Habsburg

A történelmi könyvek közül kétségtelenül az életrajzok a legnépszerűbbek. Egy átlagos olvasó aligha találja túl érdekesnek a Franciaország története 1789–1815 címet. Viszont sokkal valószínűbb, hogy kézbe veszi azt, amelynek egyszerűen csak az a címe, hogy Napóleon. Ugyanez igaz a „Magyarország politikatörténete a két világháború között” és Horthy Miklós viszonylatban is. Már az ókori történetírók is elsősorban életrajzokat írtak. Talán éppen ennek ellenhatásaként, amikor a történelem, mint tudomány a XVIII–XIX.

Egy interjú Mihály m. kir. herceggel Habsburg-Lotaringiai Mihály magyar királyi herceg, a Máltai Lovagrend volt magyarországi nagykövete kulcsfontosságú pillanatokról beszél a Habsburg-dinasztia kitartó munkája, a keresztény értékek Magyarországon való helyreállítása kapcsán. Készítette: Victor Gaetan.

Erdődi gróf Pálffy János 1681-ben önkéntes katonaként kezdte meg pályafutását és 70 évvel később 1751-ben Magyarország nádoraként halt meg. Van-e még történelmünkben olyan személy, aki ilyen hosszan és ráadásul ennyire sikeresen – mint az alábbiakban láthatjuk majd, élete gyakorlatilag szakadatlan sikersorozat volt – kudarcok nélkül  forgott volna a közpályán? Bizonyára akad. Viszont azt biztosan állíthatjuk, hogy senki sincs, aki évtizedekig volt országunk történelmének főszereplője és mégis annyira kiesett volna a történelmi köztudatból, mint éppen ő.

„Falainak vastagsága, tornyainak és rondelláinak erőssége miatt – hozzávéve a meredek fekvést és sziklás alapzatát – Buda általános vélemény szerint emberi erővel bevehetetlen.” (Semplicero Bizzozero) „Nem is volt egész Európában ama dicsőséges emlékezetű magyar, Hunyadi János után hasonló keresztény fejedelem, akitől a török nemzet ennyi ízben, szemtől szemben való harcokban ennyiszer megveretett volna, mint attól a nagy, vitéz tanult okos lotharingiai hercegtől.” (Cserei Mihály) „Szegény ördög.” (Sobieski János)

„A régi iskola utolsó uralkodója vagyok. A feladatom, hogy a népeimet megvédjem a politikusaiktól.” (Ferenc József)

„Én mindenkinek megbocsátok, de nekem senki sem bocsát meg.”  (I. Ferenc József) Mindeddig szokatlan módon, az előző részre visszautalva, egy magyarázattal kezdem. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc bírálata miatt sokan azzal „gyanúsítottak”, hogy akkor nyilván az 1956-os szabadságharccal sem vagyok „megelégedve”, hiszen az is vereséggel végződött és akkor még esélytelenebbek voltunk, mint 1848-49-ben. Írta: Csizér Márton.

„Kockáztathatunk mindent a hazáért, de a hazát kockáztatni semmiért nem szabad.” (Deák Ferenc)

1848, de sokkal inkább 1849 megítélése kapcsán, még ha arra törekszünk is, hogy lehetőség szerint a háttérbe szorítsuk a politikai-ideológiai tényezőt – és elsősorban jogelméletileg vizsgálódjunk –, félretéve az eseményeket övező kötelező pátoszt, amelyet főként a baloldali-liberális történelemszemléletnek köszönhetünk, szembe kell néznünk néhány igen súlyos ténnyel és kérdéssel.

A reformkor, avagy nemzeti sérelmeink elsősorban nem a magyar történelemben, hanem csak a magyar történetírásban léteznek

Pont ilyen lehetett az idő száz éve, legalábbis ebben az órában – tíz óra van, állunk a budai királykoronázó Boldogasszony Templom előtt, és éppen kisütött az első komolyabb napsugár a december végi fagyban. 1916-ban december 30-án, ezeddig utolsó királyunk koronázásának napján nem jól kezdődött a nap; latyakos, borongós, havas esős volt az időjárás, de amire a koronázás elkezdődött a napsugarak átjárták a Budai Királyi Vár egész területét. Ennek ellenére a sok, dús prémekkel, nehéz szövetekből készült díszmagyar jól jöhetett, a tollforgós prémes süvegekről nem is beszélve.