű”, tudománytalan tevékenységnek.

Mindemellett viszont komoly nehézséget jelent, hogy egyetlen – akármennyire is híres – embernek az életét nagyon nehéz rekonstruálni. Gyermek- vagy fiatalkorból (amikor még nem „történelmi személy”) eleve nagyon kevés megbízható forrás szokott fennmaradni. A későbbi időszakból, a „nagy tettek” idejéből nyilván több adatot lehet feltárni, de azok meg ritkán személyesek, jellemzően csak a vizsgált tettek pártállástól vagy nemzeti nézőponttól függő csodáló vagy éppen elítélő, bíráló leírásai. El kell fogadni, hogy érdekes, de egyben megbízható és hiteles életrajzot nagyon nehéz írni. Ami érdekes lehetne benne az általában kétes hitelességű, ami meg megbízható, az unalmas.

Mi tesz érdekessé egy történelmi életrajzot?  Egy változatos, „mélyről induló” és „magasra jutó” (és onnan esetleg lebukó) élettörténet nyilván sokkal érdekesebb, mint azé, aki eleve a csúcs közelében születik. Aki sok csatában és háborúban személyesen vesz részt, vagy akinek „változatos” és a nagypolitikával összefonódó magánélete van (gondoljunk VIII. Henrikre vagy XIV. Lajosra), annak élete sokkal inkább fog közérdeklődésre számot tartani, mint az, akinél ezek az életesemények hiányoznak. Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy nem feltétlenül a legjelentősebb történelmi személyekről lehet a legjobb életrajzokat írni. Mivel pedig a történésznek is fontos a példányszám, így sok, életművűk alapján egyébként arra érdemes személy élete kiesik a történészek érdeklődési köréből.

II. Ferdinánd élete nélkülözi azokat az „elemeket”, amelyek szükségesek lennének egy nagyközönségnek szánt életrajz megírásához. Nem volt kiváló, győzedelmes hadvezér; nem volt ravasz, minden hájjal megkent diplomata; nem volt jövőbe látó reformer, vagy a művészetek és tudományok nagy pártfogója; valamint elcsábított és elhagyott szeretők, vagy nagybefolyású kegyencnők nyomát sem találjuk az életében.  Így hiába volt Habsburg, katolikus főherceg, magyar király, majd a Szent Római Birodalom császára Európa történetének egyik legvéresebb és leghosszabb háborúja, a harmincéves háború (1618–1648) idején, személye mégis a történészek és a nagyközönség érdeklődésének perifériájára szorult.

Írásunk tárgyát képező életrajz szerzője a nemrég elhunyt Robert Bireley (1933–2018) jezsuita szerzetes, történész, az American Catholic Historical Association egykori elnöke, főbb kutatási területe az ellenreformáció története Közép–Európában. Főbb művei: The Refashioning of Catholicism 1450–1700 (1999), The Jesuits and the Thirty Years War (2003), Ferdinand II., Counter–Reformation Emperor, 1578–1637 (Cambridge University Press 2014). Nem lepődünk meg, hogy a korszak kutatója is csak élete utolsó éveiben szánta el magát II. Ferdinánd teljes életrajzának megírására. Mindenképpen hiánypótló műről van szó. Egy 1978–as német nyelvű életrajzot követően ez az első biográfia a császárról és a legelső (!) angol nyelven.

A szerző teljesen hagyományos életrajzot írt: időrendben haladva mutatja be II. Ferdinánd életét és mivel csatáiról és magánéletéről nem tud hosszan és érdekesen írni – nagy hasznunkra – elsősorban azokra a döntési helyzetekre koncentrál, amelyekben az uralkodó általában megtalálta a helyes utat. Így sokszor szinte reménytelen helyzetekből szabadulva vált győzedelmes uralkodóvá. Ebből kifolyólag nagy erénye a kötetnek, hogy akár „menedzseri kézikönyvnek”, „hogyan legyünk sikeres vezetők” típusú tanulmányként is olvashatjuk.

