Politikai filozófia

A tekintély felbomlása a modern politikai elméletben és gyakorlatban Írta: Pető Zoltán.

1848, de sokkal inkább 1849 megítélése kapcsán, még ha arra törekszünk is, hogy lehetőség szerint a háttérbe szorítsuk a politikai-ideológiai tényezőt – és elsősorban jogelméletileg vizsgálódjunk –, félretéve az eseményeket övező kötelező pátoszt, amelyet főként a baloldali-liberális történelemszemléletnek köszönhetünk, szembe kell néznünk néhány igen súlyos ténnyel és kérdéssel.

Hans-Herman Hoppe egy német születésű filozófus-közgazdász, a libertarianizmus és az anarcho-kapitalizmus eszméinek egyik ma is élő kiemelt képviselője. 1949-ben született Németországban és nyugdíjba vonulása előtt a Nevadai Egyetemen, Las Vegasban dolgozott és tanított.

A „történeti fejlődés” mítoszának mindig is akadtak hívei és ellenzői. Habár számunkra már ez a hipotézis irrealisztikusnak és idejétmúltnak tűnik, nem kevés kortársunk hisz még a „progresszióban,” amelyet mintegy sorsként és végzetként írnak elő a világ számára, miközben a modernitás körülményei között megvalósítható szabadságról és hatalomnélküliségről beszélnek. Hogy jobban megérthessük az efféle progresszionizmus utópisztikus voltát, érdemes egy pillantást vetnünk a történetére.

Tulajdonképpen erősen tünetértékű s egyben mulatságos, hogy manapság a liberalizmust egy jobboldali formációnak tartják, holott az ezt megelőző időkben a jobboldal emberei valóságos mumusként tekintettek rá, felforgató és szétforgácsoló erőként, ahogyan ma (ugyan azon liberálisok részéről is) a marxizmust és a kommunizmust látják.

Létezik egy olyan kritikája a marxizmusnak, amely a demokratizmus alapján állva utasítja el a kommunizmust és a poszt-kommunizmust. Talán nem túlzás azt állítani, hogy mind a jelenkor politikai gondolkozásában, mind a politikai pártokhoz kapcsolódó retorikai szinten meghatározó hangsúllyal van jelen ez a bírálat.

Egy kultúra formája attól függ, hogy elitje egy valódi-e, vagyis arisztokratikus és hagyományos elit, vagy pedig egy „tradíció nélküli”, vagyis pusztán funkcionális, gazdasági és pénzügyi csoport. Az utóbbi eset igaznak tűnik a mai korra, de nem volt, vagy nem teljesen volt még így abban az időszakban, amelyben Tocqueville élt. Egyik nagy és visszatérő témája, amely a rendi nemesség „elkerülhetetlen” hanyatlásáról szól, s talán ez az a pont, amely életművében számunkra a leginkább érdekes és tanulságos lehet.

Felmerült bennünk a kérdés, hogy azok számára, akik nem csupán bizonyos aspektusait tekintve, nem csupán némely vonatkozásaiban és alkalmazásaiban, hanem gyökeresen és lényegileg vetnek el mindent, aminek vonatkozása lehet a modern egalizmus szelleméhez, szükséges-e – vagy éppenséggel indokolható-e – egy „demokratikus választáson” való részvétel? Érvek szólnak pro és kontra is, a következőkben pedig a helyzettel kapcsolatos gondolatainkat szeretnénk kissé kifejteni. Írta: Pető Zoltán.

Mostanság, mióta az ország neve (és csak a neve) megváltozott, vannak ezek a csoportok, akik minden áron „köztársaságot” akarnak. Köztársaságot akarnak, ad absurdum: „helyreállítani a harmadik magyar köztársaságot” vagy létrehozni a „negyediket”. Nos, természetesen ehhez a harmadik magyar köztársaságnak meg kellett volna szűnnie, mi pedig tudjuk, hogy létre sem jött. Ami van, az pedig az, ami volt, az ország névváltozása igazából még muníciót sem adott a szélbalnak, viszont ők azt hiszik, hogy igen, és még így sem tudnak élni vele.

A következő cikkünkben két, számunkra alapvető politikaelméleti fogalom, a jobboldaliság illetve a konzervativizmus kérdéseivel szeretnénk foglalkozni. Úgy véljük, talán nem felesleges, ha a gyakran konfúzus fogalomhasználat terén némi rendet teremtünk, vagy legalábbis azt megpróbáljuk tisztázni, hogy az általunk képviselt monarchikus gondolat milyen módon kapcsolható e kifejezésekhez. Írta: Pető Zoltán