Az elmúlt ötven évnek vannak olyan nagy vesztesei, akik nemcsak személyükben, hanem műveik üzenetével sem lehettek jelen a magyar szellemi életben. Gondolataik nem hathattak itthon, veszteségeik pedig azzal is hatványozódtak, hogy az itthonmaradottak veszteségeivé is váltak egyben. Molnár Tamás professzor olyan filozófus, aki nem tudta elképzelni a szabad alkotó munkát a kommunizmus keretei között, ezért elhagyta inkább a szülőföldjét. Külföldön megjelent könyvei hamar ismertté tették a nyugati konzervatív és vallásos – nagyobbrészt katolikus - körökben, itthon azonban csak a rendszerváltozás után ismerkedhettek meg ezekkel az érdeklődök. Az elmúlt évtizedben szerencsére szép számmal megjelenő, lefordított művei az Egyház és a társadalom és a politikum helyzetének újragondolására szólítják fel az olvasót. Olyan ember szól az olvasóhoz könyveiben, akinek az üzenete rendhagyó és vitára ösztönző, ugyanakkor kellőképpen aláérvelt is. Az interjút, amely egy beszélgetésből alakult ki, Pánczél Hegedűs János készítette vele Budapesten 2002-ben egy pihenőnapjának délutánján(*).

Nyáron a halálhír különösen rossz és irreális elem az ember életében. Amikor a teremtett világ ezer színben pompázik és létezik egy ember elmegy a körünkből. Molnár Tamás professzor úr életének 89. évében, most nyáron, július 20-án megtért a Teremtőhöz és magunkra hagyott a műveivel, hogy kezdjünk vele most már magunk valamit. Azt mondják békésen hagyott itt minket, álmában érte a halál. Biztosan sokan érzik úgy, hogy jó lenne most valami tárgyszerű, életrajzi adatokban bővelkedő megemlékezés, ez az írás azonban leginkább egy személyes nekrológ lesz, úgy érzem, mivel a kapcsolatom a professzor úrral is bensőséges; sohasem úgy gondoltam rá, mint egy íróra, mint könyvek szerzőjére, hanem úgy mint aki él, létezik és gondolatainak egy részét könyvekben rendszerezi.