Habsburg uralkodó életéről lévén szó, Bireley természetesen részletesen bemutatja II. Ferdinánd családi kapcsolatait. Az apja Károly – I. Ferdinánd legkisebb fia – 1590–ben elhunyt, amikor hősünk még csak 12 éves volt. Ettől kezdve életében az édesanyja a bajor Wittelsbach Mária játszotta a főszerepet. A rendkívül kritikus 1590–1598–as években – apja halálától a Belső–Ausztria feletti tényleges uralom átvételéig – Mária egész sor fontos döntésnél vitte keresztül  – fia és a katolicizmus érdekében – akaratát. Mária ragaszkodott ahhoz, hogy a „formálódás” éveit Ferdinánd ne az akkor még protestáns többségű Ausztriában töltse, kiszolgáltatva a protestáns rendeknek, hanem Bajorországban, Ingolstadtban. Ezzel elérte, hogy Ferdinándban kifejlődhessen a hajlíthatatlan katolikus hit, másrész meg személyesen is megismerhette és együtt tanulhatott unokatestvérével, Miksával, aki később Bajorország fejedelme és II. Ferdinánd legfontosabb szövetségese lett. A bajor és az osztrák érdekek nem mindig estek egybe, többször a komolyabb összeütközés lehetősége is fennállt, de köszönhetően a fiatalkorban elmélyült barátságnak, mindig felül tudtak emelkedni a konfliktuson, meg tudták oldani a helyzetet. A háborús évtizedekben II. Ferdinánd és Miksa szövetsége rendkívül hatékonynak bizonyult, sőt azt is kijelenthetjük, hogy a világtörténelem egyik leghatékonyabb szövetségét alkották meg.

Nagyon tanulságos a könyv azon része, amely a Katolikus Liga létrehozásának részleteit mutatja be. Egyben arra is rávilágít, hogyan működött együtt Ferdinánd és Miksa a nemzetközi diplomácia színterén. Miksa lett a Liga vezetője, Ferdinánd meg nem lett a tagja, ezzel Miksa ambíciója kielégítést nyert, Ferdinánd meg a vallási konfliktusok felett álló uralkodó szerepével azonosulhatott. Részben ennek a szereposztásnak köszönhető, hogy XIII. Lajos nem támogatta a cseh felkelőket, hanem semleges álláspontra helyezkedett.

A szerző külön kitér Ferdinánd és a pénz viszonyára. A korban még nem volt kormányzati gazdaságpolitika, de még szabályszerűen elkészített költségvetés sem. Mivel a rendek hatalmát (adómegajánlás, adóbeszedés) még nem törték meg, II. Ferdinánd is igen nehézkesen jutott saját bevételhez, kénytelen volt kölcsönökkel fedezni a szükséges kiadásokat. Ezt az amúgy sem ideális helyzetet – látszólagosan – tovább rontotta II. Ferdinánd sokak számára esztelennek tűnő nagyvonalúsága. Nem, nem a szeretőire, nem is gigantikus építkezésekre költött, hanem a saját embereire: mindenki, aki hűségesen szolgálta, busás jutalmat kapott. Amikor bírálták, megmagyarázta, hogy a legjobb hadvezérek és a legjobb diplomaták bizony sok pénzbe kerülnek. Nyilvánvaló, hogy ha takarékosabb lett volna, elbukott volna.

A könyv legérdekesebb részei azok a fordulópontok, amikor Ferdinánd határozott politikai elvek mentén, de a tanácsadóival, illetve a gyóntatójával való hosszas egyeztetés után döntést hoz. 1598–ban, amikor elhatározza, hogy örökölt tartományait (Stájerország, Karinthia, Krajna) visszavezeti a katolicizmushoz, 1601-ben amikor élete egyetlen és sikertelen, személyesen irányított katonai vállalkozását vezette, az 1608–at megelőző és követő évek, amikor unokatestvérei Rudolf és Mátyás konfliktusában kellett kiegyensúlyozottan állást foglalnia, 1618–1619, a sikerek éve, amikor cseh-, és magyar királlyá választják és koronázzák, majd megválasztják szent római császárrá is, mint ilyenek voltak. 1619 egyben az az év is, amikor a legközelebb jutott a bukáshoz: Bécset mindössze 300 katonával védi, amikor megérkezik a cseh felkelők Thurn gróf által vezetett 15.000 fős serege, miközben Ferdinánd éppen Felső-Ausztria protestáns rendjeivel tárgyal. A protestáns rendek képviselői már a Hofburgban győzködik a császárt, amikor hajón egy kisebb katonai egység Bécsbe érkezik Ferdinánd megsegítésére és az események menetében ez a döntő fordulat. Biereley leírja, hogy nem sokkal ezt követően egy 2.800 fős felmentő magyar sereg is megérkezett, Thurn pedig egy hét elteltével kénytelen visszavonulni. Ez II. Ferdinánd életének legdrámaiabb epizódja.

