Monarchista magánban

Spanyolországban a dekadencia nem szembeötlő elsőre. Városai tele vannak élettel, minden sarkon egy templom, a bevándorlók nem dominálnak, nem uralják le a helyi jelleget (nyilván ez sok helyen már kezd megváltozni). A szomorú az országban inkább az, amit nem látunk. Francisco Franco tábornok halála óta eltelt 47 évben a polgárháborús győztes öröksége teljes mértékben felszámolásra került.

A legtöbb ember, akinek a címbéli kérdést feltennék, kétségtelenül egy megvető „Nem!”-mel válaszolna. Kevesen – igen kevesen az Egyesült Államokban – talán igent mondanának. Ám valójában mennyire értik azt, hogy mibe egyeznek bele vagy mit utasítanak vissza? Egész pontosan mi is egy monarchia? Vagy, ha már itt tartunk, mi egy köztársaság? Ahogy az Egyesült Államok szövetségi uniója, Hitler Németországa és Észak-Korea mind köztársaság, úgy Ausztria-Magyarország, Kanada és a Kínai Császárság mind monarchia. Ám mindkét esetben, ég és föld a különbség a felsoroltak közt.

Monarchista vagyok, mert hiszem és vallom, hogy a monarchia, mint államforma ma is realitás: a XXI. században a Föld nevű bolygón jelenleg is egy császárság, több királyság, hercegség és ezek mellett szultánság, emírség, sejkség stb. létezik. Mind monarchia, élén a monarchával, azaz az uralkodóval. Írta: dr. Csima Ferenc. A monarchia tehát valóság, csak mi nem akarjuk tudomásul venni. Ezek egy része sikeres állam, másik része esetleg kevésbé az, de ez más, nem monarchikus berendezkedésű államokról is elmondható.

„A személyes tökéletlenségektől eltekintve, a monarcha a történelem fenséges voltát képviseli. Ő egy örökös, egy kapocs a láncban mely a középkorba vezet, és azon túl összekapcsol az antikvitással és ami mögötte van, egészen az időbeliség kezdetéig, amikor az első hős legyőzte a zűrzavar sárkányát és megalkotta a törvény uralmát.” Charles Fenyvesi: Splendor in Exile [Pompa a száműzetésben]. 278-279. pp.

XVI. Lajos király kivégzésének 225. évfordulójára

1848, de sokkal inkább 1849 megítélése kapcsán, még ha arra törekszünk is, hogy lehetőség szerint a háttérbe szorítsuk a politikai-ideológiai tényezőt – és elsősorban jogelméletileg vizsgálódjunk –, félretéve az eseményeket övező kötelező pátoszt, amelyet főként a baloldali-liberális történelemszemléletnek köszönhetünk, szembe kell néznünk néhány igen súlyos ténnyel és kérdéssel.

Pont ilyen lehetett az idő száz éve, legalábbis ebben az órában – tíz óra van, állunk a budai királykoronázó Boldogasszony Templom előtt, és éppen kisütött az első komolyabb napsugár a december végi fagyban. 1916-ban december 30-án, ezeddig utolsó királyunk koronázásának napján nem jól kezdődött a nap; latyakos, borongós, havas esős volt az időjárás, de amire a koronázás elkezdődött a napsugarak átjárták a Budai Királyi Vár egész területét. Ennek ellenére a sok, dús prémekkel, nehéz szövetekből készült díszmagyar jól jöhetett, a tollforgós prémes süvegekről nem is beszélve.

Kísérlet a kereszténység és a demokrácia elvi összehasonlítására. Írta: Almásy Gergely. Bevezető

Sokszor a magányos meg nem értettség állapotában vannak azok a világban, akik királyságpártinak, monarchistának vallják magukat. Ez egy reménytelibb pillanatban is a magányosság menetelése, ami erőt és éberséget adhat bizonyos helyzetekben az embernek és egy közösségnek is, de ugyanakkor képes egyedi koncepciók, világok és rendszerek megalkotására is ösztönözni azokat, akik erre amúgy is hajlamosak.

„A lovagi eszmény spiritualizálódott” - írja egy helyütt a Szent Sír Lovagrend egyik magyarországi vezetője. Valóban, a lovagrendek modern kori történelme már csak marginálisan vagy egyáltalán nem kapcsolódik a „lovag” vagy a „lovagrend” szavak hallatán az átlagemberben felbukkanó sztereotípiákhoz: eredeti lényegük, eszmeiségük, spiritualitásuk megőrzése mellett ma már elsősorban a jószolgálati munkából, az Egyház védelméből, a keresztény szellemiség megőrzéséből, vagy éppen egy-egy uralkodóház szolgálatából-támogatásából veszik ki a részüket.