"Mi van jó emberek?" - kedélyes ellenforradalmi lecke gróf Károlyi Józseftől haladóknak

Gróf Károlyi József (1884-1934) magáénak érezte a noblesse oblige lényegét; arisztokratának lenni elsősorban nem kiváltságot jelent, hanem főleg elkötelezettséget, áldozatot, tartást és hazafias küldetést. A gróf - a Károlyi-család szebbik hagyományát folytatva - példásan király- és dinasztiahű volt, aki meglátogatta ezeddig utolsó királyunkat, Boldog IV. Károlyt Madeirán, komoly anyagi áldozatokat is hozva és később is a királyi család segítségére volt diplomáciai- és anyagi tekintetben is. Áldozathozatala fejében kénytelen volt hitelbe verni magát, de nem sokat törődött vele, ahogyan halálos betegségével sem, mindig megőrizte kedélyességét. Korábban főispánként bizalmatlansági indítvány nyújtott be a Berinkey-kormány ellen, kiemelve azt, hogy "aknamunkát folytat a keresztény világnézet és a nemzeti történelem megszentelt hagyományai ellen". Féltestvére volt Károlyi Mihály, akinek a gyerekét felnevelte, attól függetlenül, hogy a "vörös gróffal" szakított a 1918 után. Itt a portálunkon azonban mégsem példás ellenforradalmi szerepét - a gróf támogatta az ellenforradalmi Nemzeti Hadsereget, Horthy Miklóst személyesen köszöntötte -, vagy dinasztiahűségét, áldozatkész ragaszkodását a királyához (ezért Ottó örökös király 1932-ben az Aranygyapjas Rend lovagjává ütötte) emeljük ki, vagy azt, hogy mennyire remek családapa volt, hanem azt a bizonyos valamit, amit nem lehet megtanulni, pedig az igazi magyar arisztokráciának a sajátja volt, nevezetesen a tartást a krízis idején is. Ez minden bizonnyal a legkiválóbbak sajátja. Az alábbi kis történet, amely a Tanácsköztársaság első napjaiban történt és példát mutathat mindannyiónknak.

Az összeomlás napjaiban egyik este tíz óra tájban a konyhában teáztunk a komornyikkal, az inassal és a grófné szobaleányával, amikor hirtelen kinyílt az ajtó és öt fegyveres ember lépett be.
- Senki ne mozduljon! - kiáltotta a parancsnokuk.
Az öt fegyveres megjelenésétől meglepetten, kíváncsian vártuk, hogy ugyan mi lesz ebből.
- Ne féljenek semmitől - mondta a főnökük - a gróffal szeretnénk beszélni.
Az inas kiment, hogy megkeresse a grófot. A gróf megjelenésekor - jó megjelenésű és impozáns figura volt - mindenki mozdulatlan maradt.
- Mi van, jó emberek? Mit akarnak?
A csoport vezetője előlépett és azt mondta:
- Le akarjuk szedni a címert, amely a bejárat felett van, és a zászlót, amely a kastély tetején leng.
- Sohasem engedném meg, hogy bárki hozzányúljon. Ezek őseimnek a Károlyi grófoknak a jelvényei.
- De már nincs arisztokrácia, a monarchia megbukott és forradalom van!
- Csöndesen barátaim, ne idegeskedjenek. Érthető, hogy el vannak keseredve a hosszú háború miatta, hiszen a hideg lövészárokban szenvedtek és éheztek, méghozzá hiába. Legyenek türelemmel és minden rendbe jön. Bizonyára éhesek? Legros hoz valami ennivalót és az intéző mindjárt bort hoz.
Majd odaszólt az inasnak:
- Lajos, keressen egy szivardobozt és hozza ide nekik. De tudják meg, barátaim, előbb öljenek meg, hogy ne lássam, amikor leveszik őseim címerét és zászlaját onnan, ahol most vannak.
Az emberek bámultak.
- Nos gróf úr - mondta a csoport vezetője - nyugodtan alhat, nem igaz fiúk? Mi megvédjük önt. Őrséget állunk nappal és éjszaka. Hiszen tudja, hogy a kommunisták az arisztokratákra és a földbirtokra halált kívánnak?
Tény, hogy az öt fickó felváltva állt őrséget. A gróf kötelességemmé tette, hogy tápláljam őket. Amikor a nagy nap - vagy inkább a döntő este - elérkezett, ők szóltak a grófnak és grófnénak, hogy minél előbb hagyják el a kastélyt, mert a következő éjjel fel fogják őket akasztani. Még aznap éjjel elutaztak; hűséges kocsisuk elvitte őket a csehszlovák határra, ahonnan a grófné szüleihez mentek, Wenckheim grófékhoz, akiknek Pozsonytól nem messze volt kastélyuk.

[René Legros, a gróf szakácsának a személyes visszaemlékezése.]