Különösen érdekes az 1629. évi restitúciós ediktum és az 1635. évi prágai béke előzményeinek és következményeinek bemutatása. A csehek és a dánokkal szembeni győzelem után Ferdinánd hatalma csúcspontján állt, a birodalmon belül uralma megkérdőjelezhetetlen volt. A franciák még nem álltak készen a hadba lépésre, Gusztáv Adolf svéd király meg Lengyelországban hadakozott. Úgy tűnt, hogy a háború véget ér. Alkalmasnak tűnt az idő, ha nem is a protestantizmus felszámolására, de mindazon birtokok visszaszerzésére, amelyek az 1555. évi augsburgi vallásbéke (illetve az 1552. évi passaui béke) után, törvénytelenül kerültek protestáns kézre. A döntés erkölcsileg indokolható volt, politikailag azonban elhibázott lépésnek bizonyult, még a pápa sem támogatta. Nem azért mert ellenezte, hanem azért mert az Egyház számára maga az augsburgi vallásbéke (és minden rá való hivatkozás) is elfogadhatatlan volt. A háború kiújult, a francia diplomácia ügyessége és pénze, a becsvágyó svéd királyt is bevonta a konfliktusba. Sőt a háború kezdete óta Ferdinándot támogató lutheránus János György szász herceg is Ferdinánd ellen fordult.  A császár egész életműve veszélybe került: katonai vereségek, legfontosabb szövetségesének Bajor Miksának menekülnie kellett a saját országából. Legjobb hadvezéreinek elvesztése: Tilly gróf a svédektől elszenvedett vereség után, súlyos sebesülése következtében elhunyt. Wallenstein – akit Ferdinánd pár évvel korábban a fejedelmek nyomására volt kénytelen elbocsátani – önállósította magát, már veszélyforrást jelentett, ezért el kellett tenni az útból: ez volt Ferdinánd egyetlen politikai gyilkossága. Előtte a Gusztáv Adolf meggyilkolására vonatkozó ötleteket ő is és Miksa is határozottan elutasította. Érdekes, hogy a szerző külön felhívja az olvasók figyelmét, hogy Wallenstein meggyilkolásának helyszíne a csehországi Eger (Cheb) nem keverendő össze a magyarországi Eger városával (melynek német neve Erlau). Gusztáv Adolf halála (1632), nem sokat javított a helyzeten, de saját fiának, III. Ferdinándnak és család spanyol ágából származó Ferdinánd bíboros-infánsnak svédek felett aratott nördlingeni győzelme (1634) helyreállította az egyensúlyt. Ezt követően, hosszas diplomáciai egyeztetéseket követően, kötötték meg 1635–ban a prágai békét. Az aláírás előtt Ferdinánd sokáig ingadozott, és végül a tanácsadóit arra utasította, hogy ne akarjanak közös álláspontra jutni, hanem a kérdés megvitatása után egymástól függetlenül külön–külön írásban fejtsék ki a véleményüket. A bölcs eljárást az indokolta, hogy eleve reménytelennek tűnt egy egységes álláspont (a pápa, a spanyol, a német, a magyar érdekek egyszerre történő maximalizálása) kialakítása, így ha arra várnak, a békét sosem írják alá, másrészt, viszont ha sikerül, akkor az lenullázná az uralkodó mozgásterét: nem lenne más döntési lehetősége.

A kötet nagyon érdekesen mutatja be azt a tanácsadói kört (miniszterek, papok, gyóntatók, nagykövetek, katonák), amely Ferdinánd döntéseire befolyással bírt. Voltak köztük tehetséges, de gátlástalan, kevésbé okos, de megbízható, a katolicizmus általános érdekét szem előtt tartó, a törökök elleni összefogást sürgető, a franciák elleni összefogást sürgető, a protestánsokkal szemben még keményebb fellépést sürgető, a protestánsokkal való kiegyezést sürgető, és egyszerűen csak sürgető személyiségek. Ennyi és ennyi eltérő, sőt szemben álló érdek között kellett meghoznia a vallása, országai és a családja számára legjobb döntéseket. Már ez önmagában is megcáfolja egyes történészek azon véleményét, mely szerint Ferdinánd csupán csak a katolikus papok bábja lett volna.

A magyar olvasó számára persze az a legérdekesebb, hogy egy amerikai szerző mit talál fontosnak II. Ferdinánd életéhez kötődően Magyarországról elmondani. Hasznos is a magyar szempontból jól ismert eseményeket nemzetközi kontextusban látni. A könyv szól a tizenöt éves háborúról, Bocskai-mozgalmáról, a konfliktust lezáró békeszerződésekről, amelyek idején Ferdinánd még csak mellékszereplő. Ezt követően természetesen II. Ferdinánd 1619–es megválasztása és koronázásán kívül olvashatunk Bethlen Gábor Ferdinánd elleni hadjáratairól, királlyá választásáról és Bethlen harcait lezáró békeszerződésekről. Azt talán még magyar szemmel is érdekes – és sokak számára új – információ lehet, hogy a felkelő cseh rendek egy éves interregnumot követően először a szász hercegnek és Bethlennek ajánlották fel a cseh trónt, akik visszautasították az ajánlatot. Pfalzi Frigyes a „téli király” csak a harmadik jelölt volt és szerző – részleteiben is bemutatva a diplomáciai összefüggéseket – bebizonyítja, hogy a csehek és Frigyes sem hozhatott volna következményeiben ennél rosszabb döntést. A könyv futólag megemlíti a korszak nádorait, de részletesebben egyikükről sem beszél. Ellenben Pázmány Péter esztergomi érseket Ferdinánd legfontosabb tanácsadói között mutatja be. Arra is kitér, hogy Pázmány, miközben itthon a katolikus megújulás legfontosabb és legsikeresebb képviselője volt, diplomataként a „béke nyugaton” és „háború az oszmánok ellen” politikát képviselte. Azokat a lépéseket támogatta, amelyek a franciák és a német protestánsok megnyugtatására szolgáltak. Kitér még Pázmány római diplomáciai útjára is, amely tekintélyét jelentősen emelte, de összességében mégis sikertelen volt. II. Ferdinánd fiának III. Ferdinánd néven történő királlyá választását és soproni koronázását (1625) is bemutatja a mű. Ettől kezdve – a jobb érthetőség kedvéért – következetesen csak III. Ferdinándot hívja magyar királynak. Sőt azt, hogy ő Magyarország királya hangsúlyosan jeleníti meg az 1636-os regensburgi birodalmi gyűlés eseményeinek bemutatásakor is, ahol II. Ferdinánd élete utolsó politikai győzelmét aratva, sikerült fiát német királlyá választatnia.

A közvetlen utalások mellett a háttérben végig ott húzódik a török elleni háború veszélye. Akármelyik Ferdinánd idején lezajlott diplomáciai eseményről vagy katonai konfliktusról beszél, akár a svéd–német, akár a Bourbon–Habsburg ellentétet, akár a spanyol udvarral kapcsolatos fejleményeket mutatja be, mindig ott van a veszély, hogy egy esetleges oszmán támadás bármikor teljesen felforgathatja a  „játékteret”. Ferdinánd fővárosai (Graz, Bécs, Pozsony) ott voltak szinte a török határ mellett. Bármit is tett, bármit is tervezett évtizedeken keresztül folyamatosan a háta mögé is kellett néznie.

Összességében kinek ajánlhatjuk és kinek nem Robert Bireley művét? Nem ajánljuk azoknak, akik a „kalandregény” típusú életrajzokat szeretik, csalódni fognak a hadtörténelem iránt érdeklődök is, mert részletes csataleírásokat nem fog találni a műben. Az ateisták és a materialisták számára teljesen érthetetlen lesz Ferdinánd motivációja, célja, döntéseinek mozgatórugója. Nem fog tetszeni a kötet azoknak sem, akik számára a történelem helyszíne csak a „magyar glóbusz” és a világtörténelem csak arra szolgál, hogy hátteret adjon az itthon történteknek, hiszen II. Ferdinánd történetében Magyarország és a török–kérdés folyamatosan fontos, de csak háttérszerepet játszott. Ellenben nagyon hasznosnak fogják találni azok, akik a nemzetközi politikai viszonyokat átlátva jobban meg szeretnék érteni a magyar történelmet is, és akiket érdekel a diplomáciatörténet. Elsősorban viszont azoknak ajánlom, akiket érdekel egy nem kiemelkedő tehetségű, tépelődő, de mélyen hívő, vallása védelme érdekében semmilyen áldozattól vissza nem riadó, céljaihoz hűségesen ragaszkodó uralkodó, akinél többet senki sem tett Közép-Európában a katolicizmus fennmaradásáért.

Robert Bireley: Ferdinand II, Counter–Reformation Emperor, 1578–1637. Cambridge University Press, 2017.